Nyolcvanhat éves korában egy tüdőgyulladás következményeként Los Angelesben kedden elhunyt Gore Vidal amerikai regényíró, esszéista, forgatókönyvíró, alkalmi színész, kulturális ikon, a kortárs amerikai irodalom fenegyereke. Most hét szemszögből mutatjuk be a legfontosabb dolgokat, melyeket tudni érdemes róla. (Magyarul kapható könyvei.)
Vidal és a politika
Gore Vidalt csípős kritikai megjegyzései miatt sokan hazája élő lelkiismereteként tartották számon. Mélységesen megvetette George W. Busht, akit egyszer az ország legostobább emberének nevezett. Egy az Independentben közölt esszéjében pedig párhuzamot vont a 2001-es terrortámadások és Pearl Harbor között, azt állítván, mind Franklin D. Roosevelt, mind pedig Bush előre tudott a támadásról, és a tragédiát azután saját céljaik elérésére használták fel. Hazáját többször is az Amnézia Egyesült Államának (United States of Amnesia) nevezte, felhánytorgatva, hogy az ország semmibe veszi az alapító atyák akaratát. Ezzel egyidejűleg azonban szkeptikusan viszonyult a demokrácia intézményéhez is, az amerikai szavazókról egyszer például a következőket találta mondani: „Az emberek ötven százaléka nem megy el szavazni, ötven százaléka pedig nem olvas újságot. Remélem, hogy ez ugyanaz az ötven százalék.” Vidal maga egyébként többször kacérkodott a politikával. Demokrata párti jelöltként 1960-ban és 1982-ben is indult a választásokon, ám mindkét alkalommal elbukott, hiába élvezte olyan jeles liberális személyiségek támogatását, mint Paul Newman és Joanne Woodward.
Vidal és a szemétkedés
Vidal híres vagy hírhedt volt arról is, hogy előszeretettel szólogatott be más hírességeknek, köztük saját pályatársainak. Truman Capote-val például híresen rossz viszonyban voltak. A Hidegvérrel írója azt állította, hogy Vidalt egyszer azért dobták ki a Fehér Házból, mert részeg volt. Vidal erre beperelte Capote-t, és bár később peren kívül megegyeztek, de továbbra is ócsárolták egymást. Amikor Capote 1984-ben meghalt, Vidal ennyit mondott: „Reklámnak nem rossz.” Norman Mailerrel ugyancsak legendásan rossz volt a kapcsolata: előbbi állítólag egyszer lefejelte Gore Vidalt, miután az a hírhedt gyilkoshoz, Charles Mansonhoz hasonlította őt. Vidal a női pályatársakat sem kímélte, egyszer ugyanis azt mondta, hogy az angol nyelv három legszomorúbb szava a következő: Joyce Carol Oates. Andy Warholról pedig azt állította, ő „az egyetlen olyan zseni, akinek 60-as IQ-ja van”. Minden idők egyik leghírhedtebb tévévitája is Vidal nevéhez köthető. A hatvanas években egy tévéműsorban kriptonácinak nevezte William F. Buckley konzervatív publicistát, mire az azzal fenyegette meg, hogy ha nem hagyja abba, akkor beveri „az istenverte pofáját”. Az ominózus részt itt lehet megtekinteni.
Vidal és az írás
Gore Vidal összesen 25 regényt írt. Huszonkét éves volt, amikor megjelent második regénye, az In a Yellow Wood. A könyv címét Robert Frost The Road Not Taken (Imreh András fordításában: Járatlan út) verséből kölcsönözte („Two roads diverged in a yellow wood ...”/ „Szétvált az út a sárga erdőn”). A regény egy, a háborúból hazatérő férfiről szól: a férfi brókernek áll, ám igazából csak a hátrahagyott olasz szeretőjére tud gondolni. A nő, akinek alakját állítólag Anaïs Nin írónőről mintázta a szerző, azután egy szép napon újra felbukkan a férfi életében. Vidal később azt mondta, hogy olyan rossznak találja ezt a könyvét, hogy képtelen újraolvasni. Miután az 1948-ban napvilágot látott The City and the Pillar feketelistára került (erről bővebben majd később), az ötvenes években Edgar Box írói álnéven írt, leginkább krimiket. Később azután egy időre felhagyott a regényírással, elcsábította a színház és Hollywood. A hatvanas években tért csak vissza a regényíráshoz, ekkor írott könyvei közül több bestseller lett, így például az 1964-es Julianus, amely a kereszténységet megtagadó IV. századi római császárról festett rokonszenves portrét, az 1967-es Washington, D.C., amely ironikusan elemzi a főváros politikai erkölcseit, és az egy évvel későbbi Myra Breckenridge komikus regénye, amely a transzszexualitás és az amerikai álszenteskedés karikatúrája. Vidaltól nem állt távol az amerikai történelem sajátos, egyéni hangú ábrázolása, Lincolnról szóló regényében az egykori elnököt például valóságos zsarnokként ábrázolta. Vannak egyébként, akik úgy vélik: Vidal sokkal nagyobbat alkotott esszéistaként, mint regényíróként. Írásaiban elsősorban az amerikai politika, a társadalom, a művészeti élet kérdéseire fókuszált, nem kímélt senkit, tudatosan döntögette a bálványokat, legyen az akár az éppen hivatalban lévő amerikai elnök, vagy bármilyen hatalmasság, akár a New York Times bestseller-listájának vezetője.
Vidal és a homoszexualitás
Vidal nyíltan vállalta másságát, bár ő maga azt állította, hogy szerinte nincs olyan kategória, hogy homoszexuális vagy heteroszexuális ember, csak homoszexuális és heteroszexuális aktus létezik. Palimpsest című emlékirataiban azt állította, hogy 25 éves korára több mint ezer szexuális együttléten volt túl, nőkkel és férfiakkal vegyesen. Hírbe hozták Joanne Woodwarddal is, egyes források szerint jegyesek is voltak. Vidal szerint azonban az egészet csak kitalálták, Woodward ugyanis abban bízott, hogy ha szerelme, Paul Newman fülébe jut a hír, akkor végre otthagyja a feleségét, és elveszi őt. (Joanne Woodward és Paul Newman később valóban házasságot kötöttek, és ötven évig éltek együtt.) Az 1948-ban megjelent The City and the Pillar című könyvét, amely elég nagy botrányt kavart, miután az akkori ízléshez képest túlságosan őszintén tárgyalta a homoszexualitást, Vidal J.T.-nek ajánlotta. Mint később elmondta, a kezdőbetűk első igazi fiúszerelmét, Jimmy Trimble-t takarják, aki 1945-ben elesett a háborúban. 53 éven át volt társa Howard Austen. Vele egyébként huszonöt évig élt az olaszországi Ravellóban, egy káprázatos villában. 2003-ban azért költöztek Los Angelesbe, hogy az akkor már rákbeteg Howard Austen a legjobb kezelést kaphassa, nem sokkal később azonban a férfi elhunyt.
Vidal és a család
Hogy ki is volt ő? „Pontosan az vagyok, akinek látszom” – mondotta egyszer, hozzátéve, hogy a zord külső mögött hiába is keresnének egy melegszívű, szerethető embert. Ami a családi gyökereket illeti, 1925-ben született West Pointban, nagyapja, Thomas P. Gore egykori oklahomai szenátor révén már fiatalon megismerte a politika színfalai mögött zajló életet. Vidal állítása szerint távoli rokona volt Al Gore egykori demokrata alelnöknek, ám a családfakutatók ezt nem erősítették meg. Rokonságban állt viszont a Kennedy-családdal (egészen pontosan Jackie Kennedyvel), és szívesen dicsekedett is híres ismerőseivel. Állítása szerint ő javasolta Kennedy elnöknek a Békehadtest felállítását. Később kapcsolata megromlott velük, és a hatvanas évek végén már nyíltan kritizálta és manipulatívnak nevezte a Kennedy-családot.
Vidal és a film
Vidal a filmiparhoz is több szálon kötődött. 1956-tól a Metro-Goldwyn-Mayer stúdiónak dolgozott, besegített a Ben Hur forgatókönyvének írásába is. Nem minden próbálkozása lett sikeres, nem egyet erős fanyalgással fogadtak a kritikusok. A Myra Breckinridge című filmet (amely Vidal azonos című regényéből készült) még Raquel Welch idomai sem tudták megmenteni, és hamarosan minden idők egyik legrosszabb filmjének kiáltották ki. Vidal a hetvenes évek végén minden követ megmozgatott (sikertelenül), hogy nevét eltávolíttassa a Caligula stáblistájáról, melyen forgatókönyvíróként szerepelt. Egyes magyarázatok szerint az nem tetszett neki, hogy a rendező túlságosan belenyúlt a forgatókönyvbe, mások szerint pedig az, hogy a producer utasítására több pornográf jelenetet is hozzáforgattak a filmhez. Több filmben színészként is feltűnt, így Fellini Rómájában saját magát alakította, de játszott még a Tim Robbins rendezte Bob Robertsben és a Gattacában is.
Vidal és a celeblét
Vidal láthatóan otthon érezte magát mindenhol és mindenkivel. Ahogy a Huffington Post fogalmazott:: együtt vacsorázott Orson Wellesszel Los Angelesben, ebédelt a Kennedyekkel Floridában, bohóckodott Newmanékkal Connecticutban, Rómában vadul száguldozott a rövidlátó Tennessee Williamsszel, és az olasz tengerparton kísérgette Mick Jaggert. Meggyőződése volt egyébként, hogy a tévé nem arra van, hogy nézzük, hanem, hogy szerepeljünk benne. A sikerhez való hozzáállását mindenesetre jól jellemzi az alábbi bonmot: „Minden alkalommal, amikor valamelyik barátom sikert arat, én egy kicsit meghalok.”
Az összeállításhoz alapvetően a Guardian, az Independent és a Huffington Post cikkeit használtuk fel.