Általános cikkek cormac mccarthy mccarthy80

5 dolog, amiért szeretjük Cormac McCarthyt

Rusznyák Csaba | 2013. július 20. |

Cormac5McCarthy.jpg

Ma 80 éves a sötétség mestere, ezért összeszedtük, hogy miért is szeretjük annyira. Boldog születésnapot, Cormac McCarthy!

1. Nem fél kinyitni a száját

Valószínűleg nem sok író van, aki ne gondolná meg háromszor is, hogy bármi rosszat mondjon Proustról vagy Henry Jamesről (és aki aztán ne maradna inkább csöndben). De McCarthy pont van olyan fenegyerek, hogy ne zavartassa magát szent tehenekkel és felszínes szakmai udvariassággal. Egyik leghíresebb megnyilvánulásának lényege az volt, hogy nem érti a két említett írót, ugyanis amit ők műveltek, az számára nem irodalom, mert az igazi irodalom az élet és a halál témáival foglalkozik, és nem a levegőbe beszél: McCarthy minden könyve életeteket formáló és halálokat előidéző súlyos témák és komoly döntések körül forog. És, a másik végéről fogva meg a dolgot, azzal sem lehet vádolni, hogy feleslegesen jártatná a száját: 48 év alatt írt 10 regénye (most dolgozik a tizenegyediken), plusz két-két novellája, színjátéka és forgatókönyve arról tanúskodik, hogy sok íróval ellentétben ő tényleg csak akkor beszél, amikor van mit mondania.

2. Teljesen öntörvényű

Irodalmi esszéírók, kritikusok tömege próbált az elmúlt évtizedekben valamilyen esztétikai, dramaturgiai, tematikai okot és mélyértelmet látni McCarthy írásjelek, központozás iránti közönyébe. Titulálták a tartalomhoz passzított formai bravúrnak, a próza jelentőségét, tiszta, isteni erejét mesterséges eszközökkel való kihangsúlyozásának – és ezek még a finomabb elméletek. Az igazság a maga egyszerűségében csodálatos: McCarthy úgy érzi, semmi értelme a papírt összekoszolni mindenféle semmitmondó, és ha meggondoljuk, tényleg csak mankóként szolgáló írásjelekkel. Nem csak a vesszőket szereti elhagyni, hanem az idézőjeleket is (amikbe az angol nyelvű irodalomban a dialógusokat teszik – a magyarban ennek a gondolatjel a megfelelője), mondván, hogy ha valaki elég jól és érthetően ír, akkor semmi értelme nincs a használatuknak. Ebben egyébként James Joyce a modell számára, aki szintén nem vacakolt felesleges központozásokkal.

3. Gyönyörű a prózája

McCarthy minimalizmusa felejthetetlenül szép. A „kevesebb néha több” elvét a „legkevesebb a legtöbbé” fejlesztette, és pontosan azért engedheti meg magának az említett mankók elhagyását, mert hihetetlen, éteri tisztasággal ír. Tökéletesre csiszolt irodalmi egyszerűségének csúcsa Az út, aminek töredezett bekezdései, puritán sorai, metodikus dialógusai a posztapokaliptikus élet-csökevény stilisztikai leképezései. De még a hosszú, nem egyszer akár fél oldalra rúgó, első ránézésre bonyolult mondatmaratonjai is szinte a végletekig letisztult tagmondatokból állnak össze. A valóságot, legyen szó akár tájról, akár érzésről, a maga egyszerűségében lehet a legjobban, legelemibben megragadni, szóvirágok és barokkozás nélkül. Az élet épp elég szép, fájdalmas, felemelő és rettenetes önmagában, egy tehetséges írónak nem feltétlenül van szüksége díszekre és trükkökre az ábrázolásához. McCarthy jól tudja ezt: a legmagasabb irodalmi szintet hozza a legközérthetőbb nyelven. Nem is értem, miért nem olvassa őt mindenki, aki él.

4. Nincsenek illúziói Amerikáról

…és akkor még finoman fogalmaztam. Amerika és Mexikó (illetve maga a határvidék, de ha kicsit messzebbre akarunk menni, és elvonatkoztatni: a mindenféle – eszmei, törvényi, emberi stb. – határ) fontos elemei, ideái McCarthy életművének, és még sosem vádolták azzal, hogy kesztyűs kézzel bánna a hazájával. Vegyük csak a legnyilvánvalóbb példát, a Véres délköröket, minden idealista western antitézisét, ami az emberi létezés véres-mocskos-kegyetlen horroraként számol le a vadnyugat pionír romantikájával. Íme, lássátok az alapköveket, amikre Amerika épült; Amerika, a szabadság, az egyenlőség, a lehetőségek hazája, a világ legnagyobb, leghatalmasabb országa, az emberi álmok csillagos-sávos futószalaggyára. Nem hősök, építők, eszmék, bátorság és álom, hanem vér, csontok, belek, őrület és hamu. A Véres délkörök az egyik legrettenetesebb, legfontosabb és legjobb könyv, amit valaha írtak az újvilágról.

Kapcsolódó anyagok:

A sötétség mestere: Cormac McCarthy

Itt a trailer Cormac McCarthy első önálló forgatókönyvéhez


5. Óriási gonoszokat tud írni

A „gonosz” szó így, ebben a formában kissé félrevezető, mert inkább úgy lenne helyes, hogy „Gonosz”. Noha McCarthy ritkán viszi el a karaktereit fekete-fehér végletekig, amikor mégis, akkor egyértelműen a negatív irányba, és hatalmas erővel, állhatatossággal. A bíró (Véres délkörök) és Chigurh (Nem vénnek való vidék) életművének két kiemelkedő alakja, érinthetetlennek tetsző, ősgonosz figurák, az emberi és az emberfeletti közti határmezsgyén járnak, akár valamiféle megállíthatatlan és abszolút természeti erő, ami a pusztításával csak Isten (vagy az Ördög) számára érthető módon hoz egyensúlyt a világba. A két férfi sok tekintetben hasonló (noha filozófiájuk meg is különbözteti őket): a bíró a háború karizmatikus, az embereket a bűvkörébe vonó, vérmocskos, erőszakorgiákban tobzódó istene, Chigurh a jéghideg amoralitás letisztult, rituális formában való megtestesülése – és mindketten hisznek egy felsőbb szervező erőben, aminek szándékával azonosulnak. És egyikükkel sem szeretnél találkozni.

+1
Afféle személyes megjegyzésként, két mondat a Véres délkörökből. Mert egyetlen másik könyvben sem találkoztam még egy ilyen féloldalnyi szöveggel, ami ekkora hatást gyakorolt volna rám. Mert így, önmagában is hatalmas erejű, fantasztikus és borzalmas, félelmetes és felemelő. Mert a könyv kontextusában pedig egyenesen kozmikus. Pedig nem történik benne semmi. Csak a gyilkos banda egy vadregényes, villámvihartól tépázott tájon halad át az éjszaka közepén.

„Egész éjszaka szárazvillámok fénye világította be messziről morajló dörgéssel a nyugati láthatárt valahol az éjféltől gyülekező viharfelhők mögött kékesen derengő világosságba vonva a távolba nyúló sivatagot s ilyenkor a hamuszürke hegyek egy pillanatra éles fekete vonallal vágták ketté az eget mintha valami más világból tekintetnének rájuk melynek geológiája nem kő s szikla hanem a rettenet. A délnyugatról feléjük közelgő mennydörgés és villámlás nappali világosságba vonta köröttük a sivatagot ahogy a kéklő kopár széles sík hatalmasan zendülve – mint egy pokolbéli démon parancsára – előtermett a mélységes éj vaksötétjéből elébük tárva a folyvást változó tájat mely ha eljön majd a napja nyomtalanul elnyeli őket s még füst sem marad utánuk csak annyi mint egy rossz álom.” (Fordította: Bart István)

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Daniel Kehlmann szerint itt az idő, hogy megijedjünk az AI-tól

Az író a Guardiannek írt véleménycikkben hívta fel a figyelmet az AI szélsebes fejlődésének következményeire.

...
Zöld

Sokkal jobban hatnak a konteók, ha a közösség hiedelmeihez illeszkednek – Olvass bele az Emberarcú tudományba!

A különböző tudományterületek képviselőinek tanulmányaiból szerkesztett kötetben az alternatív világértelmezések, áltudományos elméletek és tudománytagadó tanok sorát járják körül. Olvass bele!

...
Zöld

3 ok, amiért a home office pszichésen megterhelő + 3 könyv segítségül

Ugyan a home office nagyobb szabadságot és autonómiát biztosíthat, olyan hátulütői vannak, amikre elsőre nem feltétlenül gondolnánk.