A huszadik század középső harmadának hullámzó és kiszámíthatatlan történelmi változásai alapvető hatást gyakoroltak a kisemberre, így a vidéki falvak, tanyák, kisvárosok lakóira is. A félelem, a bizonytalanság és a megalázottság uralkodott a nyírségi és a beregi portákon is. Ezeket a sorsokat jeleníti meg a történelem rendkívüli iramban változó díszletei előtt Csabai László új novelláskötete. A hét könyve A vidék lelke.
Csabai László: A vidék lelke
Magvető Könyvkiadó, 2019, 344 oldal, 3999 HUF
A nyíregyházi Csabai László jól ismert Szindbád-regényei mellett novellákat is ír, 2014-ben jelent meg Száraz évszak című könyve, amely úgynevezett duovellákat, páros novellákat tartalmazott. Legfrissebb kötete, A vidék lelke is ezt az eljárást követi, ezúttal azonban nem két, hanem három írást szervez egybe, könyvében hét triovella (azaz 21 rövid írás) olvasható. A triovella három szorosan összetartozó elbeszélést fűz össze, és külön címmel rendelkezik. Általában a közös helyszín, hős vagy esemény köti össze ezeket a szövegeket. Előfordul, hogy ugyanannak a szereplőnek különböző életszakaszait mutatja meg, de az is, hogy ugyanazt a történetet különböző nézőpontokból láttatja. A kötet írásai nemcsak hármasával tartoznak azonban egybe, de minden szöveget szorosan összefűz a közös téma: a nyírségi és beregi ember és vidék.
Csabai László: Kötöttségek nélkül
Magvető, 2013, 596 oldal, 3990 HUF Fotó: Valuska Gábor Nem krimiíró vagyok, hanem egy író, aki krimit is ír, pontosabban detektívtörténetet. Még inkább egy detektívről szóló történetet - hangsúlyozza az interjú alatt Csabai László, akinek hősét, a gyerekkorát Bagdadban töltő, majd a regénybeli Nyárligeten nyomozóvá érő Szindbádot a Magvetőnél idén tavasszal megjelent kötetében ezúttal Szibériába veti el a sors.
A második világháború és az azt követő zűrzavaros hatalmi átrendeződések, az ötvenhatos forradalom, majd a rendszerváltás mindennapokra gyakorolt hatását mutatja meg, mikrotörténetekből építkezik, alulnézetből tárja az olvasó elé a huszadik század második felének történelmét. A kis történetekből kirajzolódó történelmi narratíva pedig meglehetősen lehangoló: a más-más módokon, de folyamatosan megvalósuló elnyomás, kizsákmányolás és félelem az uralkodó benne. Ahogyan a Hajnalhágó című írás elbeszélője fogalmaz:
„De hát a történelem aljas fickó, nem sokáig engedi az embert boldogan élni. Nyalat vele egy kis mézet, aztán hadd jöjjön a feketeleves.”
Ez a metaforikus mondat a kötet sorsértelmezésének lényegét fogalmazza meg. Az idők változnak, de a szenvedés állandó. A sokszor követhetetlen tempóban zajló politikai változásoknak minden esetben a vidéki gazdálkodó, a földből élő ember a vesztese. A Görcsoldás című novellában Seregély először a Buzgamajorban béresgazdaként hatalmaskodik Kistóth Benedek és családja felett, pár évvel később a Petőfi-teleppé átnevezett egykori majorban már brigádvezetőként teszi ugyanezt. Pálinka helyett vodkát iszik ugyan, de a hatalmi struktúra, a beidegződések, a megalázás módjai változatlanok. A hierarchikus berendezkedés megmarad, csak a beosztások nevei, esetleg az őket betöltő ember változik:
„Simon Endre legyint, ami azt jelenti: ugyanaz. Régen is így ment ez. Parlament, választások, minisztériumok, pártok, kormányok: »urakdóga«. Most is. A Párt, tanácsok, szakszervezetek, rendőrség, ÁVH, politika: a fentiek dolga. Vagyis urakdóga. Az új uraké.”
Persze nemcsak a hatalomból kiszorulók helyzete problémás, de az „urak” sem érezhetik biztonságban magukat. Akár téeszelnök, akár nyilas, akár ÁVH-s valaki, a sűrű politikai átrendeződések és az ezzel járó változások miatt folyamatos bizonytalanságban kell élnie, a félelem uralja mindennapjait. Mindenki fél mindenkitől, főként azért, mert soha nem lehet tudni, mit hoz a holnap, nincs is idő megszokni a világ kereteit, hiszen azok napról napra változnak. Mintha nem lenne itt jó senkinek. Az élet nem más, mint szenvedés, kiszolgáltatottság és várakozás valami jobbra.
A Kereszt című írás egyik szereplője portája udvarát, annak épületeit, tereit mint tizennégy stációt, a szenvedés állomásait mutatja be, mert „minden sarokhoz szenvedés tapad”, ebből áll az udvar és ezzel együtt az egész élet. A pöcegödörhöz, a tyúkketrecekhez, a disznóólhoz, a kúthoz, a magtárhoz, az eperfákhoz mind-mind emlékek kötődnek: a málenkij robot, a beszolgáltatások előli rejtekezés, a feketevágások nyomai, az éhezés, a fájdalom emlékei:
„Vince kereszt az udvar végében, a pöcegödörnél áll meg. Lemutat: Ez az első stáció. (…) A front közeledtével gödröket ástunk. Magunknak jó mélyet, hogy állni lehessen benne. És volt külön gödör a szalonnának, a gabonának. Az értékesebb bútordarabokat, szerszámokat is elrejtettük. Azért nem egy helyre, hogyha amelyiket felfedezik, a többi még megmaradhasson. Az oroszok persze sejtették. Ahogy bejöttek, rögtön ordibálni meg kutatni kezdtek. Belelőttek a földbe, és azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják a portát, ha nem hoz nekik a család húst meg bort.”
A nyírségiek és a beregiek szenvedéstörténetét dokumentálja Csabai könyve, de nem szociográfiaként, hanem anekdoták, személyes történetek, beszélgetések gyűjteményeként. Nemcsak sok története, de ezekhez sok hangja is van, hol a nyersebb és realistább Móriczot, hol a meseibb Mikszáthot idézi. Kortársai közül Oravecz Imre szövegeivel mutat hasonlóságot (még akkor is, ha az ábrázolt vidék sokban különbözik), mert láthatóan jól ismeri közegét, közülük beszél, minden mondatában meggyőző és autentikus. A megalázott, kiszolgáltatott vidéki emberek tablója pedig Tar Sándor írásaira emlékeztet, bár nem jut el a tragikumnak és a kilátástalanságnak olyan brutális végleteihez, mint a debreceni íróelőd. Csabai László meggyőzően és több ponton csatlakozik ahhoz a tradícióhoz, amelynek legfontosabb célja a vidék, a periféria megmutatása. Mindezt rendkívül hitelesen teszi, látható, hogy tökéletesen ismeri témáját, mindent tud a tanyákról, az ott élőkről, nyelvhasználatukról, érzelmeikről. Tudja, hogyan lesz a lebbencslevesből öreglebbencs, majd öhön, és azt is tudja, milyen a tekintete annak, aki épp az utolsó malacát szolgáltatja be.
A vidék emberének szemszögéből kibontakozó sajátos „történelemkönyv” eseményei az ezerkilencszáznegyvenes évektől kígyóznak napjainkig. Nemcsak a második világháború, a kommunista diktatúra, a forradalom, de a rendszerváltás, a maszekolás, a kártérítéses földek is témává válnak, és reménytelibbé a jelenhez közelítve sem válik a kötet. Mintha azóta sem változott volna semmi, a Nyírségben (és egész Magyarországon) megállt az idő, és belekötött a szenvedésbe.
Bár szenvedést emlegetek és kiszolgáltatottságot, a kötet összességében mégsem tragikus hangvételű. Szövegei sokfélék, van, amelyikben a humor a meghatározó, van, ahol a fantasztikum, az álmok, a látomások felé tágul a jelentés, vannak klasszikus realista szövegek és apró betétek, amelyek a nép babonás félelmeit (például a Jezsitől, a Vizibornyútól vagy a Rétidisznótól) szinte már a mágikus realizmus eszközeivel rögzítik. Csabainak nem egyetlen hangja van, sokféleképpen képes megszólalni, sok szempontból láttatja történeteit, többféle értelmezésben képes megjeleníteni ugyanazt a hőst vagy szituációt. Rendkívüli empátiával mutatja meg a vidéket, amelynek bár hangja sok, lelke csak egyféle van. És ez a lélek, amelynek lényege nem mutatható meg sem a fákban, sem az állatokban, sem az istállókban, sem a poros utcákban, sem az emberekben, de mindezekben együtt valahogy mégis megjelenik. Talán éppen a mesélés ereje által, hiszen hol máshol lakozna a lélek, ha nem az elmondott történetekben.
Szerző: Kolozsi Orsolya