Egy nehéz út, levelekben

wolferl | 2010. március 25. |

C+
Kertész Imre: Haldimann-levelek

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2010, 228 oldal, 2690 Ft.

 

Az a gyanúm, hogy ez a könyv ismét komoly vitákat válthat ki, már ha egyáltalán valaki elolvassa a végérvényes választási elbutulás közepette. Én megtettem, mert Kertész Imre műveire, bármit is vessen papírra, lassan másfél évtizede kíváncsi vagyok. Még akkor is, ha pontosan tudom: irodalmunk talán legproblematikusabb alakja. Van egy kitűnő írónk, aki az elmúlt harmincöt évben rendkívül tudatosan felépített egy nyelvi univerzumot és a Nobel-díj óta, amikor normál esetben végre az elismerést szokta megkapni a szerző, hazánkban Kertész neve csupán ideológiai vitákban tűnik fel. Tipikus magyar jelenség. Ha majd visszatekint az utókor erre a néhány évtizedre, azt fogja mondani, amit ma más teljesítményekre mi magunk mondunk: hogy nem becsüljük meg a tehetségeinket. Mert semmi kétségem: akik ma Kertészt fikázzák, sehol sem lesznek, amikor a Kaddis vagy A kudarc még mindig a magyar irodalom legjobb darabjai közé fog tartozni. És az unokáink majd értetlenül nézik, hogy miért nem fordítottunk több figyelmet és megértést Kertész műveire.

Persze nagyon jól tudom, hogy Kertész Imre nem csupán az általános idiotizmusnak, hanem írásainak, nyilatkozatainak és személyiségének is köszönheti az ellentmondásos ítéleteket. Ő maga sem könnyíti meg a saját helyzetét, hanem inkább következetesen alkalmat ad az efféle vitákra. De mit várjunk egy olyan szerzőtől, aki tizenévesen megjárta a haláltáborokat, egy hullahegy pereméről tért vissza az életbe, teljes mellőzöttségben és művészi magányban vészelte át a kommunizmus évtizedeit, majd amikor végre beköszöntött a szabadság, akkor hazájában, ahelyett, hogy elolvasnák a könyveit, lépten-nyomon lezsidózzák? Mit várjunk egy olyan szerzőtől, akit, miután megkapta a legrangosabb irodalmi elismerést, a fél ország egy jelentéktelen, külföldi zsidó írónak nevez? És végül persze: mit várjunk ezek után egy olyan szerzőtől, aki Thomas Bernhard túlzásművészetének kortársa és örököse, és aki az ilyen támadásokra és semmibe vételre azzal az artikulációval reagál, amelyet Bernhard is elkövetett számtalanszor Ausztriával szemben? Elképzelhető, hogy én is ugyanígy tennék. Nem érezném jól magam egy olyan országban, ahol ahelyett, hogy megbecsülnének, egyfolytában a magyartalanságomról és a középszerűségemről értekeznek.

Pedig a Haldimann-levelek című kötet a bizonyíték arra, hogy Kertész Imre optimistán és tiszta szívvel indult neki a rendszerváltásnak, azzal a reménnyel, hogy végre egy élhető ország része lesz, ahol nem számít nemzetietlennek az, akinek pont a holokauszt az írói témája. Mert szögezzük le, ahogy ő is elmondta már: nem azért ír a holokausztról, mert ez a hobbija vagy nincs máshoz kedve, hanem azért, mert ez a témája. Minden írónak van meghatározó témája, amely az életéből ered és predesztinálja, amely elől nem tud és nem is szabad kitérnie. Az írónak nincs túl sok választása, arról ír, ami adatott neki az életében. Kertész egyébként nem is szimplán a holokausztról ír, hanem az európai kultúráról, a nyelvről és a szubjektum semmibe vetettségéről, a holokauszt, mint téma segítségével. Legalábbis az én olvasatomban. És bárki bármit mond: nagyon élvezetes nyelven.

Az új kötet azokat a leveleket gyűjti össze, amelyeket Kertész 1977 és 2000 között írt egy bizonyos Eva Haldimann nevű, magyar származású svájci irodalmár hölgyhöz, aki már nagyon korán az egyik rajongója és értő kritikusa volt és aki tulajdonképpen bevezette őt a német nyelvű recepcióba, illetve közvetve előidézője volt annak, hogy végül a Nobel-díjat is megkaphassa. Ezekben a levelekben, túl azon, hogy épp milyen munkán dolgozik, illetve hogyan alakul az írói pályája, rengeteg szó esik a magyarországi politikai helyzetről, közéleti szituációkról, amelyek a kilencvenes években estek meg. A levelekből pedig az derül ki, hogy szerzőjük érzékenyen élte meg a jobboldali politika térnyerését, illetve a gyakran szélsőséges nézeteket, amelyeknek olykor ő maga is elszenvedőjévé vált.
Úgy gondolom, hogy Kertész részéről abszolút érthető az a viszolygás és félelem, amely a körülötte gomolygó radikális ideológiákból eredt. Viszont szerintem néha túlzásokba esett, amikor fasiszta hatalomátvételt és egyéb extrém politikai katasztrófákat vizionált. Szerintem nem volt egészen megalapozott az a riadalom, amelyet a rendszerváltás utáni évek közéleti őrületeiből lepárolt magának. Belátható reakció: a túlzottan durva hangokra és jelenségekre ő is kissé túlzó pánikkal és szavakkal felelt. De sokak nevében biztosíthatom, hogy ez az ország nem az antiszemitizmus melegágya és nem fognak senkit sem kiközösíteni a származása miatt. Lehet, hogy léteznek ilyen közösségek és emberek, és azt is elismerem, hogy még mindig nem dolgoztuk fel azt a történelmi, etikai-filozófiai problémát, amelyről ő beszél a műveiben, de él ebben az országban annyi ép elméjű, művelt és tisztességes ember, hogy az efféle apokaliptikus jövőt elkerüljük. Nem árt résen lenni, de én nem tartanék a helyében attól, hogy ugyanaz megtörténhet vele, mint a múlt század negyvenes éveiben. Esküszöm, én leszek az első, aki Berlinbe vagy Genfbe menekül, ha ilyesmi történne. Tudom, nem túl szívderítő, amikor a újjáépült Európában még néha az értelmiség egy része is megenged magának ilyen sötét hangokat, de éppen ezért volna szükség arra, hogy testben és lélekben is hazatérjen és a tudásával újra az olvasóit szolgálja.

Az igazi gondot én őszintén szólva most egészen másban látom, már ami az írói pályáját és a körülötte kialakult vitákat illeti. Kertész Imre lényegében több mint egy évtizede nem tudott olyan művet lerakni az asztalra, mint amekkora jelentősége a Sorstalanságnak, A kudarcnak, a Kaddisnak, Az angol lobogónak vagy akár a Gályanaplónak volt. Mióta pedig a Nobel-díjat megkapta, igazából csak lábjegyzetek születnek. A Felszámolás is jó könyv, de szerintem nem érte el a korábbi művek színvonalát, a K.dosszié, most pedig a Haldimann-levelek, őszintén szólva, tényleg csak érdekes utórezgések. Tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen díj után nehéz lélegzethez jutni és új utakat nyitni az életműben. Mégis azt hiszem, a legfrappánsabb válasz az volna a hazai ostobaságokra – már ha egyáltalán válaszolnia kell rá, hiszen nem szorul védelemre, ha írói életművének ebben a szakaszában újra jelentkezne egy súlyos alkotással.

Igen, arra vágyom, hogy Kertész Imre végre ismét visszatérjen, egy nagy horderejű fikciós művel vagy naplóregénnyel, amely legalább akkora örömet okozhat olvasóinak, mint annak idején a nagyszerű Kaddis vagy A kudarc.