Stephen King képes (volt) arra, ami sok horrorírónak nem jött össze: feltárta az olvasók legmélyebb, tudatalatti félelmeit, rettegéseik forrását és rengeteg egyedi történettel örvendeztette meg a borzongásra vágyókat.
Klimov kisasszony és Möszjő Wostry, a házi King-szakértők lesöpörték a port az évek során összegyűlt King-regényekről alkotott véleményükről és megneveztek öt plusz egy könyvet, melyek a horror koronázatlan királya tollából származnak és amiket a legijesztőbbnek tartanak. Öt regényben és egy novelláskötetben egyeztek ki és abc-sorrendben írnak róluk.
Próbálták félresöpörni elfogultságukat és tárgyilagosan bemutatni a köteteket, de kétségtelenül érezhető a szubjektivitás és a művek iránti rajongás. Nézzétek el nekik, botor lelkeknek.
(Vigyázat! Helyenként spoiler-veszély lehetséges, de csak annyi, mint egy 82-es Opel Mantán.)
Állattemető (1983)
Van egy hely, oda ne menj. Ha odamész, ne csináld, amit nem kellene. Ha mégis megcsináltad, menekülj. Ha még erre sem vagy képes, viseld tetted következményeit. Az Állattemető Kingnek "A" legfélelmetesebb könyve, bizonyos szempontból éppen az egyszerűsége miatt (hadd tisztázzam: ez a legfélelmetesebb regénye, de hogy a legjobb lenne, azt nem állítom.)
A majomkéz-sztori parafrázisa, már-már népmesei, intő példabeszéd: ha olyasminek a birtokába jutsz, aminek nem bírsz a hatalmával, ne szórakozz vele. Persze mivel emberek vagyunk, hibákkal, vágyakkal tele, felelőtlenségünk következményei borzalmasak lesznek. A fiatal doktor és a családja megfizet azért, mert a férfi, modern emberként megszegi az ősök szabályait, pedig ezek a szabályok éppen valami még náluk is öregebb kordában tartása végett lettek felállítva. Így az orvos, a tudomány embere, elássa kislánya döglött macskáját abban a kies indián temetőben, ahol keserű a föld, és amikor a macska visszatér, ki tudja honnan, ő elégedett. És amikor a férfi csecsemő fiát belezi ki egy kamion, pont úgy, ahogyan korábban az állatot, ő, mivel ez a kötelessége, ugyanúgy a keserű földbe temeti, és várja, hogy a gyereke, vére a véréből, előkaparja magát a sírból...
Van valami egészen barbár ebben a könyvben, ami fájdalmasan zsigeri, fekete és metsző és egyenesen az idegvégződéseket rángatja. Valami nagyon emberiről mesél ez a regény, jobban, mint a témában bármi, amit valaha olvastam, a kevés közös dolgunk egyikéről, a halálról, és a naiv vágyról, hogy elkerülhetjük, legyen az ára bármi is.
Az (1986)
King Lovecraftet cseneli. A helyszín természetesen egy észak-amerikai kisváros a festői, mégis zord Maine államban, és ennek a kisvárosnak kimondottan kegyetlen a históriája, véres cseresznyével a tetején: harmincvalahány évente gyilkosságsorozat hasít végig a közösségen, gyerekek halnak sorban szörnyű halált, ám elkövető sosem akad, sőt, mintha a mindenkori hatóságok igyekeznének eltussolni az egészet. A felnőttek nem látnak, mert nem láthatnak a színfalak mögé, jelen esetben a városi csatornába le, ahol egy történelem előtti, intergalaktikus, multidimenzionális szörny lakozik, emberhúsra éhesen. A titkát egy gyerekcsapat fejti meg, akik kora-tinédzserként összecsapnak Azzal, és úgy hiszik, végeztek vele, ám felnőttként rá kell jönniük, a szörnyeteg idő- és varázslatállóbb, mint ahogyan éretlenül hitték. Kénytelenek hát megint szembenézni Azzal, amitől életükben legjobban féltek...
A regény King magnum opusza, egyrészt a mérete gigantikus, másrészt talán a szerző legszemélyesebb munkája. Páratlan ügyességgel viszi papírra az ismeretlen horrorra való rácsodálkozást, legyen az akár egy farkasfogú bohóc a lefolyóban vagy csak a mindennapok banális rettenete - és őrületes erővel ír az állandó sokkról, ahogyan az élet veszélyes valóságára való fokozatos ráeszmélés végigrángat minket a gyerekkorunkon, és formál minket, mint a véres agyagot.
Borzalmak városa (1975)
A kiskorában borzalmas dolgokat átélő de később sikeressé vált író nem tud elszakadni szülőhelyétől, Jerusalem's Lottól így felnőve visszatér oda, hogy feldolgozza az őt ért traumát. Csakhogy időközben egy gyanús, kilétét leplező alak költözik be a kisváros felett álló kísértetházba, és egyre jobban terjed a településben egy furcsa járvány, ami pár nap szenvedés után megöli az embereket. De ha mindannyian meghaltak, miért állnak üresen a temetőben a koporsóik?
Bár King egyértelműen merített Bram Stoker Drakulájából, túl is szárnyallta az: nem ragadt le a sötét köpenyes vérszívók alakjánál, hanem sokkal emberibbre, félelmetesebbre és ravaszabbra formálta őket. Előre tudják, mit fog lépni az ellenük fellépő kis csapat és vagy maguk mellé, a sötét oldalra állítják a "civileket", vagy könyörtelenül kivégzik és isznak belőle.
A történtekre épülő, később megjelent novellák pedig csak fokozzák az ott átélt borzalmakat: King egy olyan félelmetes, már-már kultikusnak nevezhető helyszínt teremtett meg, amihez az olvasó a józan esze ellenére is vonzódik. Ezt bizonyítja az is, hogy nagyjából öt éve van nálam a könyvtári példány.
Cujo (1981)
King nem igazán tudja beleélni magát a gyengébbik nem tagjai helyébe (gondoljunk csak a Doloresre, vagy a Két Rose-ra), de a Cujo esetében kivételesen beletrafált, ugyanis a rémisztő történetet az anyai ösztönre építette fel.
Adott egy veszettséggel fertőzött hatalmas kutya, egy elromlott autó, benne anyával és fiával, kevés élelmiszer és hőség. A közelben sehol senki, a kocsi nem indul, a kutya pedig aggresszívan közeledik bármihez, ami a környéken él és mozog. Ezt bizonyítja a domb alján levő két széttrancsírozott holttest is. Hogy fognak kijutni az utasok az egyre forróbbá és levegőtlenné váló kocsiból, ha a bernáthegyi meg akarja őket ölni? Vajon összeszedi a bátorságát az anya és be tud rohanni a házba, vagy zárva lesz a bejárati ajtó és szétmarcangolja a kutya?
Ebben a történetben nincsenek vérszívók vagy természetfeletti dolgok. Csak és kizárólag átlagszereplők vannak egy nem megszokott, de borzalmasan elképzelhető szituációban - ki ne rettegett volna egy harapós kutyától, még ha feltételezhetően nem is volt veszett? Amennyire a véletlentől és a sorstól függ a szereplők élete, annyira izgulunk és drukkolunk nekik, hogy éljék túl az egész borzalmat.
Éjszakai műszak (1978)
Az általam legfélelmetesebbnek titulált novelláskötetéhez érkeztünk. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere - hogy csak néhányat említsek: továbbszőtt Borzalmak városa-történet (ld. fent); alagsorban élő, embereket is megzabáló mutáns patkányraj; az emberiséget kipusztító betegség (H1N1-gyanús történet harminc évvel ezelőttről); vagy éppen önálló életre vágyó kamionok.
A novellákban az emberek vagy önmaguktól, egymástól, a saját fajuktól, vagy a már megszokott, környezetünkbe olvadó használati tárgyaktól félnek. King tehetsége többek között abban rejlik, hogy felfedezte az emberi rettegés fokozatait és néhol tudatosan, máskor pedig ösztönösen pont ezekre hegyezi ki az írásait. Az olvasó pedig ledöbben, mert ilyen történet neki sosem jutott volna az eszébe. Aztán nem tud elaludni este, mert elképzelte a leírt dolgokat. Másnap pedig rohan és továbbadja a többieknek, milyen fantasztikus történeteket olvasott és olvassák ők is.
A ragyogás (1977)
"A Panoráma az ő közös gyermekük: a halott gengszterek, öngyilkos vénasszonyok szellemeinek, a keserűségnek, rosszindulatnak vagy éppen a csupasz gonoszságnak a gyűjtőhelye, és mikor az anyag már képtelen benntartani a tömény szörnyűséget, kénytelen formát adni neki. (...) A családi egység felbomlásának véglegessége az "ultimate horror": ha a legkisebb szociális egység sem tart meg minket, hová menekülhetünk túlvilági és evilági borzalmak elől? Az egyén szuverenitása csak mítosz. Az apokaliptikus, elképesztő erejű finálé (amely sokkal, de sokkal jobb, mint a film befejezése), bár megadni látszik a választ a kérdésre, ám mégis halvány bizonytalanság árad belőle: mintha King maga sem hinné, hogy bizonyos határok átlépése után még várhat ránk megváltás." (Hogy önmagamat idézzem, innen)
