A könyvek cenzúrázása olyannyira nem új keletű dolog, hogy már jóval Gutenberg előtt volt rá precedens. (Elég csak Omár kalifa ámokfutására gondolni az alexandriai könyvtárban időszámításunk előtt 642-ben.) A HuffPost egész héten a betiltott könyvekkel foglalkozik, és ezúttal hat olyan történelmi pillanatot elevenített fel, amikor a cenzor győzedelmeskedett az írott szó felett – az ókori Kínától a 19. századi Angliáig.
Amint Csin Si Huang az i.e. 220-as években hatalomra került Kínában, azonnal hadjáratot indított a konfuciánus szövegek ellen. Az gondolta, hogy a szövegeket arra használják majd, hogy aláássák a hatalmát, és állítólag több száz tudós eltüntetését is elrendelte, nehogy azok a saját nézeteiket terjesszék. A történészek ugyanakkor erősen megkérdőjelezik ezt, és sokkal valószínűbbnek tartják, hogy a szövegek akkor semmisültek meg, amikor a főváros ostroma alatt lángra kapott a birodalmi könyvtár.
Könyveket égetett, végül Savonarola is máglyán végezte
A fanatikus pap, Girolamo Savonarola firenzei könyvégetése (1497-98) annyira közismert, hogy a hiúságok máglyája kifejezés azóta is önálló életet él. (Tom Wolfe még az egyik regényének is ezt a címet adta) Amellett, hogy máglyára kerültek az erkölcstelennek titulált könyvek, a máglya célja az volt, hogy elpusztítson minden olyan luxuscikket, ami bűnre csábíthatja az embereket – a művészeti alkotásoktól a kozmetikumokig.
A katolikus egyház 1559-ben jelentette meg az Index Librorum Prohibitorum, vagyis a hívek számára betiltott könyvek listáját. A listát egészen 1948-ig nyomták újra, vagyis négy évszázadig ez volt a katolikus egyház hivatalos szabályzata a nemkívánatos olvasmányok témájában, és az idők során olyan szerzők könyvei kaptak rajta helyet, mint Immanuel Kant, Simone de Beauvoir, vagy John Milton.
Az Újvilág első betiltott könyve William Pynchon munkája, a The Meritorious Price of Our Redemption volt. A könyvet állítólagos eretnek tanai (értsd. a puritanizmus kritikája) miatt végül Boston főterén égették el puritán telepesek 1650-ben, a szerző pedig úgy döntött, ezzel eleget látott az Újvilágból, és inkább visszahajózott Angliába.
Goethe sem úszta meg a cenzúrát. Hősszerelmes szuicidregényét, az 1774-ben megjelent Az ifjú Werther szenvedéseit nem vallási okokból tiltották be, hanem közegészségügyi szempontból. A regény annyira népszerű lett, hogy egyre többen kezdték utánozni a főhősét (aki agyonlőtte magát, miután a hőn áhított nő visszautasította a közeledését), sőt még zarándoklat is indult Goethe egyik barátjának sírjához, akiről az olvasók szerint hősét mintázta. A hatóságok annyira aggódtak az öngyilkossági láz miatt, hogy számos európai országban, például Angliában és Dániában is tiltólistára tették a könyvet.
Dr. Thomas Bowdlernek nem tetszett Shakespeare szókimondása, ezért a bárd 24 összegyűjtött színdarabjának 1807-es kiadásából egyszerűen kiszerkesztette a túl szabados részeket. A szerkesztésben nővére, Harriet is a segítségére sietett. Shakespeare művei a további kiadásokban is hasonló bánásmódban részesültek, a cenzúrázott sorozat címe pedig a The Family Shakspeare lett. A vulgáris és obszcén részek egyszerűen eltűntek a szövegből, és a bárd művészete pedig családbaráttá vált. A Shakespeare-kutatók szerint valószínűleg inkább kiheréltté.
