Átvenni vagy nem átvenni: az egzisztencialisták és a Nobel-díj

.konyvesblog. | 2014. október 21. |

Jean-Paul Sartre (Kép forrása)

Jean-Paul Sartre visszautasította a Nobel-díjat, Albert Camus elfogadta. Mindketten az egzisztencialista filozófia szellemében döntöttek így, és mégis, a maguk szempontjából mindketten helyesen cselekedtek.

„Egyrészt személyes, másrészt objektív okokból nem veszem át a díjat” – jelentette ki 1964-es, a Nobel-díjat visszautasító nyilatkozatában Jean-Paul Sartre, Az undor című regény, számos dráma és több jelentős filozófiai írás szerzője. A személyes okokról szólva elmondta: egy írónak szabadnak kell maradnia, és nem hagyhatja, hogy intézménnyé lényegítsék át. Hiszen Jean-Paul Sartre Nobel-díjas íróra hivatkozni már egyáltalán nem ugyanaz, mint ha csak egyszerűen Jean-Paul Sartre-t emlegetnénk. Objektív okként pedig azt említette, hogy nem kíván állást foglalni a nyugati és a keleti blokk csatározásában. Az író ugyanis úgy vélte, hogy a hatvanas évek közepén a Nobel-díj nem csupán egy irodalmi díjat jelent, hanem arra használják, hogy szembeállítsák egymással a nyugati írókat és a keletieket. Sartre már csak azért sem akart ebbe belekeveredni, mert bár születését tekintve francia polgári családból származott, politikailag inkább a szocializmussal rokonszenvezett. „Ennek ellenére a Lenin-díjat ugyanúgy visszautasítanám” – tette hozzá az író, aki egyébként azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a díj birtokában a francia jobboldal valószínűleg hajlandó volna radikális múltját megbocsátva a hivatalos kultúrpolitika által is elismert és megbecsült szerzővé nyilvánítani – ezt pedig szintén nem akarta.

Persze Sartre-ot már az általa képviselt filozófiai irányzat, az egzisztencializmus is a díj elutasítására késztetette. Az egzisztencializmus fő tétele ugyanis az, hogy az egzisztencia, vagyis a létezés, megelőzi az esszenciát, vagyis a dolgok elvont lényegét, az ideát. Magyarán szólva Sartre nem abban hisz, hogy Isten a saját képmására teremtette volna az embert, hanem szerinte éppen a másik oldaláról kell megközelíteni a problémát: az, hogy létezünk, elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy egyáltalán gondolkodhassunk Istenről és a saját létünk lényegéről. Az ember ilyen módon saját maga teremti meg önmagát. Ebből pedig az következik, hogy mindenki felelős saját magáért. Hiszen az emberek szabadok – de ez a szabadság egy radikális, nehéz, csodálatos és egyben szörnyű szabadság. Az, hogy felelősek vagyunk azért, akik vagyunk, egyben azt is jelenti, hogy felelősek vagyunk mindenki másért is, hiszen a tetteink, melyek meghatároznak minket, másokra is kihatnak. Éppen ezért egy író egyben az olvasóiért is felelős. Ugyanis ezek az olvasók, amikor olvasnak, egyéni értelmezésükkel a mű társ-alkotóivá válnak. Egy könyv megírása önmagában mindig csak a kezdet – ez azonban nemhogy csökkentené az író felelősségét, hanem éppenséggel növeli azt.

Ezzel párhuzamosan az is számít, milyen intézményekkel áll összeköttetésben egy író, milyen politikai pártokkal szimpatizál és milyen díjakat fogad el. Ezért a Nobel-díj visszautasítása végső soron egyáltalán nem személyes, hanem metafizikai gesztus volt. „Minden, amit íróként teszek, befolyásolja az olvasóim egzisztenciáját” – mondta Sartre. A Nobel-díj elfogadása pedig szerinte nemcsak az olvasók szabadságát, hanem végső soron az egész emberiség szabadságát veszélyeztette volna.

Hogy miért? Nos, azért, mert az ajándékozás egy egészen trükkös dolog. Szép gesztus ajándékot adni és kapni is, ugyanakkor egyben kihívást is jelent. Elgondolkodunk: vajon miért kapjuk, mi az ajándékozó szándéka velünk? Ismer-e minket egyáltalán, tudja-e, hogy valójában kik vagyunk? Az ajándék nem egy egyszerű dolog, hanem sokkal inkább egy aktus. Úgy is mondhatnánk, hogy egy tükör, amiben megláthatjuk, hogy az ajándékozó milyennek lát minket. Ugyanakkor ez a tükör kétoldalú, hiszen az ajándékozás aktusa magába foglalja az elfogadás gesztusát is. Egy ajándék ezért mindig szembekerül a személyes szabadságunkkal, mert egyszerűen nem hagyhatjuk figyelmen kívül: akár elfogadjuk, akár visszautasítjuk, függeni fogunk tőle.

Ennek fényében talán érthető, miért próbálta meg Sartre már abban a pillanatban elhárítani annak a lehetőségét, hogy Nobel-díjat kapjon, amikor megtudta, hogy rajta van az esélyesek listáján. „Még csak fontolóra se vegyenek” – írta mindjárt az Akadémiának (a levél sajnos elveszett). Sartre ugyanis tudta, hogy a díj, akár elfogadja, akár nem, ezentúl meg fogja határozni őt, hiszen vagy Jean-Paul Sartre Nobel-díjasként, vagy Jean-Paul Sartre, Nobel-díj visszautasítóként fogják emlegetni.

Egyébként, ha a döntése meg is lepte a Nobel-bizottság tagjait, ez egyáltalán nem látszott rajtuk: ugyanúgy megtartották az ünnepséget és elmondták a laudációkat, mintha az író ott lett volna a díjátadón.

*

Albert Camus, a Közöny és A pestis szerzője szintén egzisztencialista volt. 1957-ben a Nobel-díj átadóján tartott beszédében többször is ismétlődtek a „szabad” és a „szabadság” szavak, hiszen csakúgy, mint Sartre, Camus is hitt az ember eredendő szabadságában. Azt is vallotta, hogy az író felelős embertársaiért – különösen azokért a hallgatásra kényszeríttet, elnyomott tömegekért, akiknek a nevében felszólal. Nobel-díjat kapni Camus számára is sokkoló és fájdalmas volt, ugyanúgy, mint Sartre-nak. Ennek ellenére ő mégis elfogadta.

A fő különbséget kettejük között valószínűleg Camus szabadság-értelmezésében kell keresnünk. Szerinte ugyanis az emberi létezés alapvetően abszurd. Az emberek okokra, jelentésre, boldogságra vágynak  és ehhez képest egy olyan világban kell élniük, mely irracionális, hideg és csendes. Ez a szembesülés a világ abszurditásával kétségbeesésre, sőt, jó eséllyel öngyilkosságra késztetheti az egyént – de a kétségbeesés csupán az abszurd megtagadása. Ha azonban sikerül kibékülnünk az abszurditással, vagyis elfogadjuk, hogy élni ellentmondásos és céltalan, az az élet folytatására ösztönöz minket. Ugyanis kizárólag az élet abszurditásának a teljes elfogadásával válhatunk igazán szabaddá. Hiszen a szabadság nemcsak a létezés aktusában rejlik, hanem abban is, ahogy a saját létünkhöz viszonylunk, vagyis: az elfogadásban.

Beszédében Camus azt is elmondta: egy író nem kezelhet megvetéssel semmit, hiszen feladata nem abban áll, hogy ítélkezzen a világról, hanem hogy próbálja megérteni és megértetni. Míg Sartre visszautasította a díjat annak érdekében, hogy megvédje a saját maga és az embertársai szabadságát, Camus elfogadta, hogy így köszönje meg olvasói, írótársai és embertársai megbecsülését.

„Az én generációmnak mindig is harcolnia kellett a nihilizmus és a kétségbeesés ellen”  tette hozzá köszönetnyilvánításában az író. Az első világháború alatt születtünk, húszévesek voltunk, amikor Hitler hatalomra került, egyetemisták a spanyol polgárháború és a koncentrációs táborok idején, és élünk most is, amikor a világot a nukleáris megsemmisülés fenyegeti. Mi valamennyien őrült versenyben vagyunk az idővel, hogy visszaállíthassuk a világ békéjét, de anélkül, hogy bárkit is szolgává tennénk; hogy megújíthassuk a kultúrát és a munkát. Harcolnunk kell a nagy inkvizítorokkal, akik örökre a halál királyságává akarják tenni a földet. Ennek a generációnak a nevében kell elfogadnom ezt az elismerést. Úgy veszem át ezt a díjat, mint egy tiszteletadást mindazoknak, akik részt vettek ebben a harcban, semmiféle kiváltságot nem kapva és osztozva a közös nyomorúságban és üldöztetésben. Az én generációmnak bátorításra és megerősítésre van szüksége a meghozott áldozatokért, és nem számít, hogy honnan is jön ez.”

*

Sartre és Camus ugyanarra az egzisztencialista filozófiára hivatkozva mutatta meg az írói kötelességek kétféle oldalát. Hiszen magában az egzisztencializmusban természetesen semmi sincs, ami egyértelműen megmondaná, hogy egy írónak el kell-e fogadnia a neki felajánlott díjat vagy sem. Sartre úgy tisztelte meg az olvasóit, hogy elutasította a Nobelt, Camus pedig úgy, hogy elfogadta. Mindkettő egzisztencialista döntés volt. Hiszen az egzisztencialisták szerint nem maga a választás az, ami igazán számít, hanem a felelősségteljes mérlegelés, amely a döntés meghozatalához vezet. Camus és Sartre pedig mindketten körültekintően jártak el. Éltek a felelősségükkel, visszautasítóként és elfogadóként egyaránt, így megerősítve azt az alaphitvallást, mely szerint meghozni egy döntést nem annyira fontos, mint aztán annak az adott döntésnek a szellemében leélni egy egész életet.

Forrás: TheSmartSet

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.