Látványos, tablószerű képekben mesél a minket körülvevő világról az általa illusztrált könyvekben Piotr Socha. A Wojciech Grajkowskival közösen jegyzett Méhek, valamint a Fák című könyvek részletgazdagon, mégis játékosan navigálják el az olvasót ebben a hétköznapiságukban ismerős, mégis rengeteg érdekességet rejtő világban. Piotr Socha a hétvégi PesText vendége volt, ahol gyerekeknek tartott rajzfoglalkozást, majd bemutatta a könyveit. A lengyel illusztrátorral készült interjúnkból kiderül, hogy ő maga viszonylag későn kezdett könyveket rajzolni, a döntő lépés megtételében pedig egy másik könyvsiker inspirálta. Elárulta, mit kellett a nyomdába adás előtt átrajzolnia a Méhek című könyvében, és beszélt arról is, milyen tanácsokkal látná el azokat a gyerekeket, akik komolyan gondolják a rajzolást.
A PesTexten tartott egy foglalkozást gyerekeknek, és láttam az ott készült képeket, ahogy azt is, hogy beállt közéjük és velük együtt rajzolt, ami szerintem nagyon szépen jelképezte, mi is a gyerekirodalom lényege. Feltételezem, hogy a gyerekeknek emlékezetes lehetett, de önnek milyen élmény volt az olvasóival együtt alkotni?
Az a helyzet, hogy a legtöbb kollégám, az illusztrátorok és a rajzolók, félnek a gyerekektől. Illusztrátornak lenni magányos műfaj, kicsit elvadul benne az ember, ugyanúgy, ahogy valószínűleg a tolmácsok is. Amikor viszont egyszer ott találja magát egy foglalkozáson harminc gyerekkel, akkor valaminek működnie kell. Én is kihívásként kezeltem, hiszen egy ilyen helyzet nekem is nehéz, de arra is gondoltam, hogy ezzel megmutathatom a gyerekeknek, hogy mindez milyen érdekes, és én mennyire hiszek benne.
Nagyon komolyan veszem a gyerekeket,
azért is, mert a jövő potenciális olvasóinak látom őket. Amit csinálok, az mégiscsak valamiféle oktatási célokat szolgál. A könyveim ismeretterjesztő kiadványok és én magam is tanár akartam lenni harmincegynéhány éve, de nem így alakultak a dolgok. Viszont amikor gyerekekkel találkozom, mégiscsak ezt folytatom: valamilyen szinten tanár vagyok, és meg tudom mutatni nekik, hogy a könyvek igenis lehetnek szuperek.
Fotó: Stepmotions
Amikor külföldön találkozik a gyerekolvasóival, tapasztalta már, hogy például egy magyar gyerek teljesen másképp rezonált ugyanarra a könyvre, mint mondjuk egy lengyel?
Amikor a magyar gyerekeknek tartottam a workshopot, azt vettem észre, hogy egy kicsit félnek elkezdeni. Arra gyanakszom, hogy ennek az lehet az oka, hogy az iskolában alapvetően engedelmességre tanítják őket, én pedig próbáltam nekik megmutatni, hogy
alkossanak bátran velem.
Együtt alkottunk egy nagy, fantasztikus fát. Azt gondoltam, hogy majd rajzolni is fognak, de inkább csak az általam előrajzolt figurákat színezték ki. Megint csak arra gyanakszom, hogy ez valószínűleg a magyar oktatási rendszernek valamiféle sajátossága, inkább arra taníthatják a gyerekeket, hogy utasításokat kövessenek, mintsem arra, hogy szabadon gondolkozzanak.
Már nagyon sok helyen volt ilyen találkozóm, Oroszországban, Svédországban, Németországban, Franciaországban, Görögországban, de az a benyomásom, hogy a gyerekek nagyjából mindenhol ugyanolyanok. Teljesen mindegy, hogy németekről vagy litvánokról van szó – bár van abban valami, amit a németekről mondunk, hogy poroszos rendet tartanak. De Moszkvában például több iskolában is jártam: volt közöttük fizetős magániskola és egyszerű állami, és a gyerekek mind a két helyen hasonlóan viselkedtek. Okosak voltak, spontának és vidámak. Sok minden igazából az oktatási rendszeren múlik, hiszen egy jó oktatási rendszerben sokkal többet fejlődhetnek, mintha az korlátozza őket.
Lengyelországban éppen oktatási reform zajlik, de elég sokan viccelődnek vagy épp szörnyülködnek azon, hogy ez sok szempontból inkább deformáció. A miniszterelnökünk, Morawiecki, egy olyasfajta irányt próbál vinni, hogy legyen minél kreatívabb és innovatívabb, az oktatási miniszter viszont egy régi, vonalas álláspontot képvisel: egyre több lenne a tananyag, és egyre inkább megint csak engedelmességre próbálnák a gyerekeket nevelni. Mindez nyilvánvalóan teljesen ellentétes egymással. Persze jó módszer lehet akkor, ha katonákat, hivatalnokokat és multis dolgozókat akarunk nevelni, viszont szükség van olyan emberekre is, akik aztán majd hidakat és rakétákat terveznek, és nekik szükségük van a kreativitásra.
Azt tapasztalom, hogy általában minden gyerek szeret rajzolni, de van egy pont, ahol a többségünk felhagy vele. Az ön életében mikor vált nyilvánvalóvá, hogy a rajzolás nemcsak egy hobbi vagy egy gyerekkori elfoglaltság, hanem annál sokkal több, és akár hivatássá is válhat?
Tizennyolc éves koromig csak az örömért és az élvezetért rajzoltam. Nem mentem el például kisképzőbe tanulni, és nagyon fontosnak tartom, hogy nem kezdtem el túl korán a professzionális tanulást. Szerintem ha az ember azt szeretné, hogy a gyereke rajzoljon és fessen, és azt látja, hogy élvezi,
akkor vegyen neki ecsetet, festéket és hagyja békén, hogy azt csináljon, amit akar,
és hagyja, hogy örömöt éljen át, mert ez a legfontosabb. Később, ha szeretné képezni magát, akkor az úgyis meg fog történni. Én örülök, hogy nekem nem kellett csendéleteket, vázákat és hasonlókat rajzolnom fiatal koromban, hanem az öröm maradt az első helyen. Szerintem a játék a legfontosabb elem, hiszen hiába múltam el ötvenéves, számomra rajzolni még mindig játék, nem pedig kellemetlen kötelesség. Ha ez megmarad örömforrásnak és játéknak, akkor kapjuk a legjobb eredményt. Szerintem
az oktatásban a szabad játéknak minél nagyobb szerepet kellene szánni.
Persze ezt nehéz megvalósítani a mindennapokban, de nagyon fontos lenne, hogy ne öljük meg magunkban ezt az örömöt.
Fotó: Stepmotions
Úgy tudom, a varsói képzőművészeti akadémián végzett, de hogyan vezetett az útja a gyerekkönyvekhez?
Az egyetem elvégzése után húsz évig egyáltalán nem foglalkoztam illusztrációval, és be kell vallanom, hogy alapvetően az irigység vitt rá, mert megjelent egy lengyel illusztrátor házaspár könyve, a Világlátó, amivel Mizielinskiék hatalmas sikert értek el. És akkor arra gondoltam, basszus, ez talán nekem is menne! Nemcsak olyan szempontból, hogy ez milyen szép és milyen jó, hanem bennem volt az is, hogy nyilván el is lehet adni. Nem hatalmas pénzkötegeket láttam magam előtt, de volt egy gazdasági faktor is amellett, hogy ez azért mégiscsak öröm. Hogy a méhekről szól a könyv, részben a kiadóval való beszélgetésekből alakult ki, de a szüleim foglalkoztak méhészettel, részben nekik ajánlottam ezt a könyvet. A szöveget nem én írtam, de részt vettem az anyaggyűjtésben, és rengeteg érdekességet találtam.
Ha már a családról van szó, otthon, a mindennapokban mennyire volt jelen a művészet?
A nagymamám állítólag szépen rajzolt, de ennyi…
Említette, hogy ezek ismeretterjesztő könyvek, és valóban, ha akarom, akkor tanulni is lehet belőlük, de használhatom őket böngészőként és mesekönyvként is olvashatók. Ön milyen visszajelzéseknek örül a leginkább?
Ez egy vidám oktatókönyv, ami számunkra nagyon fontos volt. Aki a szöveget írta, Wojciech Grajkowski, biológus, és számunkra alapvető volt, hogy semmilyen hamis adat vagy valótlanság ne szerepeljen a könyvben. Persze az érdekességekre próbáltunk koncentrálni, de aztán átgondoltuk az egészet abból a szempontból is, hogy nem minden érdekes információt lehet aztán igazán érdekesen megrajzolni, emiatt tehát kieshetett pár dolog. Alapvetően arra törekedtünk, hogy
komoly tartalom legyen könnyed formában.
Ha ezekhez hasonló részletgazdag, tablószerű könyvekről beszélünk, akkor úgy képzelem, hogy a megrajzolásuk is egy hosszú, összetett tanulási folyamat. Magáról az alkotásról, vagy éppenséggel a méhekről és a fákról tanult valami újat?
Persze, amikor elkezdtünk anyagot gyűjteni, sok mindent találtam, ami érdekes volt, a lektor és a szöveg írója pedig folyamatosan próbálta elválasztani a fake newst a valós információtól. Fontos volt, hogy semmi marhaság ne kerülhessen be. Azt mindenképp el tudom mondani, hogy a szöveg sokkal hamarabb elkészült, mint a rajzok. Amikor ezeken a könyveken dolgoztam, úgy éreztem,
mintha egy elítélt lettem volna valamiféle börtönben.
Sok izgalmas dologról, amit szeretek, le kellett mondanom, nemcsak a Netflixről, de a barátaimmal való találkozásokról is. Nem tudok egyszerre több dolgot csinálni, és ezekre a könyvekre nagyon erősen kellett koncentrálnom. És pont azért, mert ennyi dologról le kellett mondanom, fontos volt a számomra, hogy a könyvek viszonylag gyorsan elkészüljenek. Nem akartam évekig dolgozni rajtuk. Azt azért elmondhatom, hogy két és fél év volt, mire a két, már megjelent könyvet, illetve a harmadikat, ami lengyelül most fog megjelenni, befejeztem, és tényleg úgy érzem, mintha most szabadultam volna a börtönből. Most szabályosan újra kell tanulnom az életet, például azt, hogy hogyan beszélgetünk a barátainkkal és élünk társas életet. Azt is mondhatom, hogy a saját beteges ambícióimnak vagyok az áldozata, mert mindenképpen olyan könyvet szeretnék csinálni, ami jól fogy. Nemcsak gazdasági értelemben – persze úgy is –, de azt szeretném, ha valaki bemegy a könyvesboltba és meglátja,
akkor ne tudja otthagyni.
Márpedig, ha ennyire gazdagon illusztrált egy könyv, akkor nem lehet a könyvesboltban végignézni, haza kell vinni ahhoz, hogy jobban megismerjük! A gyerekekről pedig tudom azt, hogy nagyon szeretik, ha sok részlet van, és sok minden történik a könyvben.
Ha már itt tartunk, hogyan kell elképzelnünk munka közben? És illusztrátorként milyen technikát részesít előnyben?
Úgy kezdődik, hogy minden egyes elemet, amit a képen lát, egyenként rajzoltam meg papírra ceruzával, nagy méretben. Aztán ezeket beszkenneltem, majd elkezdtem kidolgozni a kompozíciókat. Hogy ezen a képen nagy a méz, és körülötte kicsik a tárgyak, nem jelenti azt, hogy nem volt minden pontosan ugyanakkora. Azon a képen, ahol görög istenek láthatók, oszlopok kerültek közéjük, és miután elrendeztem őket, kiderült, hogy esetleg hiányzik valami, így utólag azt is beillesztettem. Egyébként a legvégén több méhecskével szórtam meg ezeket a lapokat, hogy egy kicsit mozgalmasabbak legyenek. A számítógép sokat segített abban, hogy ne bolonduljak bele a dologba, hiszen nyilvánvalóan a belső borítón egyetlen méhecske szerepel sokszorosan, és nem kellett egyenként újrarajzolnom őket. Be kell vallanom, hogy csak tizenöt méhecske szerepel a könyvben, rengetegszer megsokszorozva. A számítógépben az a jó, hogy segít abban, hogy hibázhassunk. Amikor utólag megváltoztathatom egy kép színösszeállítását, az nagyban megkönnyíti, hogy ne kelljen újrarajzolnom az egészet. Egy konkrét példa: mielőtt nyomdába került volna a könyv, tehát a legeslegutolsó pillanatban, odaadták még egy hivatásos méhésznek, és kiderült, hogy a méheknek egyáltalán nem olyan a fejük, amilyennek először rajzoltam őket. Eleinte azzal nyugtatgattam magam, hogy minden megegyezés kérdése, de aztán egyáltalán nem hagyott nyugodni a dolog, és az lett a vége, hogy három nappal a nyomdába adás előtt több száz méhecskének egyenként átrajzoltam a fejét, hogy pontosak legyenek. Ha nem layerekkel dolgoztam volna, akkor ez lehetetlen lett volna.
Fotó: Stepmotions
Említette, hogy olyan könyvet szeret készíteni, amit nem lehet otthagyni a boltokban, de érdekelne, hogy olvasóként mit figyel meg egy könyvben, függetlenül attól, hogy az felnőtteknek vagy gyerekeknek szóló könyv?
Gyűjtöm a gyerekkönyveket, és az az érdekes, hogy akiket gyűjtök, egyáltalán nem úgy rajzolnak, ahogyan én. De nagyon sokat tanulok abból, ahogyan ők dolgoznak, nagyon sokat fejlődök. Olvasóként viszont mostanában leginkább a történelmi könyvek érdekelnek – valószínűleg az ötven év feletti férfiak sajátossága, hogy egyszer csak elkezdünk Hitlerről, Sztálinról, a Harmadik Birodalomról olvasni. Meg persze szeretem az ismeretterjesztő könyveket is, de ez lehet, hogy annak az eredménye, hogy amikor iskolába jártam, akkor sokkal többet rajzoltam, mint tanultam, most pedig próbálom behozni a lemaradásomat.
Tegyük fel, hogy a mostanihoz hasonló eseményen odamegy önhöz egy gyerek, és azt mondja, hogy ha felnő, könyveket szeretne illusztrálni. Mit tanácsolna neki?
Ne járj rajzórára, ahol megpróbálják megtanítani neked, hogyan rajzolnak a felnőttek! Nem tudsz úgy rajzolni, mint a felnőttek, nem is tudod megcsinálni azokat a csendéleteket és beállításokat, úgyhogy nagyon gyorsan meg fogsz törni, ki fogsz ábrándulni és abba fogod hagyni. Úgyhogy a gyerek maradjon gyerek, ameddig csak lehet, és
olyan dolgokat rajzoljon és úgy, ahogy az neki örömet okoz.
Csináljon kék fákat, törpéket, kisautókat, amihez kedve van, és semmiképpen sem azt, amihez a szülőknek van kedvük. A szülőknek pedig abszolút megtiltanám, hogy bármilyen módon kritizálják a gyereket, vagy azt, hogy mit csinál. Ne értékeljék azt, hogy az most szép vagy nem szép – biztosítsák neki az eszközöket ahhoz, hogy játsszon, és hagyják játszani.
Egyébként a saját lányom is odajött hozzám húszéves korában azzal, hogy apa, taníts meg rajzolni, mert lehet, hogy elmennék ilyen irányba tanulni. Akkor én is megkérdeztem tőle, hogy elég komolyan gondolja-e, elég eltökélt-e hozzá, mert ez nem olyan szakma, amire mindenki alkalmas. Elég makacsnak kell lenni hozzá, következetesnek és szigorúnak. És hát ez egy nagyon magányos elfoglaltság. Andrzej Wajdáról is, akit mi mind rendezőként ismerünk, tudjuk, hogy a képzőművészetin kezdett festőként, de aztán rájött, hogy ez rengeteg olyan órát jelent, amit egyedül kell eltöltenie, ő viszont emberek között szeret dolgozni. Úgyhogy én ezt a szakmát inkább azoknak az introvertáltaknak ajánlanám, akik nagyon sok időt szeretnek egyedül tölteni. Lehetséges, hogy vannak olyan illusztrátorok, akiknek mindenre van idejük, nekem nincs. Tényleg a saját tapasztalatomból beszélek. A már említett Daniel Mizielinskiről tudom, hogy nagyon szigorúan csak napi öt órát dolgozik a könyveken, mivel családja van, ennek ellenére több mindenen is dolgozik párhuzamosan. Nekem ez nem megy.
Az előbb említette, hogy hamarosan megjelenik egy harmadik, a Méhekhez és a Fákhoz hasonló könyve. Az miről fog szólni?
A következő könyvem a koszról, a piszkosságról szól, és leginkább egyfajta szagos kultúrtörténet lesz a higiéniáról. Biztos kihívást jelent majd az európai olvasónak, hiszen arról szól majd, mi is a viszonyunk a kosszal, piszokkal, és hogyan birkózunk meg vele. Ugyanaz lesz a struktúra, mint az eddigi könyveimben: részt vettem az anyaggyűjtésben, bár nem én írtam a szöveget, de ugyanilyen gazdagon illusztrált lesz. Amikor beütött a Covid, kiderült, hogy
ez a könyv nagyon is aktuális,
hiszen az emberek egyszer csak elkezdtek nagyon gondosan kezet mosni, valamint az összes boltból eltűnt a vécépapír. A könyvben amúgy komoly szerepet kap egy európai pestisjárvány, ami évszázadokra megváltoztatta a higiéniai szokásokat, hiszen tudjuk például a nyugat-európai uralkodókról, hogy akadt köztük olyan, aki hetvenéves koráig mindössze hétszer fürdött meg, annyira féltek a víztől. Ezt a gondolkodást a járványhelyzet változtatta meg. Ez egy kultúrtörténeti könyv, a szokásokról is szól, de azt is szeretem benne, hogy lebont bizonyos sztereotípiákat a „büdösebb” arabokkal vagy afrikaiakkal kapcsolatban, hiszen arról is szól, hogy mi, európaiak voltunk azok, akik bűzlöttünk, miközben ők továbbvitték a Római Birodalom örökségét azzal, hogy fürdőket építettek, és rendszeresen, akár rituálisan is fürödtek, hiszen a vallásuk arra indította őket, hogy tetsszenek az istenüknek, és ezért rendszeresen tisztálkodtak. Sok pikáns részlet lesz benne, és azt hiszem, a gyerekek szeretik ezeket a kis mocskos dolgokat!
A lengyel fordításért hálás köszönetem Kellermann Viktóriának!
