John Scalzi: Bezárt elmék, fordította: Farkas Veronika
Agave Könyvek, 2014, 320 oldal, 2624 HUF
B
Első mondat: Haden-szindrómának azoknak a krónikus fizikai és mentális tüneteknek és fogyatékosságoknak az összességét nevezzük, amelyeket eredetileg a „Nagy Nátha”, a közismert, világméretű, influenzaszerű járvány váltott ki.
A felütés nagyszerű: John Scalzi lassan, de határozottan, a cselekmény kibontakozásával párhuzamosan mutat be egy olyan jövőbeli társadalmat, amiben egy járvány az emberiség egy részét „bezárta” a saját testébe. A fertőzöttek (hadenesek, a kór egyik első híres áldozatának neve után), bár elméjük teljesen ép, képtelenek bármiféle interakcióra a valósággal, így az agyukba ültetett neurális hálók és mesterséges testek (úgynevezett szrípiók, a Star Wars után szabadon) segítségével érintkeznek a külvilággal.
A koncepcióban rejlő potenciál óriási (attól függetlenül, hogy látszólag nem keveset köszönhet a The Surrogates című képregénynek, amiből 2009-ben film is készült Bruce Willisszel): csuklóból ezernyi különféle lehetőséget rejt magában, amelyeket szinte bármilyen műfajjal ki lehet aknázni. Scalzi, aki főleg a Vének háborúja című (hamarosan tévésorozattá váló) űropera-szériájával vált híressé, kissé furcsamód a krimi mellett döntött – és elég hamar nyilvánvaló válik, hogy nem ez a zsáner lesz az új erőssége.
Nem arról van szó, hogy a Bezárt elmék ne lenne jól megírt, érdekes, szórakoztató, sőt, izgalmas regény – az. Csak a potenciál egy jelentős része elveszik benne a szerző műfajválasztása miatt. A főhős, a hadenes FBI-ügynök, Chris Shane kapásból egy kissé sótlan figura, és csak Scalzi rutinjának és humorának köszönhető, hogy ez jó darabig fel sem tűnik – na meg annak, hogy társa, Vann ügynök egy sokkal komplexebben, árnyaltabban megírt karakter, akinek jelenléte viszonylag folyamatosan ellenpontozza Shane hiányosságait.
A krimiszál egy ideig kifejezetten feszült és kiszámíthatatlan, ahogy Scalzi a régi, de még ma is hatásos toposzok mentén egyre szerteágazóbbá és jelentősebbé dagasztja – technológia, politika és jéghideg üzlet fonódik össze egy kicsi, a benne résztvevő hatalmasságok miatt mégis hatalmas jelentőségű összeesküvésben. Sajnos a végére ez a szál egy kicsit ellaposodik, mert a szerző nem tudja elkerülni, hogy a nyomozást a „minden fontosabb szereplő ül és beszélget egy helyiségben” megoldással zárja le, ez pedig, valljuk be, már sok évtizeddel ezelőtt is túl- és elhasznált fogás volt.
Viszont a betegség és az abból sarjadó technológiai forradalom által megváltoztatott világ ábrázolásában Scalzi kétségkívül jeleskedik. Kiválóan vázolja fel a hadenesek és a rajtuk segítő és/vagy élősködő vállalati és kormányzati szféra sajátosságait, a kórt körülvevő ideológiákat (a „gyógyítani kell”-től az „ez nem betegség, hanem egy új életforma”-ig), és mindezeknek az egyes karakterekre gyakorolt, sokszínű és hiteles hatásait.
És azért érződik Scalzin, hogy honnan jön, vagyis, hogy tökös és kőkemény űroperákkal alapozta meg a hírnevét. A Bezárt elmék néhány legnagyszerűbb pillanata az, amibe átmenti a Vének háborúja-szériára jellemző, hirtelen elszabaduló brutalitást, a szarkasztikus humort és a legváratlanabb pillanatokban és formákban megnyilvánuló emberséget.
El tudnám viselni, ha Scalzi írna folytatást a könyvhöz: igaz, hogy nem ez a legjobb műve, de a vak is látja, hogy rengeteg ötlet van még a benne felvetett témákban. Az pedig már régóta nyilvánvaló, hogy Scalzi tudja, hogyan bontsa ki és fokozza az ötleteit, és hogyan építsen belőlük egy komplett univerzumot.
