B+
Roberto Bolaño: Éjszaka Chilében
fordította: Scholz László, Európa Könyvkiadó, 2010Nero Blanco Comix, 2010, 500,- Ft
Chile huszadik századi irodalmi, politikai és társadalmi életének átalakulását 150 oldalas kisregénybe sűrítette az a Roberto Bolaño, aki az utóbbi évek legnagyobb sikereit érte el a nemzetközi irodalomban. A történet Pinochet évtizedeken át tartó diktatórikus uralma körüli időszakról mesél egyetlen éjszaka alatt elmesélt monológgal.
Roberto Bolaño a legismertebb, sőt elismert spanyol nyelven alkotó szerzők közé tartozik, de nem nálunk. A most megjelent Éjszaka Chilében az első magyarra fordított regénye. Népszerűbb művei a Los detectives salvajes és a 2666 fordítása még várat magára. Bolaño fő témája az élet és az irodalom kapcsolata, a realitás és a fikció feszültsége, főhősei írók, költők és irodalmárok, de nem hétköznapiak.
Költő és egyben irodalomkritikus az Éjszaka Chilében főhőse is, Sebastián Urrutia Lacroix atya, aki a történet elején épp haldoklik, vagy legalábbis azt hiszi, hogy haldoklik: „Most meghalok, de előbb még sok mindent el kell mondanom.” Egy rövid mentegetőzést követően indul a gyónás, végigfuttatva életének fontosabb állomásain, amelynek során sikeres irodalomkritikus, de bukott költő lett. Urrutia a Da Vinci-kódból jól ismert Opus Dei katolikus szekta tagja, a kezdetektől fogva önmagával meghasonlott ember, akiben a művész és a pap belső ellentéte csaknem skizofrén állapotokat eredményez, amire csak rátesz a látens homoszexualitás, majd a közéleti kihívások.
A haldokló zaklatott monológját megtöltő apróbb történetekben megcsillan az olvasót gyönyörködtető elbeszélőtechnika. Érzékletessége Márquezéhez hasonló. Szól ezoterikus hitű chilei parasztokról, a guatemalai éhező, és csaknem katatón állapotú festőről, vagy a bécsi cipészről, aki a Hősök hegye helyett csak saját kriptáját tudta megépíteni. A világ fülledt és romlott, a megcsömörlött pap számára ideális menekülés, amikor az Opus Dei titkosszolgálati módszerekkel európai körútra küldi, vizsgálná meg az ottani templomok állagmegóvási technikáit. Ő kizárólag a sólymos módszert figyeli meg, de azt számos országban. Jellemző, hogy a papok vérszemet kapva várják a már csaknem kihalt galambok felbukkanását, hogy büszkeségeikkel levadásztathassák őket. Talán nem véletlen, hogy épp Spanyolországban van ez másként, a helyi pap irtózik isten teremtményeinek legyilkolászásától, ezért inkább szobasólymot tart, távol a szabad ég tágas és szabad vadászmezőitől.
A körút gyógyír a megcsömörlött papnak, a hazatérés annál mellbevágóbb. Santiago de Chilében minden megváltozott. A minden ott kezdődik, hogy Augusto Pinochet katonai puccsal átvette a hatalmat az előzőleg demokratikusan megválasztott Salvador Allendétől. Aki tudott, elmenekült Chiléből a később hírhedté vált kínzókamrák elől. Az Opus Dei most arra kéri Urrutiát, tanítsa a diktátort és a vezérkart a marxizmus alapjaira. A pap őrlődik, viaskodik benne a becsület és a halálfélelem. Vajon összeegyeztethető-e a korábbi Pablo Neruda-rajongó (a híres Nobel-díjas költő a puccs idején halt meg), és a diktatúra elemeivel összejátszó ember? Az órák a legnagyobb titokban zajlanak, senki nem tudhatja meg, hogy a vezérkar a saját elveivel ellentétes marxizmusról tanul. Urrutia a figyelmeztetés ellenére mégsem tudja tartani a száját.
A finisre a narrátor induló helyzetéhez visszagörbülő elbeszélés határozott íve az egyik legjobb bizonyítéka annak, hogy Bolaño mennyire tudatos komponista, nem csúszik ki egyetlen pillanatra sem a műfaji keretből, miközben át-és átszövik az elbeszélést a kisebb-nagyobb anekdotás történetek, a narrátor-főhős memoárjai, aktív epizódok.
Pinochet és a pap találkozása úgy tűnik, mint egy soha meg nem történt, elképzelt találkozás a diktátor és az író között. Bolaño itt „lejátszhatja a meccset”, amire sosem került sor. Ugyanis Bolaño a puccs után művésztársaihoz hasonlóan elhagyta Chilét, és sosem tért vissza. Így nem járt sosem María Canales házában sem, ahol a mesterségesen újjáépített művészközösség estéit tartották, bölcsen hallgatva arról a felfedezésről, hogy a háziasszony férje eközben kínvallatásokat végez a pincében.
A regény történelmi kapcsolódásai az átlagolvasótól minimum némi Wikipédia olvasást követelnek, az viszont még történelmi háttérismeret nélkül is érthető és érezhető, hogy a regény minden egyes lapjával egyre mélyebben szatirikus, a világ kétszínű és pokoli, és még nincs vége, hiszen „Aztán tombolni kezd a szarvihar.”
