Márton László briliáns, új regényét, a Két obeliszket olvasva, újra és újra azt éreztem és gondoltam, hogy egy középkori műfaj, a haláltánc egy posztmodern újraírásának eseményében részesülhetek. Míg a XIV. század tájékán a pestisjárványok, eretnekségek, kis és nagy önkényurak, trónviszályok által sújtott – és közben a filozófia, a képző- és építőművészet, az irodalom, a zene területén páratlan kulturális értékeket teremtő – korszak akárkijeit egyaránt táncba hívta a vigyorgó-vicsorgó, kaszát villogtató Csontváz, addig Márton regényében mintha ez az allegorikus figura megmerevedne és megkétszereződne, hogy az európai történelem két rettenetes világháborújának tömegtánca-végvonaglása tombolhasson körülötte. A metamorfózison és duplikáción átesett Kaszás a regény címében megjelenő két obeliszk, a janovicei kastély és a näfelsi főtér építményei; körülöttük a mű belső idejének, az európai történelem ezerkilencszáztízes és -harmincas éveinek politikai, kulturális, természettudományi szenzáció-forgataga örvénylik.
Márton László: Két obeliszk
Pesti Kalligram, 2018, 239 oldal, 3500 HUF
A Két obeliszk egyszerre jelöli ki a regény földrajzi és erotikus terét: az első, csehországi és a második, svájci helyszín egy több, mint húsz évig tartó, hányatott sorsú szerelem két hosszabb, idilli szakaszának lesz tanúja. A szerelmespár egyik fele a janovicei kastély úrnője, a csak mintegy fél évszázada nemességet kapott bárói család huszonegy éves, viruló szépségű és szexuális étvágyú úrnője, Sidonie N., a másik a bécsi sajtóélet egyik vitriolos nyelvű, asszimiláns zsidó értelmiségije, a negyvenes éveit taposó Karl K. A két főszereplő a bécsi Café Imperialban ismerkedik meg, és míg a szomszédos asztalok egyikénél Sigmund Freud szivarozik, a másikánál pedig Hugo von Hofmanstahl merül bele legújabb drámájának kéziratába, ők olyan viharos gyorsasággal szeretnek egymásba, hogy az csak – a mindentudó elbeszélő szerint legalábbis – szerelmi bájitalnak tudható be. Hiszen hogyan másképpen lenne magyarázható, hogy e társadalmilag ennyire különböző státuszú emberek intim közelségbe kerüljenek; a bárónőnek kutya kötelessége lenne, hogy főúri násszal erősítsen rá az egyáltalán nem patinás családi címer fényére, a saját bevallása szerint is „csúf, rút, rossz, nyers, vad, szörny, torz, zord, bús, mísz és fals” (15. old.) publicista és író pedig jobban tenné, ha továbbra is csak művészi és politikai botrányokkal meg imádott, geil süteményeivel foglalkozna. Csakhogy a négy nyelven beszélő, a kortárs kultúra iránt olthatatlan kíváncsisággal érdeklődő bárónő decens életvitele leple mögött olthatatlan szenvedélyű, biszexuális szerető, aki mellett a kíméletlenül tisztán látó és éles nyelvű kultúrkritikus, a magánemberként pedig már megkeseredett Karl K. szinte romantikus szerelmessé válik, olyannyira, hogy abban a reményben utazik a janovicei kastélyba, hogy megkérheti kedvese kezét.
A lánykérő utazás és kastélybeli tartózkodás ideje alatt viszont sajátosan fantasztikus és groteszk világ tárul fel Karl K. és az olvasó ámuló szeme előtt: a már megboldogult, főrangú szülők nagyszerű kancaként és megvénült csődörként élnek az istállóban, a kastély szobrai és a park madarai-halai mintha személyként viszonyulnának a vendéghez, a bárónő olykor szentjánosbogárrá váló ikerbátyja egy gramofon segítségével utasítja el állandóan a kérelmét előadni akaró vőlegényjelöltet, a természettudós unokatestvér előszeretettel változik át az általa éppen tanulmányozott állatfaj egy-egy példányává, míg a szintén látogatóba érkező, főrangú barátnő éjszakáit a majdnem-jegyespár hol egyikének, hol másikának ágyában múlatja. Ez utóbbi, amúgy hibátlan pedigréjű, Mária Teréziától nemességet kapott családból származó grófnő egyben tisztelettel látott vendége a szomszédos kastélynak is, ahol az osztrák-magyar trónörökös prominens vendégekkel körülvéve hódol vadászszenvedélyének, hogy aztán trófeákkal körülvéve (melyek között akad hárpia és jeti is), dús asztalok mellett egy eljövendő háború esélyeit vitassák meg – mely háború Karl K. szerint „az emberiség végnapjait jelentené” (69. old.).
Karl K. ez utóbbi meglátásával közepesen jó prófétának bizonyul: a vég valóban bekövetkezik, csak azt nem lehetett előre látni, hogy a vég nem tud elmúlni, hanem iszonyatát és abszurditását rettenetes invenciózussággal fokozza és újratermeli. Amikor a boldogtalan főúri házasságából immár régen elvált, sokat utazott, negyvenegy éves Sidonie és az öregedő Karl K. újra találkoznak Svájcban, hogy a hajdani gavallér születésnapját egy hegyi túrával ünnepeljék meg, már sem a szereplők, sem az olvasó nem csodálkoznak semmin: sem az ornitológus-konferenciának álcázott bolsevik nagygyűlésen, sem a hol farkassá, hol lavinává váló politikusokon, sem a könyvégetések légkörében kiadói ügyeskedésekre kényszerülő Thomas és Heinrich Mannon, sem egy középkori érsekgyilkosság baljóslatú történetét hordozó és megnevezésében is a halált idéző, iszonyatos szépségű hegy, a Tödi földtörténeti parvenűségén („Azt pedig ne gondolja senki, hogy a Tödi azt a fene nagy magasságát a saját erejének és kitartásának köszönheti. Ugyan, kérem! Magasba törését két nagyhatalom összeütközése okozta: két agresszív földkéreglemez csapódott össze, a tengervíz eltűnt, és a tengerfenék, amelyet ma Tödinek nevezünk, felemelkedett.” – 118. old.) Sőt, Karl K. azon sem csodálkozna, ha ő, aki „Ma még egy félmázsás hátizsákot cipel egy szép svájci alpesi tájon keresztül; holnap talán egy félmázsás cementzsákot cipel egy még sokkal szebb német koncentrációs táborban.” (146. old.) – amiképpen az olvasó sem csodálkozik azon, hogy Karl K. fenti gondolatmenetében Kertész Imre Sorstalanságának intertextusára támaszkodik a meredek hegyi ösvényen.
Mert e remek kompozíciójában hihetetlenül sűrű kulturális anyagot Tödiként össze- és felgyűrő regény haláltáncában mintegy időörvénybe kerülnek a régmúlt és a jelen reális és fiktív eseményei:
- Rilke levélben óvja a bárónőt Karl K. idegenségétől, könyveit idegenrendészeti dokumentumnak (23. old.) minősítve;
- amit a világháborús mámortól bódult német császár a „fejébe vesz, az mind valósággá válik. Tehát idén már tengeri nagyhatalom vagyunk. Lehet, hogy tavaly még nem voltunk az, de idén már egészen biztosan.” (76. old.);
- a harmincas évek osztrák szövetségi kancellárját „úgy fogadták, mintha ő volna az újjászületett Megváltó. Az öreg nénikék kezet csókoltak neki!” (129. old.)…
S e groteszk időörvény szédületében végre megértjük, hogy bármily kellemetlen is ez manapság, ennek a regénynek van metafizikai síkja is: a világ végén és az emberiség végnapjaiban játszódik, egy érthetetlenül morajló istenség, a Tödi halálos árnyékában.
Márton László legújabb regénye – mint az szerzőjétől már megszokott – bűvészmód pörgeti-forgatja valóság és fikció ezerféle viszonyát (aki szívesen elmerülne Kral Kraus, Sidonie Nádherný von Borutin bárónő, Fritz Lang, Valgyimir Iljics Uljanov, A fáklya című folyóirat, Rilke duinói elégiái, Dolfuss kancellár stb. történeti valóságának és regénybeli megjelenéseinek veszedelmes viszonyaiban, az remek segítséget kaphat Thomas Macho utószavából és Bárány Tibor 2018. június 8.-i, ÉS-beli írásából), de e fölényes nyelvművészeti alkotás mélyén egy szörnyeteg lapul, kinek neve: ember. És hogy semmiképpen ne térhessünk ki előle, a regény metamorfózisaiba bekapcsolódnak Christian Thanhäuser fametszetei is: a fejezeteket bevezető, atmoszferikus táj-ábrázolásokat a regény utolsó oldalán (sőt, mintegy duplikálva, a hátsó borítón is) felváltja egy kopasz, keserű arcú, kibogozhatatlanul soklábú, egy kereten kívülről benyúló (csont)kéz tulajdonosára kiégetten és csodálkozva rámeredő öregember képe. Nézzük meg alaposan! Biztosan ráismerünk.
Szerző: Szarka Judit
