Csabai László: Szindbád Szibériában
Magvető, 2013, 596 oldal, 3990 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Nem krimiíró vagyok, hanem egy író, aki krimit is ír, pontosabban detektívtörténetet. Még inkább egy detektívről szóló történetet – hangsúlyozza az interjú alatt Csabai László, akinek hősét, a gyerekkorát Bagdadban töltő, majd a regénybeli Nyárligeten nyomozóvá érő Szindbádot a Magvetőnél idén tavasszal megjelent kötetében ezúttal Szibériába veti el a sors. Láger, éhezés, kilátástalanság jut osztályrészéül, míg azután egy váratlan fordulatnak köszönhetően nyomozó nem lesz megint, Nyárliget helyett azonban már a szibériai tajgán kell üldöznie a bűnt. (Kritikánk a Szindbád Szibériában című regényről itt.) De miért pont Burjátiába száműzte hősét, miért kellett megváltoztatni a városok nevét, és számolt-e azzal, hogy a névválasztás miatt állandóan Krúdyról faggatják majd az újságírók és az olvasók? Csabai László erről is mesélt a Könyvesblognak adott interjújában, melyből kiderül az is, hogy mit tartalmaz az a „segédkönyv”, amelyet a Szindbáddal párhuzamosan állított össze.
Nyíregyházáról érkeztél, most a Balatonhoz tartasz, mi pedig a Délinél találkoztunk. Gyakran utazol vonaton?
A Magvetőhöz, hál’istennek, elég gyakran kell jönnöm, főleg most a könyvem miatt. Szeretek Pestre jönni, nekem olyan, mint egy nagy múzeum. Vagy nem is múzeum, inkább mint egy élő kiállítás. Lehet, hogy akik itt élnek, nem is veszik észre, milyen érdekes város. Bár akivel beszéltem, az észreveszi, de ezek főleg ilyen írólények.
Azért is adja magát a kérdés, mert a hősöd, Szindbád életében, különösen a második kötetben, fontos szerepet játszik a vasút. Ez az, ami messzire viszi az otthonától, el egészen Szibériáig, és ezzel indul azután haza. Honnan jött az ötlet, hogy – egy elég éles váltással – a kisvárosi miliőből a negyvenes évek Szovjetuniójába helyezd át a hősödet?
Úgy ér véget a Szindbád, a detektív, hogy elviszik valahova, és szinte biztos, hogy a Szovjetunióba. Kerülhetett volna éppenséggel akár a Kárpátaljára is, vagy Ukrajnába, mert malenkij robotra vittek végül is a birodalom minden részébe embereket. Azért Szibériába került, mert az nagyon messze van. A Szindbád, a detektívben Bagdad volt az egzotikus szál, és azt gondoltam, a második kötetben is jól fog ez működni. Kellett Oroszországban egy olyan kultúrát választani, ami egzotikus, és számomra az orosz kultúra önmagában is egzotikus. Számomra Moszkva az egyik legegzotikusabb város. Moszkvában és Rómában éreztem azt, amikor ott sétáltam, hogy teljesen mások, mint az európai, eklektikus stílusban épült nagyvárosok. Mert alapvetően Szentpétervártól kezdve Budapesten, Párizson keresztül nagyon hasonlítanak egymásra az európai városok, Róma azonban más, és Moszkva is más. De attól féltem, hogy ha Moszkvát választom, az nem lesz elég egzotikus egy magyar olvasónak. És hogy miért pont Burjátiát választottam? Egyrészt mert messze van, mert Bajkál, mert Szibéria, másrészt mert nagyon jó irodalmak van hozzá. Amikor 1953 után némi kis olvadás volt, és a Szovjetunióban elkezdhettek utazgatni a magyar tudósok, az elsők között jutott el ide Róna-Tas András és Diószegi Vilmos, akik csodálatos könyveket írtak arról a világról, amely ma már különben nem létezik. Mert ez egy hatvan-hetven évvel ezelőtti történet. Rengeteget változtak a városok is, az emberek is, de valamikor létezett ez a világ. Diószegi pedig azokkal a burjátokkal beszélt, akik a sámánnemzedék utolsó képviselői voltak.
Úgy tudom, hogy végzettségedet tekintve német nyelvtanár vagy…
Történelem-német szakos, és informatikus.
De hogy jött akkor ehhez az orosz érdeklődés?
Az irodalmi érdeklődés. Prózaíróként, akiket ismerek, szinte mindenkinek az orosz irodalom a kedvence. Elég sok orosz könyvet olvastam, és azt gondoltam, ezt most így jól tudom hasznosítani. Az én felfogásomban ez a könyv – az egyik olvasatában – tisztelgés az orosz kultúra, elsősorban az orosz irodalom, és azon belül is az orosz prózairodalom előtt. És valahol így már hasznosítani is tudtam ezt a tudásomat, bár az ember alapvetően nem ezért olvas. Illetve én már sajnos azért. Már ritkán olvasok úgy, hogy csak jól szórakozzak. Már mindig azt nézem, mit lehet írni, és ahhoz hozzáolvasok. De azért alapvetően egy normális ember az élvezetért és a boldogságért olvas.
A Diószegi-könyvön kívül milyen forrásokat használtál még fel?
Most nem tudom felsorolni azokat a forrásokat, amiket elolvastam Szibériáról meg a Szovjetunió történetéről, de azt kell mondanom, hogy a források száma végtelen. Főleg, ha az ember beszél egy-két idegen nyelvet, meg elboldogul oroszul.
De ehhez el is kellett menni a helyszínre?
Nem, nem. Oroszországban jártam, de Burjátiában nem. Ez a Burjátia egy általam elképzelt, illetve részben források által alá is támasztott Burjátia. Pontosabban, amilyen volt, hetven évvel ezelőtt. Ezt nagyon fontos hozzátenni. Időben ugyanis már távol vagyunk ettől a korszaktól, de valamikor létezett.
Sok írótól hallani, ha éppen ír, akkor távol tartja magát a kortárs szépirodalomtól. Te hogy vagy ezzel? Ha írsz, akkor mit olvasol?
A könyvhöz szépirodalmat is olvastam. A nyolcvanas években rengeteg orosz írót adtak ki Magyarországon, nagyon jókat, és kevésbé jókat is. Voltak például antológiák is, Szibéria-antológiák. A nagyon gyenge szibériai regényben is elképesztően sok a forrás. A történet nem jó vagy ideologikus, de leírja, hogy milyen növények vannak, vagy leírja egy adott munkafolyamatnak az eszközigényét, vagy hogy hogyan néz ki egy falusi bolt. És én ezeket szépen kijegyzeteltem. Tehát tulajdonképpen két könyvet írtam párhuzamosan, és majdnem annyi energiámba került megírni ezt a segédkönyvet, mint magát a könyvet, amely egy nem író számára élvezhetetlen, mert például jogi kifejezésekből, vagy a bűnüldözés kifejezéseiből áll. Egymás után vagy ötven szó. Vagy növények, vadállatok nevei egymás után. Kulturális események, slágerek. Van vagy ötven-hatvan kategória, és ezeket részben a szibériai hatvanas-hetvenes években kiadott regényekből, meg a vallástörténeti művekből, útleírásokból, szibériai fotósorozatokból, a filmekből szereztem. Ezek például a harmincas-negyvenes évek nagy, sikeres szovjet filmjei voltak: itt nem csak azt néztem, hogy miről szól a film, hanem, hogy a háttérben mi van az utcákon kiírva, milyen reklámok vannak, milyen ruha van a színésznőkön. Lehet, hogy az átlagember nem olyan ruhában járt, de a mutatott valóság is a valóság része. Tehát nagyon sok forrásból jött össze a dolog, és az egyik része szépirodalom volt. Kortárs szépirodalmat is olvastam egyébként, ami Szibériáról szólt. Kortárs magyar irodalmat, ha erre vonatkozott a kérdés, nem olvastam. Az elvitt volna nagyon más irányba, és az az igazság, hogy kortárs magyar irodalmat amúgy se nagyon olvasok. Nem azért, mert szerintem nincsenek jó írók Magyarországon, hanem azért, mert nagyon a klasszikusokat kezdtem el olvasni, és ők még kitartanak.
A második kötetet olvasva az volt a benyomásom, mintha jobban elmozdultál volna a szépirodalom irányába, és a krimiszál kissé háttérbe szorult volna… Ez mennyire volt tudatos a részedről?
Már a Szindbád, a detektív sem volt igazi detektívregény vagy krimi. Már nem is tudom, ki volt, aki megfogalmazta a kriminek a tizenkét alaptörvényét. De ezeket az úgynevezett puhafedelű krimiírók sem tartják be, én meg pláne nem foglalkoztam velük. A Szindbád, a detektív is inkább egy realista novellafüzér volt, a végén egy kis regényszerű kihegyezéssel, most pedig egyáltalán nem azt gondoltam, hogy ennek kriminek kell lennie. Nem is az lett, hanem inkább egy krimiről szóló regény. De mivel mégis nagyon fontos a cselekmény, és a cselekmény adja meg a lehetőséget, hogy az ember másról is értekezzen, ezért valahol mégis nagyon fontos. De nem krimiíró vagyok, hanem egy író, aki krimit is ír, pontosabban detektívtörténetet. Még inkább egy detektívről szóló történetet.
Mi a különbség?
A detektívtörténetben a nyomozás kell, hogy mindig a legfontosabb legyen. A detektívről szóló történet pedig, mivel a detektív is ember, tulajdonképpen bármiről szól. Neki is van nyilván magánélete, meg családi viszonyai, meg van kultúrája, nemzetisége, szerelmi és szexuális élete, minden, ami elképzelhető, és így nincs benne semmi megkötöttség. Egyébként meg, ha az ember jól ír, akkor tulajdonképpen a hagyományos krimit is lehet teljesen szépirodalmi szinten művelni. Van egy ilyen krimi-alaptétel, hogy minden kriminek egy gyilkosságról kell szólnia. De egyrészt nem csak gyilkosság van, másrészt pedig egy teljesen más jellegű történet is megeshet a detektívvel, és engem zavarna, ha azt kihagynám. Ebben a másik kötetben, azt hiszem, tizennyolc írás van, és ebből nagyjából nyolc olyan van, amiben nincs igazi krimi. Viszont a metafizikai értelmében a bűn, meg a bűnhődés mindegyikben benne van, tehát igazából az már egy filozófiai kérdés, hogy mi a krimi és mi nem az. Én nem tartom magam semmilyen ilyen előíráshoz.
Míg az első kötetnél novellák összességéről beszélhetünk, addig a második kötetnél ez nem ennyire egyértelmű. Arra hamarabb kimondom, hogy regény, holott az egyes ügyek miatt ott is erőteljesen érezni a novellaszerű tagozódást. Műfajilag melyik áll közelebb hozzád?
Mind a kettő egyformán közel áll hozzám. Hogy miért van, hogy külön nyomozásokból vagy történetekből áll az egész, az a Szindbád, a detektívig megy vissza. Először eszembe se jutott, hogy könyvet írjak. 2008-ban végre íróvá váltam olyan értelemben, hogy elkezdték az írásaimat közölni a folyóiratok. Az első ilyen írásom, ami a Kalligramban jelent meg, A Honvéd utcai eset volt, és akkor az annyira tetszett, hogy elkezdtem írni még egyet, még egyet. És hirtelen, mire észbe kaptam, már tizenháromnál tartottam, és akkor adódott a lehetőség, hogy legyen egy kötet. Megírtam a tizennegyediket, ami összefoglalja mind a tizenhármat. A Szindbád, a detektívnél egyértelmű volt, hogy emiatt áll viszonylag rövid történetekből, bár van hatvanoldalas terjedelmű is közöttük. És mivel sikeres volt, ezért ezt valamilyen szinten megtartottam a másik kötetnél is. De itt már rögtön egészként kezeltem, tehát tudtam, hogy kell egy metaszál, ami az egészet összeköti, kell egy kezdet, kell egy vég, ahova elérünk. És még valami van, ami miatt több nyomozás is van a kötetben, és nem egy. Ennek az az oka, hogy ha krimit olvasok, már nyolcvan-száz oldalnál összekeverem a dolgokat, hogy ki kivel van. És amikor már jönne a megoldás, mindig vissza kell lapoznom, mert nem tudom, hogy az hogy jött ki. Nyolcvan oldalig azonban azért úgy fejben tudom tartani.
A Szindbád Szibériában végén nyitott kérdés marad, hogy mi lesz végül Szindbáddal, hazakerül-e Nyárligetre vagy sem? Lesz harmadik kötet, amelyből ez kiderül?
Remélem. Azért hagytam így nyitva a kérdést, hogy bárhová mehessen. Először úgy akartam befejezni, hogy az az utolsó mondat: Hova indul a következő vonat? Erre azt válaszolja a hölgy: A Kaukázusba. Na, most, ezzel megkötöttem volna magam. Igaz, ki lehetett volna magyarázni, hogy tesz egy kört a Kaukázusban. Csak az a baj, hogy a Kaukázus olyan, hogy nem három év, hanem még tíz év kellett volna felkészülni. Ezért nem valószínű, hogy oda fog menni. Lehet, hogy Magyarországon fog folytatódni.
De erről fog szólni a következő könyved?
A következő könyvem témája lehet, hogy nem ez lesz, mert azért közben írtam mást is, nem csak a Szindbádot. De az azt követő már lehet, hogy a Szindbád lesz.
Az első kötet fülszövege kiemelte, hogy ez a Szindbád nem az a Szindbád, amivel alapvetően én is egyetértek, viszont magával a névválasztással kétségtelenül hozzákapcsoltad a hősödet Krúdyhoz. Gondolom, unod a kérdést, de mégis, amikor meghoztad ezt a döntést, akkor számoltál ezzel a lehetőséggel?
Igen, számoltam. Mármint azzal a lehetőséggel, hogy mindenki rá fog kérdezni? Számoltam, és úgy gondoltam, több benne a pozitívum, mint a negatívum. A negatívum az lehet, hogy talán azt várják, hogy valami olyasmi legyen, mint Krúdy, vagy Krúdy-utánzónak tartanak. A pozitívum viszont, hogy maga a Szindbád név kimondva is szép név és kellemes érzetet kelt. És már ismert név. Azt szoktam mondani, hogy olyan ez, mint ha az ember bemegy egy étterembe, rendel valamit és mást hoznak ki, nem azt, amit várt, de ha jó, akkor azért megeszi. Tehát, ha valaki nem Krúdyt vár, és megveszi, az tiszta ügy. De ha valaki Krúdyt vár, akkor is teljesítenie kell a könyvnek, és akkor is remélem, hogy nem fog csalódni. Tehát mégis, ha végül osztok-szorzok, és a két oldalt mérlegelem, jobb, hogy megmaradt ez a Szindbád név. Ráadásul Bagdadhoz kötődik, és azért az Ezeregyéjszakában mégis csak Szindbád a főhős. Például, ha kiadnák külföldön ezt a könyvet, sokkal egyszerűbb lenne, mert ott mindenki az Ezeregyéjszakához kötné.
Beszéltünk már arról, hogy nyíregyházi születésű vagy, ott is élsz, a város azonban nem saját nevén szerepel a könyvben. Ennek mi az oka?
Mert azzal is megkötöttem volna magam, így viszont saját magam rendezhetem be. Felhasználhatom a meglévő épületeket is, de ha akarom, bármilyen épületet betehetek. Ezért kellett az új név, hogy bármit, ami csak eszembe jut, leírhassak. Hogy történelmet hozhassak létre. A Pervijplán, a Szindbád Szibériában színhelye, az is képzelt város, ugyanezért. Az se létezik.
Nagyon megkötné az akkor az írói fantáziádat?
A fantáziámat nem kötné meg, hanem a kritikusok vetnék a szememre, hogy nem valós történelmi háttérrel dolgozom.
És ez fontos egyébként?
Hát, mit tudom én. Annyira végül is nem fontos. A posztmodern korban már mindent lehet. Már azt is lehet, hogy Nyíregyháza nevét szerepeltetem, és teszek bele egy metrót. De például, ha a metrónál tartunk, a Szindbád, a detektívben szerepel a villamos. Gyakran szoktam írni a jelenlegi Nyárligetről, amiben a villamos közlekedik, de Nyíregyházán 1971 óta nincs villamos. De Nyárligeten meg lehet. Tehát ez is egyfajta szabadság.
Nekem főleg az első kötetnél volt az a benyomásom, hogy nagyon erős kettős nosztalgia hatja át: egyrészt nosztalgia a bagdadi gyerekkor, másrészt egy sosemvolt Nyárliget iránt… Ezt jól érzem?
Igen, de ha megnézzük a Szindbád, a detektív végét, akkor az egy hamis nosztalgia tulajdonképpen. Egy indokolatlan nosztalgia. Szerintem nem voltak olyan csodálatosak a húszas, harmincas, pláne negyvenes évek, hogy vissza kéne hozni, Isten őrizz! Más kérdés persze, hogy az egyén sorsa függ a nagy történelmi-politikai fordulatoktól, de nem azonos vele. Lehetnek emberek, akik nagyon jól érezték akkor magukat, de azért alapvetően ez egy hamis nosztalgia, amit szerintem le is leplezek.
És tulajdonképpen meg is szabadulsz tőle a második kötetben. Itt ugyanis már nem találtam nyomát…
Egy-két helyen megjelenik, Szindbád vágyakozik, de tudja, hogy az a város már nem létezik. Minden város meghal, és sajnos ez igaz is. Ugyanakkor talán mégse hamis nosztalgia, mert a lágerben mi után vágyakozzon, ha nem a szülőföldje iránt.
