Ruff Orsolya

Szegedi Katalin: Amikor leülök festeni, még fogalmam sincs, mi sül ki belőle

szegedi_katalin illusztráció rajz alkotás mese gyerekirodalom bookline_kids

-

Fotó: Valuska Gábor

Mérnökcsaládban született, Szegedi Katalin mégis a könyvillusztrációk világában teljesedett ki, és kezéből szigorú egyenes vonalak helyett minden lapon mese árad. Erős atmoszférájú, változatos technikájú képein valóság és fantázia keveredik: vizuális világában egy régi recepteskönyv lapja vagy egy megsárgult fotográfia ugyanúgy megtalálja a maga helyét, mint a mesék képzeletbeli hősei. Balatonfőkajári házának világos műterme egykor istálló volt, most viszont festékek, ecsetek, kész és készülő képek borítják az üres felületeket – ott jártunkkor éppen Boldizsár Ildikó novemberben megjelenő Fekete Világkerülő Ember meséi című kötetének illusztrációit véglegesítette, mi pedig csikorgó napokról, fazék melletti ötletelésről és ösztönös alkotásról beszélgettünk vele.

Szegedi Katalin szülei mérnökemberek, és a testvérei is – ahogy ő fogalmaz – rendes szakmát választottak: egyikük orvos, másikuk építész lett. A művészi pályát kezdetben gyanakodva nézte a család, de aztán látva tántoríthatatlanságát a szülők is támogatásukról biztosították. A művészi beavatás már gyerekkorban megkezdődött, hiszen sokat jártak múzeumba („A reneszánsz festészet kora gyerekkortól fogva magával ragadott, és ez így is maradt”), kedvenc könyve pedig A festészet rövid története című kötet volt, amelyet rongyosra olvastak az édesapjával.

-

Szegedi Katalin azt mondja, szerető családi közegből jön, és a testvérei közül a húgával – akivel mindössze tíz hónap és három hét a korkülönbség – a mai napig fantasztikus szimbiózisban vannak. A mesék és az olvasás pedig korán az életük részévé vált: „Arra emlékszem, hogy anyukám beült középre, mi köré kucorodtunk, és ahogy olvasott, nézegettük a képeket. Nagyon meghatározó élmény volt”.

Boldizsár Ildikó: Fekete Világkerülő Ember meséi
Ill.: Szegedi Katalin, Magvető, 2022, 112 oldal
-

Középiskolába a budapesti Berzsenyi Gimnáziumba járt: ezt az időszakot még úgyis jó emlékként őrzi, hogy a Berzsenyi akkoriban reálgimnázium volt, emiatt sok frusztrációban volt része – például a matematikaórákon. Kiemelte viszont a magyart tanító Pártos Verát, aki megkedveltette óráin az irodalmat, és az olasztanárt, dr. Fried Ilonát: „A művészet iránti fogékonyságunkat nagyon erőteljesen irányította, az olaszórákba is mindig becsempészte a művészettörténetet. Abból is látszik, hogy milyen jó tanár volt, hogy az olasztudásom a mai napig megvan. Pedig más nyelvet is tanultam, de az – mint a lila köd – elszállt”.

Már középiskolásként rajongott a rajzolásért, délutánonként Angyalföldre járt egy művészeti szakkörbe – az idilli állapotnak viszont egy félévi bukás vetett véget fizikából. Büntetésből nem látogathatta többé a délutáni rajzórákat, de ekkorra már tudta, hogy művészeti irányban szeretne továbbtanulni; ám egyetem helyett először egy kirakatrendező iskolába jelentkezett.

-

Igaz, a kirakatrendezés különösebben nem érdekelte, de utólag is fontos állomásnak tartja, mivel az általános gimnáziumi képzés nem adott erős művészeti alapot („Azt sem tudtam, mi az a sniccer”). A kirakatrendezést viszont egyértelműen nem neki találták ki: „A lehető legalkalmatlanabb voltam, mint az elefánt a porcelánboltban. Előfordult, hogy a rendezési gyakorlaton gyönyörűen megépítettem a kompozíciót, aztán ahogy kifordultam, levertem az egészet”.

Kirakatrendezés után egyetem

A kirakatrendezői iskola után viszont már sikeresen felvételizett az Iparművészeti Egyetemre. Elismeri, hogy nagy megérkezés volt ez az életében, már csak azért is, mert az ott tanító mesterek ízlése, stílusa nem nyomta rá olyan erősen a bélyegét a diákok tevékenységére, mint például a Képzőművészetin. „Pálfi Gyuri volt a tanárom négy évig, és ő pontosan az a fajta tanárember volt, ami nekem nagyon szimpatikus. Azonnal át tudott váltani az illető személyiségére, nagyon érzékeny ember volt, és mindenkiből a legjobbat hozta ki. Semmi esetre sem erőltette rá a saját ízlését a hallgatókra”.

-

A grafikaszak elvégzése után viszont már egyenes út vezetett a könyvek világába, holott eredetileg az animáció miatt ment az Iparművészeti Egyetemre. Ma már nem bánja, hogy az animáció nem sikerült: „Mindenki rendező vagy legalábbis tervező szeretne lenni, amiből nagyon kevés van, és nagyon kevés a lehetőség. Hogy ezredik fázisrajzoló legyek, az egyáltalán nem érdekelt. Annak idején nem indult animáció szak. Akkor egy napig sírtam, de utána azt mondtam, hogy jó, akkor váltunk – grafikus leszek”.

Akkoriban viszont nagyon dizájn szemléletű volt az egyetem, és az oktatás is ennek megfelelően zajlott, a tanárok pedig egy tudatos tervezési folyamatot akartak elsajátíttatni velük, ami általában mindenkinél működött – Szegedi Katalint leszámítva: „Én egy teljes mértékben ösztön alapján dolgozó ember vagyok. Emlékszem, egyszer plakátot kellett tervezni, és az elsőt, ami kibuggyant belőlem, lefestettem. Boldogan bevittem a tanár úrnak, aki azt mondta, hogy nagyon jó, kollegina, de a következő órára hozza be a vázlatokat arról, hogyan jutott el A-ból B-be. Ez persze nekem nem volt meg, így aztán visszamenőleg rajzoltam meg a lépcsőfokokat, hogy a tanárok boldogok legyenek”.

-

Az ösztönösség ma is jellemző rá („Amikor leülök festeni, még fogalmam sincs, mi sül ki belőle”), mindez viszont nem jelenti azt, hogy ne vázlatozna. A beszélgetés ezen pontján elő is veszi a Kocsonyakirályfi könyvmakettjét, amelynek a borítóját eredetileg fekete színűre tervezte. A makettben a könyvet oldalpárról oldalpárra megtervezi, így derül ki például, hogy az illusztráció mellett mennyi hely marad a szövegnek. Így történt a Kocsonyakirályfi esetében is.

Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi
Csimota, 2016, 48 oldal
-

Teljesen más metódussal készültek ugyanakkor az illusztrációk Boldizsár Ildikó Amália álmai, valamint a folytatásnak szánt Fekete Világkerülő Ember meséi című kötetekhez: „Itt olyan szinten nem csináltam vázlatokat, hogy gyakorlatilag szinte még belső képem se volt. Először nagyon sok alapot festettem, és amikor az adott meséhez megterveztem a készülő illusztrációt, akkor ezekből a variált, festett alapokból válogattam. Nagyon sok növénynyomatot is készítettem, de egészen véletlenszerűen. És amikor az egyik lapot megláttam, és el tudtam képzelni ahhoz az adott meséhez, akkor onnantól fogva azt festettem tovább. De ezeket nem rajznak nevezném, inkább csak festett alapoknak.”

A mese ez esetben erősen a természet felé irányította, és miközben erről mesél, a faltól falig érő fehér szekrényekre ragasztott fákat (pontosabban az úgynevezett kliséket) mutatja. „Kiskoromban nagyon kikaptam volna ezért, de úgy érzem, most már ez az én szekrényem” – nevet.

-

Szegedi Katalin a saját mesék mellett sokszor illusztrálja más szerzők könyveit is. A munkát mindig olvasás előzi meg; ahogy mondja, nem is egyszer, sokszor el szokta olvasni az adott történetet: „Az első olvasás mindig az olvasó izgalma. A sokadik olvasás viszont azért kell, nehogy tárgyi tévedést kövessen el az ember. A Fekete Világkerülő Ember meséiben például szerepel egy madárkirály, akit én alapvetően feketének képzeltem. A nyolcadik mesében, a nyolcvanadik oldalon viszont kiderült, hogy sárga.”

Nem szeret ugyanakkor egyezkedni, és nem engedi, hogy kívülről beleszóljanak a munkafolyamatba. Így aztán azokkal a szerzőkkel tud együttműködni, akik ezt elfogadják – Boldizsár Ildikó pont ilyen, kölcsönösen megvan köztük a bizalom. Szegedi Katalin állhatatosságát alapvetően azzal magyarázza, hogy intuitív alkotó. Amikor rajzol, akkor egyáltalán nem gondol az olvasóra – az íróra szokott gondolni. Akkor is, ha nem is ismeri személyesen vagy már nem él a szerző.

-

A könyvnek szerinte nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek számára is kínálnia kell valamit: ők olvassák ugyanis fel a mesét, és máskülönben halálra unnák magukat. Amikor anya lett, akkor sem a gyerekének festett, de nagyon sok figurába belefestette a fiát („Volt egy belső kis királyfim”). A klasszikusok közül évek óta szívesen megrajzolná Füst Milán meséjét, a Fidrilló és Kokildát, ám a jogutódok egyetlen vessző módosítást sem engednek a szövegen, így ez a munka egyelőre álom marad.

A látszólag kidobott idő

Elismeri, hogy maga az alkotás nem halad mindig gördülékenyen. Sokszor nehezen indul be a nap, „csikorog, nyikorog”. Látszólag órákig nem történik semmi, „kidobott időnek” érzi az egész napot, gyötrődik. Hiába ül le ilyenkor, csak tépkedés lesz a végeredmény meg radírozás. „Idegesít, hogy nem vagyok produktív. Miközben fejben dolgozom, de nem értékelem ezt a fajta agymunkát.” Előfordul, hogy délután négykor tud végre igazán elkezdeni festeni, és a munka azután éjszakába nyúlik. Másnap pedig a világosban szembesül az éjszaka festett képpel, amelyet sokszor – ahogy ő fogalmaz – helyre kell tenni.

-

Reggel tehát van egy kontroll, miután aludt egyet a festésre az ember. Sokszor viszont épp elalvás előtt jönnek az ötletek, de ezeket nem jegyzi le: vagy megmaradnak, vagy nem. Képei sokszor véletlenszerűen alakulnak a papíron, habár időnként vannak belső képei, de azt mondja, a kész alkotás sosem olyan szép, mint „ami belül van”.

Az első általa illusztrált könyv 1989-ben jelent meg, de utána nagy csend következett: „A kutyának se kellettem, és nagyon megalázó elutasításokban volt részem”. A rendszerváltás időszaka ebből a szempontból nem volt szerencsés, hiszen rengeteg olyan kiadó is megjelent a piacon, amelyek a kísérletezésre, az újdonságra egyáltalán nem voltak nyitottak. Ebben az időben találta meg a színház, ahol bábot és díszletet tervezett.

-

„A fiatalok lendületével nekem eszembe se jutott, hogy nem kéne elvállalni, mert esetleg én ehhez nem értek.” Megint ösztönösen dolgozott tehát, sok szép színházi megbízást is kapott, viszont a gyereke megszületése után búcsút intett a színháznak. Sok-sok év elteltével tért azután vissza, a fiatalkori ösztönösséget viszont saját bevallása szerint akkorra már egyfajta görcsösség váltotta fel, pedig a saját könyvei, a Lenka és a Palkó látványvilágát kellett megterveznie. Később szerencsésen átlendült a mélyponton.

Könyvei közül a legtöbbet az Álomcirkusznak köszönheti, amely egy német kiadó felkérésére készült el. A külföldi kiadók sokszor szerzői könyvben gondolkodnak, azaz olyan kötetben, amelynél az író és az illusztrátor egy és ugyanaz a személy. A németek felkérése a bolognai könyvvásáron hangzott el, és végül a férje unszolására és biztatására vágott bele. „Hogy mitől lesz valaki író, azt nem tudom. Mindenesetre a diplomám vizuális, úgyhogy azt hittem, hogy én csak ahhoz értek, illetve ezt most is így gondolom. De érdekes módon nagyon élveztem az írást.”

-

A történet nagyon hamar megszületett, és azután egy évig az Álomcirkuszon dolgozott, megfestette az összes képet. A németek egy görög kiadóval közösen adták ki a könyvet; előbbiek ugyanakkor – ahogy Szegedi Katalin fogalmaz – nem fizettek egy petákot sem, sőt, a könyv jogait az engedélye nélkül eladták Japánba. „Viszont mindent ennek a könyvnek köszönhetek” – teszi hozzá. Szegedi Katalin az Álomcirkusszal ugyanis végleg letette itthon a könyvillusztrátori névjegyét, és ezt követően sokat rajzolt mások történeteihez.

Önálló szerzői könyvei közül kiemelkedik a Lenka, amely tulajdonképpen egy olaszországi illusztrációs workshopnak köszönhetően született meg, utóbbinak ugyanis az volt a feltétele, hogy kész anyaggal érkezzen Velencébe. Így aztán Szegedi Katalin alig egy hét alatt megírta a mesét – ráadásul olaszul –, amelynek cselekménye vizuálisan egy redukált színvilágú, kollázsvilágban bontakozik ki. A képeket már Olaszországban festette meg, majd itthon Csányi Dórának, a Csimota vezetőjének mutatta meg, akinek azonnal megtetszettek.

-

Lenka figurájáról amúgy sokan azt hiszik, hogy azt Szegedi Katalin magáról mintázta, holott már kiskorában sem volt zárkózott – nem úgy, mint hőse –, hanem kimondottan nyitott és barátkozós gyerek volt, ez pedig később sem változott. „Nyilván a rajzolgatás, meg az, hogy duci, göndör, vörös hajú kislány, adott volt, de amúgy nem volt tudatos dolog, hogy ez bekerült a könyvbe.” Saját mesénél mindenesetre nagy szerencse szerinte, hogy az ember egy-egy vizuális ötlet hatására belenyúlhat a szövegbe, viszont volt már arra is példa, hogy csak úgy vállalt el egy megbízást, ha az író a történet végén nem nyírja ki a mesehőst.

Amikor arról kérdezem, hogyan dönti el, hogy elvállal-e egy mesét, kapásból vágja rá a választ:

„Az első mondat alapján.”

A kincsek a könyvbe mennek

Könyveire jellemző, hogy a mesevilág kulisszái között feltűnik egy-egy régi levél- vagy könyvrészlet, esetleg textilminta, vizuálisan is elmosva ezzel a valóság és a fantázia közötti határvonalat. Pedig azt mondja, manapság már kezd lejönni a gyűjtögetésről, így pedig a kollázsról is: „Már nincs olyan sok kincsem és alapanyagom, de ennek egyszerűen praktikus oka van.” A pár évvel ezelőtt költözésnél ugyanis megvált az összegyűjtött tárgyak nagy részétől – az antik textilgyűjteményét („Olyan gyönyörű, ahogy ezek az anyagok tudnak öregedni”) például egy textilművésznek ajándékozta.

-

A személyes kötődésű tárgyaihoz persze ragaszkodik. Ezek közé tartozik a nagypapa írógéppel írt adásvételi papírja vagy a nagymama recepteskönyve, amely a Kocsonyakirályfi című mesekönyvből is visszaköszön: a régi papírokat beszkennelte, majd utóbb ezekre festett.

A kollázs évekig tartó korszak volt az életében, de ettől ma már távolodik, és már „visszament síkba”. Hasonlóképpen változik a színekhez való viszonya is: míg az Álomcirkusz akvarell pasztellszínekkel játszott, addig az Amália álmai és a Fekete Világkerülő Ember meséi című kötetek világára erőteljes, markáns színek jellemzők. „Itt szeretem nagyon a kontrasztokat, a komplementereket, az ütős színt. A piros nagyon domináns a képeken, pedig nem is szeretem a pirosat. De a képeken nagyon kell.”

-

És ha már a Kocsonyakirályfi szóba jött, elkerülhetetlen, hogy kitárgyaljuk a főzést is, amelyre szintén – a szó szoros értelmében vett – alkotótevékenységként tekint. Utóbbiban viszont csak az érdekli, amíg kitalálja az ételt, soha nem követ receptet, ösztönösen alkot a konyhában is. A Kocsonyakirályfi például úgy készült, hogy bement a konyhába, és a fazék mellett tartotta a jegyzetfüzetet: „Tényleg főzés közben jöttek a meseötletek”. Az otthoni alkotást mindent összevetve komfortosnak tartja, ami persze nem jelenti azt, hogy időről időre ne tapasztalná meg a kiégést. De akkor nincs mit tenni, mondja, ki kell várni, hogy elmúljon – neki és a kiadónak is.