Roberto Bolaño a jelenkori irodalom egyik legnagyobb rejtőzködő figurája volt. A 2003-ban, 50 évesen meghalt chilei író csak 1993-ban publikálta első regényét, és néhány éven belül a spanyol nyelvű kortárs irodalom egyik legismertebb alakja lett. 1999-ben elnyerte a Rómulo Gallegos-díjat, a legfontosabb latin-amerikai irodalmi kitüntetést. Angol fordítások szinte csak a halála után kezdtek megjelenni, már csak posztumusz vált a Gabriel Garcia Márquez utáni dél-amerikai irodalom legnagyobb hatású alakjává. Magyarul olvasható első könyve nemrég jelent meg, a felfedezés nagy része még hátra van!
Roberto Bolaño 1953-ban született Santiago de Chilében. Gyerekkorában diszlexiában szenvedett, nem is nagyon tudott érvényesülni az iskolában, pláne akkor nem, amikor 15 évesen már Mexikóvárosban kellett megküzdenie a beilleszkedéssel. Az iskolát végül otthagyta, és egyrészt a könyvekhez menekült, másrészről pedig baloldali politikai mozgalmak felé fordult, és újságíróként kezdett dolgozni.
1973-ban visszatért Chilébe, hogy támogassa Salvador Allende rezsimjét, de máris jött a Pinochet-féle puccs, és Bolañót terrorizmus vádjával őrizetbe vették, ahonnan csak két börtönőrré lett egykori iskolatárs segítségével tudott megszökni (ezeket az élményeit meg is írja a Dance Card c. novellában). Rövid ideig El Salvadorban tartózkodott, ahol többek között kapcsolatot ápolt a Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front gerilla-mozgalommal, majd ismét Mexikó következett.
Itt találkozott Mario Santiago költővel, akivel életen át tartó barátságot kötött, és infrarealista mozgalmat alakítottak. Irodalmi terroristák voltak, saját verseket szavalva zavartak meg felolvasásokat, támadták a latin-amerikai irodalmi kánont, azt hangoztatták például, hogy a mágikus realizmus bűzlik, Bolaño fő ellenszenve pedig a későbbi Nobel-díjas mexikói költő, Octavio Paz ellen irányult. Egy interjúban elmondta, hogy az infrarealisták között nemcsak költők voltak, hanem festők is, de leginkább naplopók és egyéb kétes egzisztenciák. Szerinte csak Santiago és saját maga voltak igazi tagok, így amikor 1977-ben Európába távoztak, meg is szűnt a mozgalom.
Bolaño több országban is megfordult, végül a már Spanyolországban megismert feleségével, egy tengerparti katalán kisvárosban, Blanes-ben telepedett le. Dolgozott dokkmunkásként, pincérként, éjszakai őrként, és éveken át árult szuveníreket, csecsebecséket. Közben folyamatosan írta verseit (gyűjteménye 2008-ban angolul is megjelent, The Romantic Dogs címmel), de fia megszületése után novella, ill. regényírásba kezdett, hogy biztos jövedelmet biztosítson a családnak. Számos irodalmi pályázatot megnyert, többször úgy, hogy különböző kiírásokra ugyanazt a művet adta be, csak más címmel. 1993-tól jelentek meg regényei, és hírneve hamar terjedt a spanyol nyelvterületen. Kisebb díjak után a Los detectives salvajes (The Savage Detectives) hozta meg az általános elismerést, ezért kapta a Rómulo Gallegos-díjat. (Az átvétel során mondott beszéde angol fordításban itt elolvasható.)
A Los detectives salvajes-t ma Bolaño egyik mesterművének tartják, mondják, minden benne van, ami a chilei író univerzumát jellemzi: költők, elfeledett irodalmi hősök, többféle elbeszélő, Latin-Amerika, élet és halál, polgárháború, kurvák, erőszak, vad élet. És rengeteg önéletrajzi, vagy annak sejtett elem. A Los detectives salvajes Artúr Belano és Ulisses Lima nevű főhősei például egyértelműen Bolañóra és Mario Santiagóra rímelnek, a „viszcerális realisták” pedig ki mások is lennének, mint az infrarealisták. Persze a többek között Julio Cortázar Sántaiskolájához hasonlított (szívesebben használnám az elterjedt Ugróiskolát, de hát nem az lett a hivatalos cím), több mint hatszáz oldalas regényben aztán minden összekavarodik, nem tudni hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a fikció, talán nem is érdekes.
De ahogy a kalandos életű íróknál lenni szokott, úgy Bolaño munkásságát sem csak a könyvei felől közelítik meg. Sosem volt egy társasági ember, interjúkat is csak ritkán, és szinte kizárólag e-mailben adott; nem egy ápolt ember benyomását keltette, a fotókon cigizett, haja kócos volt; de (és főleg az amerikai) sajtót leginkább a latin-amerikai éveket illetően Bolaño által is bevallott, a későbbiekben pedig feltételezett rock’n’roll életmód ragadta meg. Az író halálát hepatitis C okozta, és ezt sokan annak tudták be, hogy Mexikóban, vagy később Európában heroinfüggő volt, és a koszos fecskendők miatt lett beteg. Ezért Amerikában még az is előfordult, hogy a latin-amerikai irodalom Kurt Cobainjének nevezték. Később a heroinos teóriát az író környezete több helyen is cáfolta, de a legendához azért Bolaño is hozzátette a magáét, szeretett játszani a saját maga körül kialakult mítosszal, ennek a novellának az első mondatát például sokan a beismerés jeleként kezelik. Az író életrajza ettől függetlenül is tele van rejtéllyel, néhány egykori mexikói barát szerint nem is volt Chilében akkor, amikor Pinochet hatalomra jutott, hiába köszön vissza ez az epizód a szövegeiben és nyilatkozataiban is.
Az mindenesetre tény, hogy harmincnyolc évesen tudta meg, hogy súlyos beteg, és a májátültetésre várva, rohamtempóban kezdte el regényeit írni. Bár az első igazi elismerés a Los detectives salvajes után érte, első angolra lefordított könyve, az Éjszaka Chilében lett. Előbbi már halála után, csak 2007-ben jelent meg angolul, amit egy évvel később követett a szintén kimagaslónak tartott 2666. A monumentális könyvet (angol fordításban is több, mint 900 oldal) élete utolsó éveiben írta, mindenképpen be akarta fejezni a halála előtt. A 2666 végül már posztumusz jelent meg, nagyjából abban az állapotban, ahogy az íróasztalon maradt. Bolaño csak az első vázlatot tudta megmutatni a kiadónak, és feltehető, hogy a regény nincs rendesen befejezve. Az író hagyatékából például olyan kézirat is előkerült, ami egyes vélemények szerint a 2666 hatodik fejezete lehet.
Ahogy a Los salvejes detectives-be is beépült egy valós tömeggyilkosság, a Tlatelolco-mészárlás, úgy a 2666-ban is olvashatunk valóban megtörtént rémtettekről, egészen pontosan a Ciudad Juárez-i nőgyilkosságokról, csak míg az előbbi regényben az eset csak egy epizód, addig a 2666 egy óriási nyomozás az ügyben. A gyilkosságok köré font történet majd’ 100 évet és két kontinenst ölel át, öt, akár külön is olvasható részbe foglalva. A szereplők között találunk chilei irodalomprofesszort, európai irodalmárokat, bolond költőt, amerikai újságírót, és persze számos bűnözőt, kurvát, rendőrt, csempészt, politikust, stb. Élet és halál, élet és irodalom – ez Bolaño világa.
Ezt, a sokszor Faulkner Yoknapatawpha megyéjéhez hasonlított képzeletbeli univerzumot magyar olvasó fordítások híján egyelőre csak körülményesen tudja megérteni (térkép ugyan van hozzá), de nyugtasson mindenkit a tudat, hogy angolul is csak jövőre válhat teljessé a Bolaño-életmű. A fentiek mellett addig is megpróbálkozhatunk a La literatura nazi en América-val (Nazi Literature in the Americas), amiben az amerikai kontinens kitalált náci-érzelmű íróiról olvashatunk rövid életrajzokat, vagy a Distant Starral, amiben a költészet és a detektívek világa találkozik egymással.
Roberto Bolaño nem azért jelentős író, mert nagyon híres lett, hanem azért, mert műveivel elhomályosította a dél-amerikai írók boom nemzedékét, azaz a Márquez, Carlos Fuentes, vagy Mario Vargas Llosa nevével fémjelzett generációt, megtörte a mágikus realizmus máig tartó hatását, és témaválasztásaiban is újat tudott mutatni. Egyszerűen megmutatta, hogy máshogy is lehet. Márquezt és Vargas Llosát nyíltan is bírálta, mondván, hogy korrumpálódtak a hatalom által, de a kanonizálás ellen is hadakozott. Honfitársát Isabel Allendét azzal vádolta, hogy ő és a hozzá hasonló írók teszik tönkre a mágikus realizmus örökségét, a bestseller-szerző írónőről pedig egyenesen azt mondta, hogy nem tud írni. Julio Cortázárt ugyanakkor elismerte, legnagyobb hatással pedig Jorge Luis Borges volt rá.
Ha Borges, akkor bibliománia, ráadásul Bolaño szerint fontosabb az olvasás, mint az írás, úgyhogy zárásként merüljünk alá a könyvekben, amiket a chilei író olvasott!
