John le Carré alig másfél évtizedet töltött el a brit titkosszolgálatnál, az akkori évek mégis egy életre elég irodalmi munícióval látták el. A kémek és úgy összességében a hidegháborús színfalak mögötti machinációk világát sokan az ő könyveiből ismerik – vagy vélik ismerni. Hiába bizonygatja ugyanis le Carré, hogy amit ő ír, az fikció, évekig mégis hetente kapott olyan leveleket, melyek írói azt firtatták, hogyan lehetne belőlük is kém. Mindez le Carré Galambok alagútja című memoárjából derül ki, melyben titkosszolgálati és írói pályájáról is megoszt részleteket. A memoár hazai megjelenése időben nagyjából egybeesik egy külföldön már sikeres széria, a Vörös veréb-sorozat első részének magyar debütálásával. Jason Matthews ugyancsak a kémek világából érkezett, igaz, ő a CIA-nál szolgált több mint harminc évig. A Vörös veréb hatalmas siker lett, a belőle készült filmet részben Budapesten forgatták, a főszerepet pedig Jennifer Lawrence játssza. Matthews kémvilágához a jelenkori Oroszország és Amerika adja a hátteret, mégis egy új hidegháború sejlik fel a kötet lapjairól, ezt az érzetet pedig csak erősítik az utóbbi hónapok valós eseményei. Az olvasók néhány éve még azt hihették, hogy a kétpólusú világrend összeomlásával a John le Carré-hoz hasonló veterán írók muníció nélkül maradtak – Jason Matthews a bizonyíték rá, hogy írói szempontból a hidegháború sosem múlt el, legfeljebb átalakult.
A hidegháborús bizalmatlanság nem ért véget, a politikacsinálók még mindig szeretnének egy lépéssel a riválisaik előtt járni. Ehhez viszont adat kell és információ, lehetőleg minél több, és minél jobb forrásból, a fizikai hírszerzés és elhárítás mellett emiatt nyilván egyre nagyobb szerepet kap a kiberkémkedés, a dezinformálás, az ellenséges hatalmak digitális titkainak kifürkészése. De ki akar arról könyvet olvasni, hogy valahol a világ egy távoli zugában egy hacker ül a szobájában, és éppen feltöri az amerikai vagy az orosz minisztériumok adatbázisait? A nagy történetek mindig is az emberi kapcsolatokra voltak kihegyezve: ezt ismerte fel Jason Matthews is, akinek Vörös veréb című kémregénye bár a putyini Oroszországban játszódik, ám felépítésében, hangulatában, díszleteiben erősen John le Carré klasszikusait idézi meg.
Az ügynöknő, aki az orosz államnak ajánlotta a testét
Az illusztráció az egyik külföldi kiadás borítójából készült Első mondat: " Nathaniel Nash már tizenkét órája volt úton, és deréktól lefelé teljesen érzéketlenné vált." Ismét hidegháború van, az orosz kémek soha nem látott igyekezettel dolgoznak Európa destabilizálásán, az amerikaiak közben mindent meg akarnak tudni Vlagyimir Putyinról, hogy megakadályozhassák a terveit.
Matthews – angolul 2013-ban, magyarul idén megjelent – könyve kimondottan a jelenkori Oroszország és az Egyesült Államok közötti szembenállásra épít: főhősét, a szépséges Dominyika Jegorovát arra képezték ki, hogy testi adottságait, szexuális vonzerejét is felhasználva szerezzen információt, és így kerül kapcsolatba a CIA ügynökével, Nathaniel Nash-sel. Ha csak a kémjátszmát vesszük alapul, kevés jel mutat arra, hogy a hidegháború véget ért: egy sokadik verziójú hidegháborúban járunk inkább, ahol a módszerek nem változtak, legfeljebb finomodtak. Matthews – John le Carréhoz hasonlóan – realista fikciót ír. Könyve nagyon aprólékos, részletesen bemutatja például az álcázás vagy a követés apró trükkjeit, mégis az emberi viszonyok, és a szereplők közötti dinamizmus az, ami emlékezetessé teszi a regényt.
A titkosszolgálat a legjobb íróiskola
Nem meglepő, hiszen több mint harminc évig szolgált a CIA-nál, ahol a munkájának elengedhetetlen része volt, hogy megfigyeljen embereket, hogy hasson rájuk, és meggyőzze őket arról, hogy felajánlják szolgálataikat az Ügynökségnek. Az írást terápiának tekintette, és első könyvét már nyugalmazott CIA-sként fejezte be. Egy interjúban elmesélte azt is, hogy íróként nem képezte magát, az Ügynökség kötelékében viszont rengeteg dokumentumot, jelentést kellett írnia. Szerinte a mai thrillerek egyik legnagyobb hibája épp az, hogy olyan emberek írják őket, akik nem éltek még igazán, és bár a regénye teljes egészében fikció, rengeteg olyan élményt, tapasztalatot sűrített bele, rengeteg olyan emberről mintázta a szereplőit, akiket valójában ismert.
Ez nagyjából megfelel a le Carré-i receptnek. A jelenleg 85 éves író az ötvenes-hatvanas években dolgozott a brit titkosszolgálatnál, és későbbi regényeiben elég jól beazonosíthatók az életében fontosabb vagy marginálisabb szerepet játszó emberek. Galambok alagútja című önéletrajzával – mely a tervek szerint májusban jelenik meg magyarul az Agave gondozásában – ráadásul ő maga ad kulcsot az olvasóinak az azonosításhoz: az Elszánt diplomata című regényében például egy Yvette Pierpaoli nevű nőnek akart emléket állítani, aki a vörös khmerek vérengzése idején gyerekeket mentett repülővel Kambodzsában. Ennél bizarrabb az, amikor kitalált egy karaktert (jó példa erre Jerry Westerby a Suszter, szabó, baka, kémből), majd Szingapúrban belebotlott egy emberbe, aki tökéletesen megfelelt képzeletbeli szereplőjének:
(…) sosem fogom elfelejteni azt a némi bűntudattal párosuló hitetlen csodálkozást: szemtől szemben álltam az ifjonti emlékekből és illékony ötletekből létrehozott regényalakommal. Teljes százkilencven centis valójában, hús-vér emberként jelent meg előttem.
John le Carré nagyszerű megfigyelő, és ez az a tulajdonság, amely az íráshoz és a kémkedéshez is elengedhetetlen. Önmagában azonban a jó szem még kevés, egy hatékony hírszerzőnek képesnek kell lennie arra is, hogy pontosan és lényegre törően adja tovább a megszerzett információt. Ha hinni lehet le Carrének, akkor vitán felül a titkosszolgálat a legjobb íróiskola. A Galambok alagútjában ugyanis azt írja, hogy az írással kapcsolatos legszigorúbb – és a jelek szerint leghasznosabb – instrukciókat nem az egyetemen vagy egy írókurzuson kapta, hanem a szolgálatnál:
„Az MI5 Mayfairben, a Curzon Streeten álló központja felső emeletén működött, és klasszikus műveltséggel megáldott vezető beosztású tisztjei kedélyes pedantériával olvasták el a jelentéseimet. Szemrehányások özönét zúdították rám pongyola mellékmondataimért és fölösleges határozószavaimért. Halhatatlan prózai műveim margójára egy sor megjegyzést írtak: cikornyás – kihagyni – indokolja! – dagályos – ezt komolyan gondolja? Azóta sem találkoztam olyan szerkesztővel, aki hozzájuk hasonlóan igényes lett volna, és akinek annyira igaza lett volna, mint nekik.
A valóságosság látszata
John le Carrénak egy kétpólusú, gyakran fekete-fehérként ábrázolt politikai világrendben sikerült a valóságosság látszatát keltő univerzumot létrehoznia, melyben kiégett ügynökök, köpönyegforgató kémek és mindenkori politikacsinálók próbálják kijátszani egymást. Ebben a hideg, neonfényű játéktérben mindenki egy báb, egy olyan sokszorosan helyettesíthető sakkfigura, akit bármikor félre lehet hajítani, ha a politikai érdekek úgy kívánják. Ez a kisszerű alkuk és a belső rivalizálások világa, amely nagyon távol áll attól a csillogástól, amit például James Bond karaktere képviselt.
Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy a kommunizmus összeomlásával befellegzett a kémregényeknek is: marad a múltba révedés, vagy az olyan alternatív le Carré-sztorik, mint az Éjszakai szolgálat, melyből tavaly a BBC készített sorozatot, és emiatt aztán megint felkapták a regényt. Matthews sikere viszont azt mutatja, hogy a két nagyhatalom közti jelenkori kémjátszmákban még mindig van annyi szufla, amivel meg lehet tölteni minimum egy trilógiát. Kiélezett politikai helyzetekben ráadásul az olvasók szenzorai is érzékenyebbek, és a hidegháborús időket felidéző botrányok korában sokkal jobban rezonálnak a hasonló tematikájú könyvekre, még akkor is, ha azok fiktívek.
Elég csak a Megszálltak című tévésorozatra gondolni, melynek ötlete a norvég Jo Nesbø-től származik: ebben az oroszok – EU-támogatással – megszállják a gáz- és olajkitermelését leállító Norvégiát. A sorozat producerei egy interjúban elmondták, hogy Nesbø eredeti elképzelése azon a gondolaton alapult, hogy bizonyos dolgok csak addig tűnnek valószerűtlennek, amíg meg nem történnek. A sorozatban is egy teljesen váratlan helyzetből bomlik ki a cselekmény, a szereplők pedig kénytelenek szembenézni vele. Akár egy kémregényben, tehetnénk hozzá.
A cikk eredetileg a Könyves magazin 2017/2, számában jelent meg.
