Van egy kiállhatatlan vénember, aki a közvetlen környezetében mániákusan mindent kontroll alatt tart, például felírja a szabálytalanul parkoló autósok nevét, cédulát hagy a renitens szomszéd kerítésén, be- és feljelent, összeveszik mindenkivel, miközben semmi másra sem vágyik igazán, minthogy végre meghaljon. Ennél lehangolóbb sztori talán nincs is, Fredrik Backman első regénye, Az ember, akit Ovénak hívnak mégis kirobbanó siker lett, csak a 9 milliós Svédországban 600 ezer példányt adtak el a kötetből. Ezek után erősen benne volt a pakliban, hogy megfilmesítik a sztorit; az azonos című filmet épp most játsszák a mozik.
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Fordította: Bándi Eszter, Animus, 2014, 335 oldal, 3690 HUF
Valószínűleg mindenki ismer egy Ovét: egy olyan megkeseredett bácsit, aki szerint a munkának csak régen volt becsülete, és az emberek ma már csak arra vágynak, hogy henyélhessenek. Aki egész életében csak egy bizonyos típusú autót hajlandó vezetni (Ove évtizedek óta csak Saabot), és aki szerint a francia autók nyilvánvalóan szarok. És aki ezt kétségbe vonja, az meg nyilvánvalóan idióta. Aki teljesen rendben lévőnek találja, ha minden egyes nap csak és kizárólag kolbászt vacsorázik krumplival. Esetleg egy kis szósszal. Aki szerint a szabályokat azért alkották, hogy azokat maximálisan betartsák és betartassák, de persze, ha kell, akkor teljes mellszélességgel nekimegy szomszédnak, hivatalnak, jóbarátnak. És akinek az életében mindig van valami, ami magyarázatot ad a rigolyákra.
Backman története persze nem szakít minden klisével: a morózus öreg Ovéról azért sejteni lehet, hogy aranyszíve van, még ha ezt jól is titkolja. Ami miatt az Ove-könyv mégis emlékezetes, az egyrészt az a feketehumor, amitől a történet elég morbid, ezzel egyidejűleg pedig mégis könnyed lesz; utóbbit sajnos szinte csak nyomaiban őrizte meg a Hannes Holm rendezte film, amely sokkal melankolikusabb hangulatú, mint Backman regénye. Utóbbi másik nagy erénye, hogy görcs és erőlködés nélkül tud beszélni az öregségről, a veszteségről, az elmúlásról, a halálvágyról, a feleslegesség érzetéről.
Az irodalom egyik nagy tabuja még mindig az öregség, kevés olyan könyv van, amely az időseket aktív, önálló akarattal rendelkező emberekként mutatná be. Az egyik legkézenfekvőbb példa az ugyancsak svéd – ám az Ovénál kevésbé realista – A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, amely néhány éve szintén bestseller volt. De ugyancsak a skandinávok voltak elég bátrak ahhoz, hogy olyan gyerekkönyvet dobjanak piacra, amiben például a nénikék – akik ráadásul nem kisimult arcú idős nők, hanem ráncos, műfogsoros, szőrös állú vénasszonyok – teljesen nyíltan beszéljenek az elmúlásról (Stian Hole: Garmann nyara), vagy hogy egy sorozat főszereplőjévé egy öregemberrel éldegélő macskát tegyenek meg (Sven Nordqvist: Pettson és Findusz).
Ovénak is van amúgy macskája (a regényben elég rozoga, a filmben meg örökké nyávog), ez azonban még édeskevés lenne ahhoz, hogy kimásszon a gödörből. Ehhez kell egy örökké segítségre szoruló kétbalkezes szomszéd meg a szomszéd tűzről pattant felesége, néhány cuki gyerek, és egy ÜGY, ami elég erőt és motivációt ad a zsémbes vénembernek ahhoz, hogy a csendes elmúlás helyett a tenni akarást válassza. Backman öregemberét leginkább a harag mozdítja előre és pöccinti ki a teljes apátiából, miközben – anélkül, hogy ez szándékában állna – sokat segít a körülötte élőkön. Backman könyve tökéletesen leszámol a gyámolításra szoruló, betegségei mátrixában élő és már csak a halálra váró idős emberek kliséjével. És nyilván igaz, hogy egy svéd nyugdíjas helyzetét nem igazságos összehasonlítani egy magyaréval, ugyanakkor azt senki sem gondolhatja, hogy előbbieknek ne lennének problémáik; ráadásul a belső folyamatok, érzések, érzékenységek terén semmiben sem különböznek egymástól.
