Fotó: Valuska Gábor
Tíz évvel ezelőtt Dragomán György köszöntötte az akkor hatvanéves Esterházy Pétert a PIM-ben, igaz, egy kis bakival, mert a köszöntő végén boldog hetvenedik születésnapot kívánt neki. Ugyanezen alkalomból akkor a Litera felkérte mások mellett őt is, hogy írjon fiktív EP-naplót, ő pedig az íráshoz direkt a születésnapot kérte. Dragomán György az író 70. születésnapján most ezzel a fiktív naplóval és a köszöntő beszéddel emlékezik Esterházy Péterre.
Utóbbiban felelevenítette például, hogy a Termelési-regényből kezdte el megtanulni, hogy "létezik olyasmi, hogy szöveg, és azt is, hogy a szavakkal és a nyelvekkel játszani is lehet is és kell is, és a játék komoly, nagyon komoly, életveszélyes, sőt magát a létezést is veszélybe sodorja". Amikor Szombathelyre költöztek, a Bevezetés a szépirodalomba volt az első könyv, amit megvett magának (kiegészítő olvasmánynak meg az Ulyssest James Joyce-tól).
"Ezek a könyvek
szédítőek és örvénylők voltak,
a szavak és a mondatok súlyosan telepedtek rám. Azt kezdtem gondolni, hogy a szépirodalom nem szép. Az írás nem írás. A létező nem létezik. Nincsenek is írók. Nem írnak. Nincsenek egyáltalán.
A szövegeik fogják és felfalják őket, beledolgozzák őket magukba,
belevezetik őket magukba, úgyhogy ők maguk lesznek a szövegeikké,
és soha többet nem tudnak kijönni onnan, mert még a kint és a bent fogalma is megszűnik, nem lesz egyáltalán se kint se bent, ők maguk lesznek a szövegeik, ők maguk lesznek a világ, mindenné lesznek.
Ez a lehetőség félelemmel töltötte el a szívemet. Megesz az írógépem. Nem létezem többet. Nem leszek. Mért van egyáltalán valami, mért nincs inkább a semmi, tényleg, mért a valamit, mért a mindent, mért nem a semmit, lehet, hogy inkább a semmit kéne akarni, lehet, hogy semmit se kéne akarni.
Ezt tanultam én azon a nyáron Esterházy Pétertől és Joyce-tól. Azt tanultam tőlük, hogy ők igazából nem is léteznek se mint emberek, se mint írók, csak mint szövegek, mert
a szövegeiktől nem választhatók el, ők maguk azok,
a szövegeik viszont nem választhatóak el a világtól, tehát ők sem válaszhatóak el a világtól, nem különálló entitások, ők maguk a világ, a logika ezt diktálta, nyilvánvaló volt, hogy ez másképp nem lehet, de az is nyilvánvaló volt, hogy azért mégiscsak másképp van, mert ha nem lenne másképp, akkor engem is ők írtak volna, én se léteznék, csak bennük, ez a lehetőség elég valóságosnak tetszett ahhoz, hogy átérezzem a veszélyét. Az ilyenfajta írás olyan mint a hidrogénbomba, úgy semmisít meg, hogy megmaradok, ez pedig nagyszerűségében is félelmetes. Ott a mindenben a semmi."
A teljes bejegyzést ITT tudjátok elolvasni.
