Fotó: Valuska Gábor
„Apám esőbe hajló nyári napon hajózott be Svédországba. A háború alig három hete ért véget” – ezekkel a szavakkal kezdődik Gárdos Péter filmrendező regénye, a Hajnali láz. A rendező holokauszttúlélő édesapja, Miklós a háború után egy svédországi kórházban próbált erőre kapni. Nagyon súlyos tüdőbeteg volt, az orvosok hat hónapot jósoltak neki. A fiatalember azonban nem törődött a diagnózissal, élni akart. Elkérte a Svédországban lábadozó magyar lányok címeit, és sorra levelet írt nekik, összesen 117-et. Sokan válaszoltak is, közöttük volt a regénybeli Lili, akinek a neve igazából Ágnes. A Hajnali láz kettejük története (olvass bele ITT). Leveleik csak az apa halála után kerültek elő egy szekrény mélyéről. A ma már 89 éves Gárdos Ágnes azt meséli, megdöbbentette, amikor megtalálták a leveleket, és akkor még nem is gondolt arra, hogy könyv vagy film készülhet belőle. Gárdos Péternek is jó tíz évébe telt, mire regénnyé tudta formálni szülei megrázó szerelmi történetét, amely öt év után most szeptemberben a Libri gondozásában jelent meg ismét. A kötet az idei londoni könyvvásár egyik nagy szenzációja volt, hamarosan közel harminc országban fog megjelenni, az azonos című filmet pedig decemberben mutatják be a hazai mozik. Gárdos Ágnes az otthonában fogadott bennünket, ahol elfelejtett részletekről, figyelmen kívül hagyott diagnózisokról és egy különleges szerelem első pillanatairól is beszélgettünk vele.
A fia, Gárdos Péter már többször elmesélte, hogy mit érzett, amikor évekkel ezelőtt megtalálták a leveleket, melyek később a Hajnali láz című regényt és filmet inspirálták. Ön hogyan emlékszik vissza arra a pillanatra?
Meg voltam lepve, hogy még megvannak! Ötven évig a szekrényben hevertek, nem kerültek elő, igaz, nem is kerestem őket. Egyszerűen nem foglalkoztatott, hogy vajon megvannak-e, vagy hogy hol vannak. Nem érdekelt egyikünket sem, nem beszéltünk róla soha. A férjem halála után kerültek elő a levelek, és megdöbbentem, hogy még mindig megvannak, szalaggal átkötve, ugyanúgy. Nem lehet mondani, hogy el lettek volna dugva, hiszen benyúltam a szekrénybe, és a szekrény alján megtaláltam őket. Kibontottam az egyiket, és elkezdtem olvasni, hogy mit is írtunk mi akkor egymásnak. Akkor jött éppen a Péter… Erről nem is tudok sírás nélkül beszélni, mert annyira megrázó… A fiam akkor azt mondta, hogy hazaviszi és elolvassa őket. Én azóta sem olvastam a levelekbe.
Tulajdonképpen engem is megrázott, hogy még megvannak. Akkor nem gondoltam még arra, hogy könyv vagy film készülhet belőle. A fiam csak annyit mondott: anyu, nem lesz jó, ha te minden este a régi leveleket olvasgatod – ezért ő olvasgatta azokat. Ez 1998-ban történt, majd eltelt pár év, és bejelentette, hogy filmet forgat belőle. Akkor én nagyon tiltakoztam, kértem, hogy ez ne legyen benne, meg az ne legyen benne, meg nem létezik, hogy ez vagy az benne van a levelekben. Ő meg azt mondta, hogy mindenre van bizonyíték. Nem a szerelmet kérdőjeleztem meg akkor, hanem egy-egy fázisát. Visszaemlékeztem sok mindenre, részleteiben mégis volt olyan, amire nem emlékeztem. A fiam később felolvasta ezeket a részeket a telefonba, és én megdöbbentem. Ezt írtam volna?
Gárdos Péter: Hajnali láz
Libri Könyvkiadó, 2015, 282 oldal, 3490 HUF
Meséljen kicsit arról, hogyan is kezdődött a levelezésük: a háború után ön egy svédországi kórházban lábadozott, egy napon pedig jött egy levél egy akkor még ismeretlen fiatalembertől. Mit gondolt, amikor elolvasta Miklós első levelét?
Debrecenben születtem, a férjem szintén, és abban a levélben ismeretlenül azt írta nekem, hogy valahonnan ismer engem, és biztosan tudok a szüleiről és a húgáról valamit. Egy ideig nem is válaszoltam neki, eltelt vagy két-három hét, a többiek biztattak, hogy miért hagyom ezt a szegény fiút ilyen bizonytalanságban, írjak neki. Engem egyéves koromban hoztak el Debrecenből, és végül meg is írtam neki, hogy nem tudok semmit a családjáról, mint ahogy a sajátomról sem tudok semmit. Így kezdődött. A következő levélben megkérdezte, hogy fogok-e válaszolni, ha néha ír nekem. Úgy voltam vele: időm van, papír van, válaszolok. Ez augusztusban történt, én pedig decemberig kórházban lábadoztam. Egyszer csak jött egy ápolónő, hogy engem keresnek telefonon. Engem telefonon? Hát ki keresne? A későbbi férjem kinyomozta a kórház telefonszámát, és felhívott. Azt mondta, hogy szeretne meglátogatni, majd ő elintézi, csak mondjam azt az orvosnak, hogy az unokatestvérem. Így is történt. A doktor persze sejttette velem, hogy nem hiszi el, hogy az unokatestvérem látogat meg. Három hónap után akkor keltem fel először az ágyból, és engedélyt kaptam, hogy kimenjek a vonathoz. Nagyon ronda téli idő volt, egy nagyon jó barátnőm kísért el, és a schwester, az ottani ápolónő. Ezt se tudom elmondani sírás nélkül… Amikor leszállt a vonatról, elsőre nem is tetszett, egy ócska, spárgával átkötött bőrönd volt nála, lógott rajta a kabát, nem is a sajátja volt. Nem az a férfi volt, akibe rögtön beleszeret az ember. A levelek révén már kialakult egy nagyon nagy vonzalom, de amikor megláttam, akkor azt mondtam a barátnőmnek: neked adom! Ő meg se tudott szólalni, mert Miklós akkor már odaért, én pedig Gabiként mutatkoztam be, a barátnőm volt az Ági. Ő letette a bőröndöt, bemutatkozott. Aztán elindultunk a kórházba, de ő hirtelen megállt, letette a bőröndöt maga mellé, és azt mondta: „Ti becsaptok engem! Nem te vagy az Ágnes! – mutatott a barátnőmre. – Megismerem a hangodat”. Addig csak egyszer beszéltünk telefonon, és hiába más a telefonhang, megérezte valahogy. A kórházban persze mindenki kíváncsian nézegetett minket, és rögtön süteményeket pakoltak ki, kávét főztek. Volt egy sarok, ahol egy óriási nagy pálma alatt egy kanapéra ülve beszélgettünk. Hiába, nagyon tudott beszélni, levett a lábamról rögtön! Beszélgettünk, és este már nagy volt a szerelem közöttünk.
Abban a pillanatban el is dőlt, hogy önök egy pár?
Majdnemhogy eldőlt. Este már arról beszéltünk, hogy hazajövünk, és együtt maradunk, de akkor talán még a házasság nem került szóba. De szerelem volt. Meg is csókolt már az első este. Másnap reggel pedig, amikor újra meglátogatott, már írt hozzám egy csodaszép szerelmes verset. Na, akkor elolvadtam teljesen. Sok verset írt hozzám.
Az első találkozástól kezdve mennyi idő telt el, mire összeházasodtak?
December elsején találkoztunk, és március 17-én esküdtünk meg. De messze voltunk egymástól, hiszen ő teljesen máshol gyógyult. Januárban adott engedélyt a svédországi tábor vezetője arra, hogy őt áthelyezzék abba az intézménybe, ahol én is voltam. Akkor már tudtam, hogy beteg, hiszen megírta, hogy tüdőszanatóriumban lábadozik, de mindig lekicsinyelte, és azt mondta, hogy nem olyan súlyos a betegsége.
Ön mikor tudta meg, hogy Miklós nagyon beteg?
Megírta, hogy egy „hülye orvos” azt mondta neki, hogy hat hónap múlva meg fog halni. Amikor bejelentettem a tábor vezetőjének, hogy férjhez fogok menni ehhez a fiúhoz, akkor azt mondta: maga 18 éves, és egy halálos beteghez akar hozzámenni? Én viszont közöltem, hogy nem törődöm vele, tart, ameddig tart. Mondták, hogy a legjobb esetben is fél éve van hátra. Le akartak beszélni, azt mondták, hogy találok még ilyen fiút, de én azt válaszoltam, hogy nem, ilyet nem találok. Végül ötvenkét évig éltünk együtt. Talán hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt a döntést akkor normális ésszel végiggondoltam volna. Valahogy nem hittünk benne, nem törődtünk vele. Nem úgy indultunk neki, hogy ez a szerelem fél évig fog tartani, úgy tettünk, mintha a halálos diagnózis nem is lett volna. Tudtuk, hogy súlyos a betegsége, de egyszerűen nem hittük el.
Az esküvőről milyen emlékeket őriz?
Az valami csodálatos volt. A svédek rendezték, egy zsidó ügyvéd vette kezébe a szervezést. Százötven embert hívtak meg: délelőtt volt egy kis kávézás, úgy hívták, Kaffeekränzchen, délután pedig nagy ebédet rendeztek, tánc is volt, mi pedig úgy vettünk részt rajta, mint a világ legboldogabb és legszerencsésebb emberei, nem törődtünk semmivel. Mai ésszel ezt nehéz felfogni.
1946 augusztusában érkeztek haza Budapestre, de soha nem merült fel, hogy külföldön maradjanak?
Fölmerült, hiszen rokonaim éltek Amerikában, de mi mindenképpen haza akartunk jönni. Egy pillanatig sem akartam kint maradni. Svédországból megírtam az itthoniaknak, hogy férjhez akarok menni, és nem tudunk várni, itt akarunk összeházasodni. Akkor még nem voltam húszéves, így az anyámtól engedélyt kellett kérni, ami Londonon keresztül érkezett meg. Svédországból később két repülőgép indult, az egyik májusban, a másik augusztusban. Mi olyan géppel jöttünk Prágáig, hogy azt hittük, lezuhanunk. Életemben akkor ültem először repülőgépen, és úgy dobált minket, hogy majd’ elájultunk a félelemtől. Prágából vonattal jöttünk Budapestre. Borzasztó meleg volt. A pályaudvaron várt ránk az egész család, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Meg voltak döbbenve, hogy ilyen lépésre szántam el magam. Volt anyámnak egy húga, aki igazi vészmadár volt a családban. Amikor anyám meglátott, persze nagyon sírt, hiszen sokáig nem is tudták, élek-e, mire a nagynéném azt súgta neki: „Ne sírjál, majd elválnak!”(nevet)
A férje később újságíróként dolgozott, íróként több könyvet is jegyzett, de mit gondol, miért nem írta meg ő maga a kettejük történetét?
Ő sokkal visszafogottabb és szégyenlősebb ember volt ahhoz, hogy ezt az egészet saját maga dolgozza föl. Lehet, hogy nem is járult volna hozzá, hogy Péter megírja a történetet. Nem tudom, ez már nem derül ki. Annak talán örülne, hogy sikeres a könyv, de nem biztos, hogy engedte volna. Én is nehezen mentem bele, épp ezért – amit ma már bánok, de visszacsinálni nem tudom – nem akartam a saját nevemen szerepelni a könyvben.
Mi volt ennek az oka?
Nem tudom megmondani. Szégyelltem bizonyos dolgokat, azt hiszem.
Mit érzett, amikor először elolvasta a könyvet?
Amikor először elolvastam, nagyon megrázott, és akkor is még azt mondtam, hogy de jó, hogy nem a saját nevemmel szerepelek benne, és nem tudják, hogy ez én vagyok. Ma már nagyon bánom. Bárkinek dedikáltam a könyvet öt évvel ezelőtt, mindig elmondtam, hogy én vagyok a Lili. Ezt már nem lehet visszacsinálni, de magam előtt is szégyellem, hogy miért nem akartam a saját nevemmel szerepelni benne. Szégyelltem néhány dolgot, szégyelltem például a zsidó kitérés ügyét. Attól féltem, el fognak ítélni érte, és ezt nem akartam. Azt hiszem, aki nem ment át ezeken a dolgokon, az nem is értheti meg.
A filmet látta már?
Egyszer láttam már, de a fiam rám parancsolt, hogy nem szabad sírni. Csak a végén egy kicsit. Nagyon várom, hogy megnézzem most.
Piti Emőke alakítja önt a filmben, milyennek találta őt?
Nagyon-nagyon szerettem. Külsőleg szerintem nem hasonlít, bár, volt olyan barátnőm, aki azt mondta, hogy ilyen lehettem én fiatal koromban. Milán (Schruff Milán a filmben Miklóst alakítja – a szerk.) még külsőleg is hasonlít a férjemre: az alkata, az egész beállítottsága, a hozzáállása a dolgokhoz… Nekem nagyon tetszett. Nagyon bízom benne, hogy a nézők meg fogják érteni, és a film sikeres lesz. Már nagyon szeretném látni, mert az első vetítésnél olyan izgatott voltam, hogy egy csomó részletre nem is emlékszem.
