Néhány évvel ezelőtt az egész országot megbénította a március 15-én leesett hó. A gondolkodásunkon kívül állt, hogy a Nemzeti dalt térdig érő hóban szavaljuk, így nem csoda, hogy végeredményben a fél ország az autópályákon ragadt, a belügyminiszter pedig smst küldött, hogy ne hagyja el senki az autót. Ez egy közös emlék számunkra, másfelől meg az első jele volt A legkisebb jégkorszaknak, ami ugyan csak most fog megjelenni könyvalakban, de nagyon szerettem, ezért gyorsan írtam róla. Mit kezd magával a magyar vagy az európai társadalom, ha minden hófehér? Hogyan lehet a biztosnak hitt világunk felborulását feldolgozni? Születik bármi új a hótakaró alatt? Válsághelyzetekben milyen emberekké válunk?

Térey János: A legkisebb jégkorszak

Jelenkor Kiadó, 2015, 624 oldal, 3990 Ft

 

“2019 késő tavaszán már jóval már többről volt szó,

Mint egyszerű, múlékony, szélborzolta idillről, némi ijedtségről,

 

(...) 

Leállás a levegőben, a pályákon, a lélekben!

Az elnökök légtérzárat hirdettek, eleinte, két napig teljeset;

Három napig, a feszültséget föloldandó, részlegeset,

Bizonyos mediterrán és két kontinens

Közötti járatok elindultak;

Aztán véglegeset:

MOST AZTÁN SEHOVÁ!

Járatok százai, ezrei törölve,

Utasok tízezrei rekedtek a reptereken,

Amelyek úgy festettek, mint valami éjszakai menedékhely.

Ezrek rekedtek szívüktől távoli reptereken.

Hálózsákok hevertek a gránitpadlón.

A jegykezelő pultok előtt kígyózó sorok.

Az érkezést és indulást jelző táblákon

Egymást érték a Cancelled járatok.”

Rögtön az elején elárulom, hogy Térey János megírta az év legszórakoztatóbb regényét, ami elég furán van tördelve, de nem az a fontos, hogy ránézésre verses a szerkezet, mert nincs forma, rím és ütemhangsúly, ezzel szemben lírai nyelvezet vezet be minket Budapest jövőjébe, 2019-be, amikor nemcsak az országot, de egész Európát megváltoztatja a hó, a jég és a hideg. Orbán Viktor már nem miniszterelnök, a fővárost pedig egy Elvis-rajongó főpolgármester vezeti, Tárkány Béla, a Király maga. A háttérben Lana del Rey, a Metallica, PJ Harvey, a Cure, a Red Hot Chilli Peppers, Gershwin, Aphex Twins, Radiohead, Kate Bush szól, de lemegy a Sexepiltől a Buda Girl is (az Anarchitecture is hallható, ami pedig a Lanczkor Gábor Folyamisten című regényében felbukkanó zenekar).

Térey nagyjából ott kezdi a történetét, ahol A trónok harcában George R. R. Martin abbahagyta: az izlandi vulkán, az Eyjafjallajökull kitörésével egy katasztrófafilm díszletébe csöppenünk, a szerző a látványos jégomlások helyett mindig a személyes történeteket ábrázolja a fekete hamufelhők árnyékában. A hőmérséklet hirtelen átlagosan öt fokkal csökken, a négy évszak rendje teljesen felborul. Korcsolyázni lehet a Dunán, ami még menő is lehetne, de a vulkán kitörése miatt végérvényesen megváltozott az éghajlat, és vele minden férfi és nő. Válsághelyzetekben válságéleteket élünk - gondolhatjuk Téreyvel ellentétben, aki viszont a térdig érő hóban is azt kutatja, milyen emberek vagyunk kapcsolatainkban, vagy azok hiányában.

Ez az országunk 2019-ben:

"(...): >>Magyarország többnyire

Nélkülöző ország volt mindig,

És Budapest - leszámítva parádés millenniumait -

Úgy vélem, ennek ellenére sem lehet ráfogni

A magyarságra, hogy nemzetként depressziós.

Kétségtelen, vannak depressziós vonásai;

És baj, hogy a rendszerváltás után föllazultak

A társas hálózati kapcsolatok,

A megbízható, szociális védőhálók.

Úgy látszik, hogy egy új jégkorszak

Kellett hozzá, hogy újjáépüljenek!<<"

Térey imádja a szélsőséges helyzeteket: a zseniális Paulusban a sztálingrádi csata és egy hackertámadás, A Nibelung-lakóparkban nagyjából a világ sorsa dőlt el, az Asztalizenében a 2006-os utcai zavargások adták a hátteret a White Boxban gyülekező polgári rétegnek (Aegon-díjat kapott érte 2008-ban), a Papp Andrással közösen írt Kazamatákban pedig 1956. október 30-án a Köztársaság téri Pártbizottság ostroma utáni lincselésben két katona, egy fodrász és 14 rendőrnek öltözött ÁVH-s halt meg.

A legkisebb jégkorszak bizonyos szempontból folytatása az Asztalizenének és a Protokollnak is, feltűnnek a szereplők, régi helyszínek, a White Box már nincsen, a hóval és a hideggel a melankólia is beköltözött a fővárosba. A legkisebb jégkorszak más szempontból nem folytatása az említett könyveknek, nem kell ismerni a szereplőket és a korábbi sztorikat, mert úgyis kiderül minden. Egyébként az Asztalizene és a Protokoll spin-off-jának nevezte Térey a könyvet, vagyis a kapcsolódás erős, elsősorban a karakterek és a helyszín miatt, mégis önállóan működik. A Külügyminisztérium régi protokollfőnökét, Mátrai Ágostont a vulkán kitörése kényszeríti Izland elhagyására. Az Asztalizenéből ismerős ügyvédnő, Szemerédy Alma elvált sebész férjétől, hozzáment Dolina Ivánhoz, aki az Országos Meteorológia Szolgálat főnöke, egy Aigner Szilárd-i értelemben vett Győrfi Pál. Győző elvált Mariann-tól, Radák Zoltán pedig miniszterelnök lett. A művek közötti átjárhatóság könnyed és játékos: milyen szuper levenni a polcról az Asztalizenét, hogy mi is történt annak idején a White Boxban?

A folyóiratközlésekben versként publikálta a szerző a könyv részeit, a Népszabadság tárcarovatában viszont prózába tördelve. Pedig ez verspróza, ami borzasztó jól működik. Elsőre ez nyilván nem teljesen egyértelmű, ha az ember a könyvesboltban leveszi és beleolvas: versszerűen tördelt, költői képekkel teletűzdelt szöveg, ami annyi szereplőt mozgat, mint Marquéz A száz év magányban. Becsületesen jegyzetelni is kezdtem, hogy ki kicsoda. Térey ezer árnyalatát használja a nyelvnek, ironikus, vicces, komoly és költői a szöveg, ami a regényvilágban ügyesen bizonyítja, hogy az egész életünk, nem csupán az irodalom, mennyiben a nyelv által jön létre.

Ennél szórakoztatóbb könyvet nem olvastam idén, ráadásul a szerző nagyot megy, ki-kiszól az olvasónak, vezeti, játszik vele, amikor szükségét érzi, de magára hagyja, ha a történet úgy kívánja. Nagyon jó szexjelenetben, városábrázolásban és katasztrófahelyzetben beinduló szülésben is a szerző, de mégis szóról-szóra, mondatról-mondatra jön elő Térey távolságtartó humora, pontos emberismerete (talán ezt nevezhette az Asztalizenéről beszélve Radnóti Sándor jéghideg antropológiának, ami a beköszöntő jégkorszak miatt új kontextusba kerül: "Téreynek semmilyen morális kritikai distanciája nincs alakjaival szemben, jéghideg antropológiája szerint az ilyen körülmények közé született vagy felkapaszkodott ember – ilyen. De a természet hatalmas jelenése, amelybe bárki, aki belekeveredik, a megrettent és megzavarodott tömeg eleme lesz, eltörpíti az ember szándékait, manírjait, önérvényesítési stratégiáit").

A sztori nem bonyolultabb a legnagyobb felbontásban elkészített Feszty-körképnél, sőt nagyszabású, mintha csak Michael Bay lenne a látványtervezője: Térey igazi panorámaképet készít a budapesti felső középosztályról, amiről igazából nem sokat tudunk az elmúlt években. Ők nem elégedetlenkednek, nem vonulnak az utcára, rezignáltak, saját dolgaikkal foglalkoznak. A regény ráadásul őrült utópia, hiszen konzervatív-szocdem kormány vezeti az országot, a miniszterelnököt, Radák Zoltánt szokás szerint Hugh Grant játssza, fiatalosan, lazán, okosan és szerelmesen, a James Bondra jellemző Aston Martinjával.

A miniszterelnökről, aki másfél éve kezdte ciklusát,

Amíg italt kér, el kell mondanom, hű olvasóm,

Hogy megfelel a karizmatikus vezér

– A magyar néplélek számára oly kedves – képének.

Annyiban is, hogy vadzseni, és hagyományosan

Szociopata elnök, hívek hátán gázoló;

Tárgynak tekint, akár egy szimpla csavarhúzót,

Holmi papírzsebkendőt,

Nem érez megbánást, szégyent, empátiát:

Nem tudja magát a helyedbe képzelni,

Így lehet úthenger! S mert kíméletlen önmegvalósító,

És egyidejűleg sima modorú és spontán fickó.

Annyiban tér el a magyar eszménytől,

Hogy melankolikus alkat.

Cserébe viszont jóképű és fiatal,

S alkalmankénti komorsága meggyőző beszédkészséggel

És kiváló szónoki képességekkel párosul."

A miniszterelnököt egy a Magyar Betyárokra emlékeztető szélsőséges fundamentalista csoport akarja megölni, a terveik szerint a betlehemezést kihasználva. Magyarország lakossága a viszonylagos békében él önmagával a ki nem mondott Orbán-rendszer után, talán ez a borzalmas éghajlatváltozás is kellett hozzá. A regény ráadásul több szálon fut, egyiken jobban pörög, mint a másikon: meg akarják ölni a miniszterelnököt, a hótorlaszban kell megszülni egy gyereket, egy hókotróvezető rabol el egy lányt. 

Ahogy az elmúlt hetekben szépen látszik, az ország lakossága a focihuligánjai és politikusai nélkül milyen normálisan, együttérzőn és segítőkészen képes élni. Térey könyvének csupán egyik szereplője a miniszterelnök, a politika nem fontos, de mégis pontos utalásokkal ábrázolja a jelenlegi helyzetünket is. A menekültkrízisben és az éghajlatkatasztrófában közös, hogy Európa meggyengült, nem képes felvenni a lépést a történésekkel. Talán ezért is emlékeztet az idei év nagy durranására, Michel Houellebecq év elején megjelent Behódolás című regényére. Míg Houellebecq a muzulmánok győzelme utáni francia világot írja meg, addig Térey az éghajlatváltozásét: az európai jómódú emberek szempontjából mindkettő katasztrófa. Az is az annyira közeli jövőben játszódik, hogy szinte minden olyan, mintha most történne. Ráadásul Térey és Houllebecq is egy társadalmi osztály tagjairól ír, akik látszólag biztonságban és jólétben élik nem túl színes életüket a jól ismert ritmusok, munka, család, szeretők mentén. A szélsőséges határhelyzetekben jobban látszik emberségünk és gyengeségünk is.