Fotó: Valuska Gábor
Új brit irodalmi elismerést jelentettek be néhány napja: a Staunch-díj olyan regényeket díjazna, amelyekben egyetlen nőt sem vertek össze, egyet sem zaklattak, egyet sem zsákmányoltak ki szexuálisan és egyet sem erőszakoltak vagy öltek meg. A díjat Bridget Lawless író, forgatókönyvíró alapította, a győzteseket minden év november 25-én jelentik majd be, A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján. A győztes kétezer fonttal lesz gazdagabb, amit Lawless maga finanszíroz. Bár a szándék jó, a díj megalapításával nem ért mindenki egyet. Sophie Hannah thrillerszerző, akit mostanában főleg az új Poirot-sorozat szerzőjeként emlegettünk, a Guardianra írt véleménycikket arról, hogy szerinte mi a baj a Staunch-csal.
Sophie Hannah: Nem akartam, hogy Poirot twitterezzen
Fotó: Valuska Gábor Tavaly novemberben érkezett volna Budapestre, de egy influenza ledöntötte a lábáról. A monogramos gyilkosságok (kritikánk a regényről) írója végül január legvégén látogatott hozzánk. Elmesélte, hogyan kérték fel Agatha Christie örökösei egy új Hercule Poirot-történet megírására, beszélt a könyv visszhangjáról, kedvenc Christie-regényéről, és arról is, várható-e a pastiche folytatása.
- Azt Hannah is elismeri, hogy az alapítót jó szándék vezérelte, és fontos szerepet kíván vállalni a nők elleni erőszak megszüntetéséért vívott harcban, ám a díj ebben a formában nem az erőszak, hanem az írók és az olvasók ellen van. A brutalitás ugyanis nem azonos a brutalitásról való írással.
- Hannah leírja, hogy a trauma elszenvedése után egyesek megnyugvásra, megerősítésre találhatnak abban, ha az elszenvedett szörnyűségekről írnak, vagy olyan fiktív szereplőkről olvasnak, akik hozzájuk hasonló traumát éltek át és túl.
- Ha nem tudjuk megakadályozni, hogy az emberek sérüléseket okozzanak egymásnak (testit és lelkit egyaránt), akkor legalább olyan történeteket kell írnunk, amelyekben a sérüléseket pszichológiai és erkölcsi vizsgálat alá vetjük, és a bántalmazók elnyerik a büntetésüket. Néha a fiktív bántalmazók megúszhatják, amivel a szerző a jog és az igazságszolgáltatás hibáira és kudarcaira akarja ráirányítani a figyelmet. Hannah szerint nincs olyan egész életre kiható, egész életet megváltoztató élmény, amit száműzni kellene az irodalomból.
- Egy ilyen díjat szerinte inkább azért kellett volna létrehozni, hogy olyan könyveket ismerjen el, amelyek a legérzékenyebben és legerőteljesebben foglalkoznak a nők elleni erőszak problémájával. Nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy a díjnak az lesz a következménye, hogy visszatart vagy elrettent majd néhány írót attól, hogy a témával foglalkozzon.
- Hannah megemlíti például A Place of Execution című Val McDermid-regényt, amely az erőszak pusztító kritikája, mégsem kaphatná meg a díjat. Arra kéri a kiadóit, hogy egyetlen könyvét se nevezzék a díjra, még akkor sem, ha egy olyan regényt találna írni, amelyben egy nő ellen elkövetett legdurvább erőszak az, hogy valaki leönti kávéval a vadonatúj cipőjét.
- A Twitteren több író is a megdöbbenésének adott hangot a díj létrehozása miatt. Jodi Orton arról tvittelt, hogy amikor viszonylag új krimiszerzőként értesült a díjról, azt érezte, hogy valami rossz dolgot csinált azzal, hogy a nők elleni erőszakról írt. Sarah Hilary az elképzelhető legkevésbé feminista dolognak minősítette a díjat, Steve Cavanagh pedig feltett egy nagyon fontos kérdést. Melyik könyv világít rá jobban a rasszizmusra és az előítéletekre: az, amelyikben semennyi szó nem esik ezekről, vagy Harper Lee kultkönyve, a Ne bántsátok a feketerigót!? Cavanagh arra is kíváncsi, hogy nem lenne-e jobb egy olyan könyvet méltatni, ami visszautasítja az előítéleteket, ahelyett, hogy egy olyat díjazzanak, amelyik ignorálja ezeket.
