Fotó: Valuska Gábor

Nagyszabású posztapokaliptikus trilógiája (A patkány éve, 2013; A nyúl éve, 2014, A kecske éve, 2015, Libri) után debütáló könyve (Fém, 2011, Kalligram) tömény neurózisához kanyarodik vissza a Hazai Attila-díj első nyertese, Bartók Imre. A Láttam a ködnek országát egy irodalomra immunissá váló kiadói ember mindennapjainak krónikája, könyvvásároktól konferenciákig, gyorsított felvételként pörgő, traumatikus látomásoktól vegetatív ébrenlétig. Miközben a főhős címekkel kereskedve beutazza Európát, álmai köldökzsinórként kapcsolják eltűnt öccse emlékéhez. A regény rémálomcsapda és absztrakt gyászmise, zsigeri és szuggesztív utazás a sötétség mélyére. Bartók Imrét a személyesség szükségességéről, a kortárs kultúra kritikájáról és az álmok szerepéről kérdeztük.

Bemutató. A Láttam a ködnek országát ma 21 órától mutatkozik be a Margón a Premier KultCaféban. Bartók Imrével Németh Gábor beszélget.

A Láttam a ködnek országát című regénnyel visszatértél első könyved, a Fém világához, és ismét erőteljesen az egyénre koncentrálsz. Beszéltél már arról, hogy a trilógia után még inkább a személyesség felé szeretnél fordulni, mi volt ennek az oka?

Mindig is ez érdekelt, bár a trilógiában ez első pillantásra talán kevésbé látszik, de hát ott is egy identitáskrízis vonul végig az egész történeten. Az új regény persze egy reálisabb(nak ható) elbeszélői pozícióból és világból indul ki.

A könyvben van néhány erősen önironikusnak olvasható ötlet, az egyik szereplőd például A sáska évszázada címmel írt regényt. Az önirónia elengedhetetlenül szükséges a személyességhez? Mennyire védekező mechanizmus ez nálad, egyfajta preventív lépés, ami megelőzi, hogy más állítson pellengérre?

Nem mondanám, hogy az önirónia elengedhetetlen volna, bár ebben az esetben valóban erről, illetve erről is van szó. Preventív célja nem volt a dolognak, hiszen ezzel már jócskán elkéstem volna, másrészt az ember amúgy sem védheti meg így magát (máshogy se). Ugyanakkor ez – A sáska évszázada és szerzője szerepeltetése – nem csupán önparódia, hiszen szervező eleme is a történetnek. Az a kérdés is munkált bennem, miként tudom összefűzni az eddigi szövegeimet egy koherens egésszé, és a végén azt megszüntetve-megőrizve egyszerre átemelni egy másik szintre, ugyanakkor magára is hagyni. A Láttam a ködnek országát ennyiben egyszerre lezárás és újrakezdés.

A regénybeli orvos és a főhősöd öccse azonnal előhívja a Fémben szereplő Johnt és doktorát. Mondhatjuk, hogy a két könyv valamelyest testvérregények?

Ez pontosan így van. Testvérek, de elvannak egymás nélkül. A Ködnek országa a Fém egy lehetséges folytatása. Ezzel együtt az, hogy önállóan olvasható legyen, éppolyan fontos, mint hogy valaki, aki elveszítette a szerettét, önállóan is képes legyen továbbélni. Ebben az egész testvértematikában persze ott van a hasonmás kérdése is: hogy lehetek önmagam, ha a világban számomra kijelölt hely már „foglalt”? Végső soron mindannyian önmagunk doppelgängerei vagyunk.

Bartók Imre: Láttam a ködnek országát

Jelenkor, 2016, 320 oldal, 3490 HUF

 

Mi volt a regény kiindulóötlete?

Pár éve voltam egy ahhoz hasonló könyves eseményen, amiből a regényben is szerepel néhány. Jól fésült és kifogástalanul öltözködő amerikai és ausztrál ügynökök egy listát dugtak az orrom elé, és arra kértek, jellemezzem a rajta szereplő magyar szerzőket és a címeket. Egész jól ment a dolog, ugyanakkor volt a helyzetnek valami bohózatba illő bája. Abszurd élmény volt egy teljesen más látószögből tekinteni az irodalomra.

Ezt mindenki meg fogja kérdezni, úgyhogy essünk is túl rajta: a regénybeli kiadó akár a saját kiadódnak is megfeleltethető, mennyire volt szándékos egy ilyen olvasat?

Személyes megfelelésekben egy percig sem gondolkoztam, ugyanakkor el akartam kerülni a maszatolást, és ezért a minimálisnál valamivel több konkrétumot és utalást engedtem meg magamnak. Hogy azonban azonosságról nincs szó, annak abból is világosan ki kell derülnie, hogy egy igazi könyvkiadó működése természetesen nem olyan, ahogy az a könyv lapjain megjelenik. Magyarországon tudomásom szerint senki nem végez olyan munkát, mint az elbeszélő.

A fülszöveg metafizikai krimiként, gyászregényként és szatíraként definiálja a könyvet. A krimi és a gyászregény olvasat tétje, hogy a főhős rálel-e önmagára és a belső békére (például azáltal, hogy közelebb kerül az öccse eltűnésének okához), de ezeket a téteket elsőre talán háttérbe szorítja a szatíra olvasat. Mennyit lát egy író a kiadói rendszer működéséből?

Most nyilván többet látok belőle, mint tíz évvel ezelőtt, de nem támadt olyan érzésem, hogy ebben a világban különleges titkokat kellene megérteni. A dolog éppolyan sivár, mint bármilyen üzleti vállalkozás, az a meggyőződés pedig, hogy itt a kultúrát „állítják elő”, számomra értéksemleges. Az átláthatóság persze érdekes kérdés. Sokan találgatják, miért éppen azok jelennek meg valahol, akik. Kik és miként döntenek erről? A fiatal, aspiráns írók bizonyára bonyolult döntési mechanizmusokat, kontrollálatlan anyagi motivációt és mindehhez egy sor ízlésficamot sejtenek a háttérben. Az igazság viszont az, hogy rengeteg véletlen körülmény is szerepet játszik ezekben a dolgokban.

A regénybeli kiadók, legyen szó a főhős munkahelyéről vagy azokról, amelyekkel az utazásai során kapcsolatba kerül, a válsággal magyarázzák, hogy nyitnak a minél meghökkentőbb, (cronenbergi értelemben) betegebb, de leggyakrabban simán hatásvadásznak látszó könyvek felé. A válság egyrészt lehet financiális, de ha a hatásvadászatot vesszük figyelembe, akkor inkább kulturális. Szerinted tényleg ennyire rossz a helyzet, a trash az új magasirodalom? Mennyire a kortárs kultúra kritikája ez a könyv?

A válságra a regényben valóban kétértelműen, financiálisan és kulturálisan is hivatkoznak. Ez az állapot azonban a kultúra tekintetében, leszámítva bizonyos szerencsésebb korszakokat, történelmi állandó. A társadalom önmaga konformizálásának intézményeit hozza létre, a kultúra ennek nem alternatívája, hanem egy ezek közül. Igen nehéz akár csak pillanatokra kitörni ebből a helyzetből, mindenesetre a könyv próbál differenciáltan viszonyulni ezekhez a dilemmákhoz. Az igazi kérdés szerintem nem az, mennyiben hódít a ponyva, vagy hogy mennyire válik nyomasztóvá a közízlés, hanem az, hogy mikor leszünk képesek kikeveredni a valóság bűvöletéből, abból a meggyőződésből, hogy ami létezik, a világ, itt van karnyújtásnyira, világosan megragadható, és az irodalomnak is valamiképpen „erről kell szólnia”. Persze ez az egész modern művészet központi kérdése, ennek ellenére a legfiatalabb generáció képviselőitől egyetemi professzorokig újra és újra megfogalmazódik ez a követelés. Még mindig a referencialitás szerelmesei vagyunk, olyasmihez ragaszkodunk, ami nincs. Én továbbra is ezt érzem aktuális problémának.

Ha viszont csak a könyvben szereplő meghökkentő, újszerű, más könyvekre koncentrálok, akkor úgy is feltehetném a kérdést, hogy ennyire jó a helyzet? Nőtt az olvasó tűrőképessége, nyitottabb, kíváncsibb? Mióta az első könyved megjelent, történt valami drasztikus változás a befogadás tekintetében?

Az olvasó nyilván maga dönthet róla, hogy a regényben megjelenő szinopszisokat badarságnak vagy éppen az innováció felé elkötelezett prózának gondolja. Ez a helyzet önmagában semleges, ebben az értelemben a „másságnak” itt nincs értékkaraktere, továbbá az elbeszélő is nyilvánvaló szkepszissel viszonyul a látványosan elkülönböződni kívánó irodalmi törekvésekhez („kisállat-gótika” stb.). Nincsenek műszereim arra, hogy az olvasók ingerküszöbét méregessem, mindenesetre bírni sosem (csak) az extrémitást kell, a kérdés inkább az, hogy valaki készen áll-e különböző és akár egymásnak is ellentmondó esztétikai kódok és jelek értelmezésére.

A főhősöd paranoiája és neurózisa egyfajta válaszreakció az öccse eltűnésére, az olvasó pedig gyakran magára van hagyva ennek következményeivel az álom, a rossz trip és a valóság határán. Mennyire fontosak neked az álmok?

„Úgy élünk, ahogy álmodunk: egyedül.” Sokkal érdekesebbek az álmaim, mint az életem, persze ez aligha csak rám jellemző. Az ébrenlétben van valami kétdimenziós, a tér, amiben mozgunk, felületek sokaságából áll össze. Az álmokban ezzel szemben szokatlan térmélységek nyílnak. Az álom egyúttal utazás, a regényben az egyik (egyetlen?) lehetőség arra, hogy az elbeszélő emlékezzen, és valamilyen viszonyt alakítson ki az elveszett másikkal.

Az új regénybe is jutott néhány erőszakos, gyomorforgató jelenet és beállítás. Milyen szerepet szolgál a prózádban az erőszak? A saját indulataid levezetését?

Szerintem itt mélyebb problémáról van szó, aminek sem a nyilvánosság halálkultuszához, sem a hétköznapok bestialitásához nincs sok köze. Úgy fogalmaznék, hogy az erőszak az emberi kommunikáció egyik alapvető formája. Minden erőszak, amivel beavatkozunk a másik életébe: a beszéd, az érintés, az ajándék, az ajánlat, bármi. Párbeszéd két ember között: egyrészt akusztikai katasztrófa, másrészt szadomazochizmus. Erre nem jó ellenérv, hogy de hiszen lehet szeretettel is viszonyulni a másikhoz. Ha szeretek valakit, az a minimum, hogy békén hagyom, és igyekszem őrizni a szabadságát. Ami itt lényeges, hogy erőszak maga az írás is, rögtön kettős értelemben, hiszen a szerző kínozza a szereplőit (bevallom, ezt néha élvezem), és kínozza az olvasót (ezt nem élvezem, de mint elkerülhetetlent elfogadom). A művészet és az irodalom egyfajta elviselhetőségig desztillált erőszak. Ehhez persze nem kellenek konkrét erőszakos jelenetek.

 „(…) az irodalomnak, ha eltekintünk az akadémikus szempontoktól, nyilván a lázadást is magában kéne foglalnia” – hangzik el a könyvben. Van elég lázadó a magyar irodalomban?

Nincs, de ez nem is baj, mert ha lenne, már nem volna mi ellen lázadni. Különben is, ez a (művészi) lázadás örök paradoxona: abban a pillanatban, hogy túlságosan felismerhetővé válik, kiszolgáltatja magát a divatnak, és elveszíti a kritikai élét. Egyébként nem is gondolom, hogy én bármi ellen lázadni akarnék. Az persze igaz, hogy a magyar irodalom fétisei – húsleves, kockás abrosz, Isten, cigaretta – nem érdekelnek, de nem is igyekszem valami mást állítani a helyükre. A legfőbb a nevetés, és a közös gyarapodás a létben.