Az év 100 figyelemre méltó könyve közé sorolta Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényét a The New York Times vasárnap megjelent, Book Review című könyvszemléje. Az amerikai napilap az elmúlt napokban két írásban is foglalkozott a művel.
Adam Langer író, a lap hétfői számába szánt, az online kiadásban már vasárnap megjelent kritikája szerint az angol nyelvű (a Farrar, Straus & Giroux gondozásában megjelent), 1133 oldalas könyv gerincét meg kell törni ahhoz, hogy az ágyban is olvasni lehessen, aminek következtében a lapok kicsúsznak a kötésből, s végül csak szétcsúszott oldalak maradnak. “Ez valahogy találó is. Noha a könyv címe viszonylag egyszerű és precíz geometriára utal, a Párhuzamos történetek valójában rendkívül ambiciózus, lélegzetelállítóan leleményes és időnként őrjítően sűrű, újszerű törekvés történelmi, földrajzi, irodalmi és szerkezeti határok eltörlésére” – írta Langer.
“A Párhuzamos történetek nem igazán fog bele abba, hogy leírja, ezek a történetek miként hatnak egymásra. Ezek összetartanak, majd eltávolodnak egymástól, átfedik egymást, cikkcakkban haladnak, hurkot alkotnak egymás körül és visszakanyarodnak egymáshoz, aminek végeredménye egy kihívóan nemlineáris regény, amely megkísérli megvalósítani az az ijesztő feladatot, hogy rekonstruálja azt a töredezett, talán légnyomás sújtotta tapasztalatot, hogy milyen volt Magyarországon élni a 20. században” – vélekedett Langer.
Benjamin Moser írónak az előző vasárnapi könyvszemle számára megírt értékelése szerint “noha néhol mesteri, a könyv túlságosan őrjítő ahhoz, hogy remekmű lehessen. A túlzott hosszúság és a több százas szereplőlista nem feltétlenül hátrány: az ajtótámasznak is használható regények esetében előny, hogy a szerző egy sor látszólag zavarba ejtő ‘párhuzamos történetet’, tud elindítani, hogy azokat aztán, előre nem látható módon egybefonja. Nádas azonban nyíltan arra törekedett, hogy ne fonja össze őket, a szándéka, mint mondta, az volt hogy ‘olyan emberek történetét írja meg, akik soha nem találkoztak, akik csak nagyon felületes ismerik egymást, és mégis a legmélyebben beavatkoznak egymás életébe’. De éppen ezek a mély beavatkozások érthetőbbek a legkevésbé, a könyv teljeses egészében zsákutca, nem pedig egy utca.”
Azt Langer is elismerte, hogy az ezredik oldal körül azt gyanította, Nádas valamifajta következtetésre jut majd, mert a szálak közeledni kezdtek egymáshoz, egyes szereplők élete értehetőbbé vált, de új fejezetek kezdődtek, “és az ember úgy érezte, hogy a könyv további ezer oldalon át folytatódhat”. Moser, aki szerint az olvasó túl gyakran téved el Nádas történeteiben, kiemelte: Goldstein Imrének négy évébe telt, hogy magyarból angolba ültesse át a regényt, Langer a fordítást “elegánsnak” és “gördülékenynek” nevezte.
Adam Langer szerint az 1942-ben született Nádas Péter irodalmi szupersztár Magyarországon, aki kiérdemelte, hogy Lev Tolsztojjal, Thomas Mann-nal és Marcel Prousttal egy lapon emlegessék. Stíluskísérletei alapján azonban regényei Alain Robbe-Grillet és Anthony Burgess műveihez is mérhetők. A brit Ladbrokes fogadóirodánál 1:10-hez arányban lehetett fogadni, hogy 2011-ben ő kapja az irodalmi Nobel-díjat. Nádas a harmadik helyen állt a díjat végül elnyert svéd Tomas Tranströmer mögött.
Mindkét kritikus fontosnak érezte felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar írót az Egyesült Államokban a leginkább az angolul 1997-ben megjelent Emlékiratok című könyvéről ismerik, amelyet Susan Sontag “korunk legjobb regényének” nevezett. Langer úgy vélte, hogy ez a jellemzés akár a mostani regény címéül is szolgálhatna.
A két párhuzamos kritika vázolta a több tucat történetet és több száz szereplőt felvonultató, nem lineáris regény egy-két jelenetét. A könyv 1989-ben, Berlinben kezdődik egy gyilkosság felfedezésével. Ehhez a szálhoz az író csak jó 800 oldallal később tér vissza, és a gyilkosság rejtélye sohasem oldódik meg. A burjánzó történetek nagy része Budapesten játszódik, a nyilas idők, 1956 és a kádári idők között csapongva, de alapvetően egy házhoz kötődve.
Mindkét kritikus elidőzött Nádas gyakori és részletes szexualitás-ábrázolásánál. “Nádas a testi funkciók és a szex iránti megszállottságot egyetemesnek látja, és ezeket a jeleneteket fejtegetve olyan hosszúsággal és olyan nagy részletességgel ír róluk, hogy a Párhuzamos történetek olvasása néha már-már olyan, mintha A lét elviselhetetlen könnyűségének erotikus jeleneit néznénk egy olyan filmben, amely annyira le van lassítva, mint Douglas Gordon 24 órás Psycho című installációja” – írta Langer. Moser arra hívta a figyelmet, hogy a mű egyik kitűnő témája a coitus interruptus, s hogy “a hosszú szexjelenetek ellenére, amelyek lehetővé teszik Nádas számára a fizikai leírásokban megmutatkozó képességeinek megcsillogtatását, a 634. oldalig nem következik be egyetlen orgazmus sem.”
Nádas elmélyedt a regényelméletben is; az ez iránt egyáltalán nem lelkesedő Moser idézte az író egy 2005-ben készült interjúját, amelyben elmondta: a “leghőbb vágya az, hogy olyan regényt írjon, amelynek a befejezetlenség alapvető strukturális jellemzője”. A kritikus, aki szerint az elemzés tudósoknak és nem művészeknek való, megemlítette, hogy Nádas tudományos cikket írt a saját regényéről.
“Az unalmas teoretikus Nádas folyamatosan küzd a virtuóz regényíró Nádassal, mintha az lenne a célja, hogy legyőzze őt. Az emberben felmerülhet a kérdés: vajon igazából nem ez-e a leghőbb vágya” – zárta értékelését Benjamin Moser.
(MTI)
