Első mondat: Aznap reggel öreg, kék Ford kanyarodott be az őrzött parkolóba; úgy festett, mint egy kicsi, fáradt kutya egy kemény futás után.
A kérdés már az első pár oldal után felmerül: mit tud kezdeni egy író egy olyan sztorival, aminek a lényege annyi, hogy egy rakás ember megy az úton, és csak megy, és megy, és megy, néha valaki meghal, a többi meg csak megy tovább, és még tovább, és még tovább, amíg végül csak egy marad. A „halálig sétálás” koncepciója nem éppen a változatosság kincsesbányája, de persze attól még millió érdekes dolgot lehet csempészni az események mögé. Karakterrajzot vagy társadalomkritikát, hogy mást ne mondjak – ha fordulattal és akcióval nincs mód zsonglőrködni, akkor marad a mélyre ásás.
Na, ez nem sikerült Stephen Kingnek A Hosszú Meneteléssel.
Stephen King: A Hosszú Menetelés
Fordította: Bihari György, Európa Könyvkiadó, 2015, 352 oldal, 3490 HUF C
A könyv egy disztópikus és zsarnoki Amerikában játszódik, amelyben a 18 év alatti fiatalok egyetlen kitörési lehetősége az évente egyszer megrendezett Hosszú Menetelés: százan indulnak el, és addig sétálnak, amíg csak egyikük marad életben (ugyanis akinek többször négy mérföld per óra alá csökken a sebessége, azt a versenyt követő és felügyelő katonák „kiszámolják” – ez egy gondos, kifinomult művelet, azt takarja, hogy géppuskával cafatokra lövik a fejét), az az egy pedig onnantól kezdve megkap a kormánytól, mindent, amit csak hátralévő életében kíván.
King semmi tartósan érdemleges ötlettel nem tudja megtörni a menetelés-halál-menetelés monotonitását. A karakterek laposak és egymással felcserélhetők, mind közül pedig pont a főszereplő, Garraty a leginkább színtelen, szagtalan, jellegtelen. Bele lehetne magyarázni, hogy ez valahol a koncepció része, értem ezalatt a totalitárius hatalom és a népnek cirkuszként dobott haláljáték súlya alatti uniformizálódást, de inkább csak gyatra írásnak tűnik: King nagyon is igyekszik markáns figurákat alkotni, egyszerűen csak nem futja többre az erejéből a sztereotípiák odakenésénél.
És ez mindenképpen kevés, ha közben a kontextus is csak egy puszta skicc marad. A diktatórikus hatalomról, az ország (vagy a világ) helyzetéről nem tudunk meg semmit, így a társadalomrajz és -kritika, a médiaszatíra veleje kimerül a fejezetek előtti, tévés vetélkedőkből vett idézetekkel. Amik jópofák, és jó irányba mutatnak, de önmagukban nem tudnak csodát tenni.
Kapcsolódó cikk:
Mész vagy meghalsz - Diktatórikus Amerikában játszódik Stephen King álnéven írt regénye (részlet)
Könnyű lenne tudálékosan azzal elintézni az egészet, hogy ez volt King legelső könyve – bár csak ’79-ben jelent meg (Richard Bachman álnéven), még ’74-es debütálása előtt írta –, szóval persze, hogy nem több tanulópénznél. Csakhogy az említett debütáláshoz rögtön egy mesterművel állt elő (Carrie), és később írt ennél még sokkal rosszabbakat is.
Merthogy A Hosszú Menetelésnek is akadnak jobb pillanatai, és azokban erősen átüt King tehetsége, a leírásokhoz, karakterekhez, hangulatteremtéshez és érzelmi manipulációhoz való érzéke. Az egymást érő borzalmak, lelki és fizikai gyötrelmek közepette felvillant humort, abszurditást és emberséget, vagyis a könyv pont akkor működik, amikor egy-két pillanatra kilép egyébként szűkre szabott keretei közül.
De e pillanatok közt csak olvassuk és olvassuk, egyre fáradtabban, egyre lemondóbban, egyre érdektelenebbül, hiába várva a jutalmat a kitartásunkért – vagyis nagyjából ugyanúgy, ahogy a szereplők menetelnek előre.
