Lidia Ostałowska
A lengyelek rácsavarodtak a valóságra, az igaz történetekre, és az utóbbi években óriási sikere lett az úgynevezett riport- vagy tényirodalomnak, amelyet népszerűségben és olvasottságban sokan egyenesen már a skandináv krimihez hasonlítanak. De mi is az a lengyel riport?
A rendszerváltás nagy fordulatot hozott a lengyel tényirodalomban, az írott szó addig ugyanis az igazság elfedését szolgálta. Ha egy tehetséges riporter meg akart osztani valamit az olvasókkal, mindenféle ravasz metódusokat kellett kitalálnia, hiszen nem írhatta le egy az egyben amit látott, tapasztalt. „Azt mondtuk a riportról, hogy olyan művészet, amely lehetővé teszi, hogy az ember egy vízcseppben meglássa az egész tengert” – definiálta a műfajt Adam Michnik, a Gazeta Wyborcza című vezető lengyel napilap főszerkesztője. A rendszerváltás pillanatával azonban mindez szükségtelenné vált, az internetes médiumok korában pedig egyenesen érdektelen lett, hogy valaki napokkal később részletesen taglaljon egy eseményt. Úgy tűnt, ez akár a műfaj végét is jelentheti, de szerencsére csak az átalakulását jelentette: a sajtóriportok ideje lejárt, a mikroblogokat és az internetes újságokat nem lehet beelőzni. A mai lengyel riport az események mögé néz, a felszín alatt kutakodik, oda igyekszik eljutni, ahova nem jutnak el a tudósítók mikrofonjai és kamerái. A Gazeta Wyborczának igen nagy szerepe van a felívelésében, hiszen szombati mellékletében, a Nagy formátumban rengeteg riport lát napvilágot. Itt dolgozik a manapság legjobb és leghíresebb riporterek nagy része, így Lidia Ostałowska, Grzegorz Szymanik és Marcin Wójcik, utóbbi kettőnek most megjelenő művei is ebben a lapban jöttek le először.
Lengyel tényirodalom a Margón!
A lengyelek az utóbbi időben elkezdtek saját magukra, saját lengyelségükre reflektálni, és igyekeznek szembenézni múltjukkal, történelmükkel. A tényírók is jó pár könyvet szenteltek a témának, a holokauszttól kezdve az Európai Unióba való belépésig. Az óriási népszerűség egyik oka az lehet, hogy ugyanaz érdekli az írót, mint az „utca emberét”, illetve, hogy mindez úgy van megírva, hogy stílusában is közel álljon bárkihez – nem bonyolult, patetikus körmondatokban, de nem is száraz tényekként. Júniusban Magyarországra, a Margó Irodalmi Fesztiválra érkezik a műfaj három jeles képviselője, a már számos kötettel rendelkező Lidia Ostałowska, valamint a Gazeta Wyborcza újságíró-riporterei, Bartosz Wieliński és Grzegorz Szymanik.
2015. június 3. - BEZ FIKCJI: A lengyel riportirodalom nyomában (Wieliński, Szymanik, Ostałowska)
2015. június 5 - BEZ FIKCJI: Lidia Ostałowska Akvarellek című könyvének bemutatója
Nem egyszerű feladat meghatározni a lengyel tény- vagy riportirodalmat, főleg Magyarországon, ahol még a kifejezéssel is óvatosnak kell lenni. Noha riportnak nevezzük, semmi köze a bulvárhoz, ami nálunk valamiért összefonódott a műfajjal. Annak ellenére, hogy egyes művek az újságok hasábjain is napvilágot látnak, itt leginkább teljes könyvekről, riportkötetekről beszélünk. A lengyel tényirodalom az irodalom és az újságírás határán mozog, valós eseményeket tárgyal, de sokszor szépirodalmi színezetet ad, állítja a magyarul is megjelent Egy lépéssel az Úristen előtt című könyv szerzője, Hanna Krall. Az egyik lengyel értelmező szótár azt emeli ki, hogy megtörtént események alapján íródik, létező helyeken és társadalmi körülmények között játszódik, ugyanakkor technikailag sokat merít a szépirodalomból, főleg a regényből. Ez utóbbi alatt leginkább a stílust, a mondatszerkesztést kell érteni, sokszor a költőiség sem áll távol tőle, sőt, időnként párbeszédekkel is találkozhat az olvasó. Az újságírás bibliája szerint, ami a lengyel újságírószakos hallgatók számára készült, valamiféle érzelmet kell kiváltania, a benne megidézett világnak pedig ízei, színei, illatai vannak. A riport rendkívül személyes, privát, szinte intim műfajjá vált. Jacek Hugo-Bader egyik magyarul is olvasható könyvében, a Fehér lázban van egy jelenet, ami jól példázza a tény-és szépirodalmi kettősséget, és egyúttal a költőiséget is. Hugo-Bader a tajgában felvesz egy stoppoló fiút, aki már napok óta nem aludt, és rendes kabátja sincsen. A fiú az autóban végre elalszik, de eljön a pillanat, amikor ki kellene szállnia. A szerző így fogalmazza ezt meg: „Odaérünk Szkovorogyinóba, itt északra fordulok, Tinda felé, Igornak keletre kell továbbmennie. Megállok az autóval a napon, hagyom, hogy a fiú aludjon még egy órát a melegben. Álmában végre kivette a kezét a zsebéből. Nagy, vörös, repedezett a bőre. Nincs rajta kesztyű.”
1989 előtt a műfaj némiképp más formában létezett. Gondoljunk csak Ryszard Kapuścińskire, akit jól ismerhet a magyar közönség, hiszen rengeteg műve olvasható magyarul, például az Utazások Hérodotosszal, A birodalom, A császár, a Futballháború. Őt a lengyel riport atyjának is szokás nevezni, egyes riportereket pedig az úgynevezett „Kapuściński-iskola” növendékeinek. A „régi” és az „új” lengyel riport közötti különbséget a mai lengyel tényirodalom egyik legfontosabb szereplője, Mariusz Szczygieł fogalmazta meg nagyon találóan, Jacek Hugo-Bader Fehér láza kapcsán: „Ryszard Kapuściński madártávlatból írta le a birodalmat; bemutatta a gondolkodás, a viselkedés, a folyamatok mechanizmusát. Hugo-Bader a kóbor kutya perspektívájából írja le a birodalmat; bemutatja a gondolkodás, a viselkedés, a folyamatok mechanizmusát, de még a patkány farkát is megragadja.” Ez az összes lengyel riporterre jellemző, munkájuk közben valahol mindannyiuknak egy kicsit kóbor kutyákká kell válniuk.
Jacek Hugo-Bader (kép forrása)
Annyira színes a paletta, hogy azt sem könnyebb feladat felvázolni, milyen témákkal foglalkoznak a lengyel tényírók. Ha kicsit jobban beleássuk magunkat, két fő csapásirány rajzolódik ki: az egyik a volt Szovjetunió, a másik az önmagukra, lengyelségükre való reflektálás. Az első témakört elnézve úgy tűnik, a szerzőket sokkal jobban érdeklik a távolabbi, szibériai, kaukázusi, egzotikusabb területek, mint azok, amelyek szomszédságukban találhatók. Lengyel szerző tollából gyakorlatilag nem találkozni Ukrajnáról vagy Fehéroroszországról szóló riportkötettel. Egyetlen kivétel talán Grzegorz Szymanik friss könyve, a Forradalom motorjai, aminek hősei Egyiptomban, Csecsenföldön és Szíriában diktatúrákkal harcoló, autonómiájukért küzdő forradalmárok, és amiben Ukrajnáról, a Majdan téri eseményekről is szó esik. Ellenben többen írtak Jakutföldről, Irkutszkról, Abháziáról, a Kaukázusról, a transz-szibériai területekről. Itt elsősorban Jacek Hugo-Bader magyarul is olvasható köteteiről kell szót ejteni, akinek vesszőparipája a volt Birodalom: első útjával ötvenedik születésnapján lepte meg magát. A Fehér lázban végigautózik a volt Szovjetunión, és stopposokat vesz fel, a Kolimai naplóban pedig végigstoppolja a kolimai főútvonalat; jó kérdés, hogy melyik a merészebb vállalkozás. Mindkét útján igyekszik belehelyezkedni az adott népcsoportok életébe, bőven keveredik veszélyes helyzetekbe, kerülgeti a fagyhalál, jósolnak neki az ember arcába tejet köpködő sámánok. Hugo-Bader művei mellett itt találjuk Wojciech Jagielski két kaukázusi témájú könyvét (Jó hely meghalni, Kőtornyok), Michał Ksiażek Jakutföldjét, Wojciech Górecki műveit, aki egyrészt szintén a Kaukázussal foglalkozik (Kaukázus-bolygó), másrészt pedig Abháziával, illetve Andrzej Dybczakot, aki a szibériai pásztorok életéről ír és Krystyna Kurczab-Redlichet, aki a birodalmi fejnek, vagyis Oroszorzságnak szentelte Fejjel a Kreml falának című könyvét.
A lengyel tényriport másik kategóriája az önmagukra való reflektálás: a lengyelség kérdésének legfontosabb képviselője az a Włodzimierz Nowak, akitől szintén szerepel egy írás az ominózus Nagyvilág-számban [lásd keretes anyagunkat! - a szerk]. Fejkörfogat című művében a mai német-lengyel határ első napjáról ír, A nemzet szíve a megálló körülben pedig a legégetőbb kérdéseket érinti, például az EU-csatlakozást. Érdekes lehet még Filip Springer, aki néhány évvel ezelőtt elsőkönyvesként volt a budapesti Könyvfesztivál vendége, és aki Miedzianka című könyvében arra keresi a választ, hogyan tűnhetett el a föld színéről egy több évszázados múlttal rendelkező kisváros. A legfiatalabbak között ott van például Renata Radłowska és a Nowa Huta-i teleregény: a kerület történetét a krakkói városrészben élő embereket által ismerheti meg az olvasó. Ide kell sorolni természetesen Marcin Wójcikot is, aki leginkább a lengyel katolicizmussal és egyházzal foglalkozik. Ezt a témát tárgyalja a most magyarul is megjelenő Egy papnövendék intim naplója című rövidebb írása, de önálló riportkötet is szentelt a témának, amely mostanában fog napvilágot látni Lengyelországban. A lengyel médiban 2013-ban nagy botrányt kavart, amikor a Vasárnapi vendég című katolikus hetilap újságírójaként, „beépülve” gyűjtött anyagokat, amiket aztán később a liberális Gazeta Wyborczában publikált.
Könyves magazin 2015/2.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 92 oldal, 10 pont + 199 Ft
Itt kell szólni a holokauszttémában íródott könyvekről is, hiszen ez is szerves része a lengyel történelemnek. Érdekesen közelít a témához Lidia Ostałowska az Akvarellekben, amelynek főszereplője egy cseh zsidó lány, akit elhurcolnak Auschwitzba, ahol Mengele doktor személyi festője lesz, és így éli túl a tábort, és akinek a bőrszínre nagyon ügyelve cigányportrékat kell festenie. A mű nagyon leegyszerűsítve a romaholokausztnak állít emléket, különlegessége, hogy az egész történetet egy Hófehérke-analógiára fűzi fel. Ez volt ugyanis az a film, amit a főszereplő lány többször is látott, mielőtt elhurcolták, és az utolsó, amit a táborba transzportált gyerekek láttak. Hófehérke egy kissé vidámabbá tette a gyerekek hétköznapjait, jeleneteket adtak elő belőle, a cseh festőlány, Dina pedig ezt festi a barakk falára. Lidia Ostałowska könyve azzal is foglalkozik, mi történt a festményekkel és alkotójukkal a felszabadulás után, a szerző ugyanis azt vallja, hogy ők, a riporterek azoknak akarnak a hangjai lenni, akik elvesztették a saját hangjukat.
Bár nem sorolható be az előbbi két kategóriába, mégis érdemes néhány szót ejteni Mariusz Szcygiełről, akinek Csehország, a csehek és az ezzel kapcsolatos, a lengyelek fejében élénken élő sztereotípiák a vesszőparipái. Két cseh tematikájú könyve magyarul is elérhető, a Gottland címe Karel Gott Prága környéki múzeumára utal, de a bejárat fölött olvasható Gottland felirat egy olyan kísérteties tartomány metaforája lesz, amelyet a cseh kultúra ikonjai népesítenek be, akik megpróbálják túlélni az elmúlt hetven-nyolcvan év cseh történelmét. A Teremts magadnak édenkertet című riportesszé-gyűjteményben pedig a csehek legendás ateizmusával foglalkozik, de esszéi mindeközben tele vannak a mindennapi élet abszurd történeteivel, és azt is bemutatja, milyen is a hrabali-prágai irónia.
Mindezek mellett a legkülönfélébb témákra lehet bukkanni a lengyel tényirodalomban, Marlene Dietrichtől a haditudósításokig, ám érdekes módon nincsenek „slágerek”, minden témának megvannak a maga rajongói. A lengyel tényirodalom nemcsak az olvasóközönség körében ennyire populáris, sok szerző rangos szakmai díjak, elismerések (vagy legalább jelölések) boldog tulajdonosa.
Szerző: Németh Orsolya
A cikk eredetileg a KönyvesMagazin tavaszi számában jelent meg.
