A
Marjane Satrapi: Persepolis - Gyerekkorom Iránban, Niytott Könyvműhely, 2007, 160 oldal, 2600 Ft.
Márzsi egy iráni kislány, aki Michael Jackson-kitűzőt hord, Iron Maident hallgat a fejkendője alatt, és lefekvés előtt Istennel társalog. Próféta szeretne lenni, de ha a suliban megkérdezik tőle, azt hazudja, hogy orvos, jobb a békesség alapon.
Nincs többé szükségünk Közel-Kelet szakértőkre, akik a 22 órás műsorsávba száműzött, unalmas kerekasztal beszélgetéseken magyarázzák el, hogy nem minden iszlám hívő terrorista, és az irániak igazából perzsák, akik vérig sértődnek, ha learabozzák őket. Marjane Satrapi önéletrajzi ihletésű képregénye olvasmányos stílusban mutatja be, milyen volt kisgyereknek lenni a '79-es forradalom előtti Iránban, és kamaszfejjel megélni az 1980-ban kitörő Irak-Irán háború éveit.
Márzsit a szülei nyugatias szellemben nevelték, francia nyelvű, koedukált suliba járt (egészen addig, amíg kulturális forradalom jegyében be nem zárták azt, hogy a gyerekek külön fiú- és lányiskolákban folytassák tovább tanulmányaikat). Ebben a családban ugyanolyan természetes a trapézfarmer, a Bee Gees póló, és a rendszeres tüntetésekre járás, mint könnyezve örömtáncot járni, mikor bemondja a rádió: az iráni csapatok lebombázták Bagdadot.
Márzsi világképét az ünnepelt rockbálványok dalszövegei, egy dialektikus materializmust bemutató képregény, és ezzel párhuzamosan a család forradalmár barátaival, és a siralomházban kivégzésre váró nagybácsival folytatott beszélgetések alakítják. Nike sportcipői, és a hangosan kimondott gondolatai is felforgatónak számítanak fundametalista rezsim szemében, emiatt rendszeresen vitába keveredik a csadort hordó tanárnőkkel. Ez végül odáig vezet, hogy kicsapják az suliból, így a magyar kiadás (ami a teljes Persepolis-sorozat felét tartalmazza) azzal zárul, hogy a szülei elküldik őt Ausztriába, egy francia nyelvű iskolába.
A képregény különálló történetekben, „képnovellákban” mutatja be, miként szemléli a főszereplő lány az őt körülvevő, egyre zűrzavarosabb valóságot. Vicces, ahogy a család börtönviselt barátaitól hallott kínzási módszereket másnap ki akarja próbálni az osztálytársain, máskor meg játékpuskát ragad, és Che Guevarának öltözve tüntetést szervez a barátainak a hátsó kertben. Pár oldallal odébb viszont már nem mosolyog az olvasó: Satrapi brutálisan egyszerű, sokkoló monokróm képsorokban (lángoló szellemalakokkal, robbanástól odébb repülő árnyékemberekkel) mutatja be a háború poklát.
A Persepolis grafikája első látásra olyan, mintha kötetbe rendezett gyerekrajzokat nézegetnénk. Sőt, másodikra is. Ám ahogy haladunk előre a történetben, rájövünk, hogy ez a fajta minimalista stílus nagyon jól működik: mintha tényleg egy kölyök rajzolná le mindazt, amit az iskolában, otthon, és az utcán látott. A szerző panelrendezése is arról tanúskodik, hogy kisujjában van a képregényszakma. A néhány tusvonásból álló figurák és hátterek többnyire kétszer három képkockában sorakoznak egymás mellett az oldalakon. Ezt az elrendezést Satrapi csak akkor bontja meg, ha a dramaturgia és a szöveg (aminek itt legalább olyan fontos szerepe van, mint a stilizált rajznak) egész soros, vagy egész oldalas képkockáért kiált.
A Persepolis Irán hangos tiltakozása ellenére is azonnal meghódította a világot. Készült belőle animációs film, aminek a munkálataiban maga Satrapi is részt vett rendező-forgatókönyvíróként. A rajzfilm díjat nyert Cannes-ban, Franciaország Oscar-díjra is benevezte, mint legjobb külföldi filmet, és a farmerdzsekis iráni punkcsaj akár a L'ecsót is megszorongathatja az animációs film kategóriában.
Az idei Anilogue filmfesztivál a Persepolist választotta fő filmjének: aki lemaradt róla november 29-én, december 2-án, vasárnap még megnézheti 15:00 órától az Urániában.
Nincs többé szükségünk Közel-Kelet szakértőkre, akik a 22 órás műsorsávba száműzött, unalmas kerekasztal beszélgetéseken magyarázzák el, hogy nem minden iszlám hívő terrorista, és az irániak igazából perzsák, akik vérig sértődnek, ha learabozzák őket. Marjane Satrapi önéletrajzi ihletésű képregénye olvasmányos stílusban mutatja be, milyen volt kisgyereknek lenni a '79-es forradalom előtti Iránban, és kamaszfejjel megélni az 1980-ban kitörő Irak-Irán háború éveit.
Márzsit a szülei nyugatias szellemben nevelték, francia nyelvű, koedukált suliba járt (egészen addig, amíg kulturális forradalom jegyében be nem zárták azt, hogy a gyerekek külön fiú- és lányiskolákban folytassák tovább tanulmányaikat). Ebben a családban ugyanolyan természetes a trapézfarmer, a Bee Gees póló, és a rendszeres tüntetésekre járás, mint könnyezve örömtáncot járni, mikor bemondja a rádió: az iráni csapatok lebombázták Bagdadot.
Márzsi világképét az ünnepelt rockbálványok dalszövegei, egy dialektikus materializmust bemutató képregény, és ezzel párhuzamosan a család forradalmár barátaival, és a siralomházban kivégzésre váró nagybácsival folytatott beszélgetések alakítják. Nike sportcipői, és a hangosan kimondott gondolatai is felforgatónak számítanak fundametalista rezsim szemében, emiatt rendszeresen vitába keveredik a csadort hordó tanárnőkkel. Ez végül odáig vezet, hogy kicsapják az suliból, így a magyar kiadás (ami a teljes Persepolis-sorozat felét tartalmazza) azzal zárul, hogy a szülei elküldik őt Ausztriába, egy francia nyelvű iskolába.
A képregény különálló történetekben, „képnovellákban” mutatja be, miként szemléli a főszereplő lány az őt körülvevő, egyre zűrzavarosabb valóságot. Vicces, ahogy a család börtönviselt barátaitól hallott kínzási módszereket másnap ki akarja próbálni az osztálytársain, máskor meg játékpuskát ragad, és Che Guevarának öltözve tüntetést szervez a barátainak a hátsó kertben. Pár oldallal odébb viszont már nem mosolyog az olvasó: Satrapi brutálisan egyszerű, sokkoló monokróm képsorokban (lángoló szellemalakokkal, robbanástól odébb repülő árnyékemberekkel) mutatja be a háború poklát.
A Persepolis grafikája első látásra olyan, mintha kötetbe rendezett gyerekrajzokat nézegetnénk. Sőt, másodikra is. Ám ahogy haladunk előre a történetben, rájövünk, hogy ez a fajta minimalista stílus nagyon jól működik: mintha tényleg egy kölyök rajzolná le mindazt, amit az iskolában, otthon, és az utcán látott. A szerző panelrendezése is arról tanúskodik, hogy kisujjában van a képregényszakma. A néhány tusvonásból álló figurák és hátterek többnyire kétszer három képkockában sorakoznak egymás mellett az oldalakon. Ezt az elrendezést Satrapi csak akkor bontja meg, ha a dramaturgia és a szöveg (aminek itt legalább olyan fontos szerepe van, mint a stilizált rajznak) egész soros, vagy egész oldalas képkockáért kiált.
A Persepolis Irán hangos tiltakozása ellenére is azonnal meghódította a világot. Készült belőle animációs film, aminek a munkálataiban maga Satrapi is részt vett rendező-forgatókönyvíróként. A rajzfilm díjat nyert Cannes-ban, Franciaország Oscar-díjra is benevezte, mint legjobb külföldi filmet, és a farmerdzsekis iráni punkcsaj akár a L'ecsót is megszorongathatja az animációs film kategóriában.
Az idei Anilogue filmfesztivál a Persepolist választotta fő filmjének: aki lemaradt róla november 29-én, december 2-án, vasárnap még megnézheti 15:00 órától az Urániában.