Mészöly botcsinálta meseírónak érezte magát
Ruff Orsolya

Mészöly botcsinálta meseírónak érezte magát

„Valahányszor visszautasították egy novellámat, önvigasztalásul írtam egy mesét” – jegyezte fel egyszer Mészöly Miklós, akinek a kényszerű szilencium éveiben gyakran a gyerekirodalom volt az egyetlen írói menekülőút. Így aztán írt mesét, bábjátékot, ifjúsági regényt, számolatlanul. Szolláth Dávid új monográfiája és az Arcanum adatbázisa segítségével annak jártunk utána, milyen erők vezették gyerekirodalmi pályára a száz éve született Mészöly Miklóst, és mit gondolt vajon a meséről és a bábról.

Csukás István mesélte egy korábbi interjúnkban, hogy „a ’45 után idők kényszerhelyzetében” az írók egy része hallgatásra ítéltetett, ők pedig sokszor a gyerekirodalomban találtak menedéket, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a korabeli cseh szerzők a detektívirodalomba menekültek, azért is olyan jók a cseh krimik. „Mondanom se kell, hogy a magyar gyerekek jártak jobban” – mondta akkor az egyik legnagyobb mesélő, és valóban: a negyvenes évek második felétől, az egyre erősödő kommunista diktatúrában sorra hallgattak, pontosabban hallgattattak el a magyar írók és költők. Ahogy Mészöly Miklósról szóló monográfiájában Szolláth Dávid megjegyzi: Weöres Sándornak például tíz évig, Mándy Ivánnak és Szabó Magdának nyolc évig, Mészöly Miklósnak pedig kilenc évig nem jelenhetett meg úgynevezett felnőtt kötete. Ebben az időszakban a szilenciumra ítélt szerzőktől megjelenhetett egy-egy gyerekkönyv, így például a Rákosi-korszak végén került a könyvesboltok polcaira a Bóbita, a Csutak és a többiek, vagy Mészölytől A bánatos medve (1954.) és a Hétalvó puttonyocska (1955.).

Szolláth Dávid
Mészöly Miklós
Jelenkor, 2020, 740 oldal
-

Érdekesség amúgy, hogy a Család és Iskola című lap 1955. júniusi számában egymás mellett jelent meg recenzió Weöres Bóbitájáról és Mészöly Hétalvó puttonyocska című gyerekkönyvéről. Előbbi esetében „jó szívvel” ajánlja a recenzens a szülőknek és óvónőknek, hogy „minél gyakrabban olvassák, mondogassák gyermekeiknek Weöres Sándor verseit, mégpedig a ritmus és a rímek gátlástalan érzékeltetésével”. A Hétalvó puttonyocska esetében kritikusa pedig kiemelte, hogy a mesék tartalmukban és formájukban a népmeséket idézik („s ez dicséretükre legyen mondva”). A kötet nyelvezete „szép, stílusa tömör, tele jól alkalmazott, ízes tájszavakkal”, a mesék szerkezete egységes, és kisgyerekek számára is jól követhető: „Ez a népmesei egyszerűség nagy erénye a könyvnek, s biztosítja azt, hogy a mesekedvelő gyerek szeretni fogja, s nyelvileg nevelődik rajta”. (A népmesei párhuzam amúgy rendre előjön a kritikákban, a Pedagógiai Szemle 1972-ben szintén arról írt, hogy Az elvarázsolt tűzoltózenekar „érdekes, szép példája annak, hogyan lehet a népmese eredeti hangját megtartva, a mesei valóságot modern lírai látomássá tágítani”. A cikkíró szerint Mészöly meséinek sajátossága a modern formanyelv, „az a szürrealizmus, amely a népköltészetben évszázadok óta honos, s éppen ezért hozzáillő”. Csak támpontul: Az elvarázsolt tűzoltózenekar eredetileg 1965-ben jelent meg, abban az évben, amikor Franciaországban – először – Az atléta halála.)

-

Sosem tudhatjuk meg, mi lett volna, ha a hatalom hagyja szabadon dolgozni Mészöly Miklóst, így viszont az a fonák helyzet állt elő, hogy a kényszerű hallgatás évei következményeként a magyar gyerekirodalom gazdagodott, hiszen Mészöly ebben az időszakban írt mesét, meseátdolgozást, bábjátékot, ifjúsági regényt. Mészöly felesége, Polcz Alaine egy 2006-os interjúban szintén arról beszélt, hogy az az ötvenes-hatvanas években a férje nem publikálhatott, nagyon nehezen éltek meg: „Bábjátékokat kezdtem írni, ahogy Miklós és Tamási Áron meg mások is: akkoriban a betiltott íróknak erre volt lehetőségük”.

Mészöly Miklós amúgy A mese korszerű című esszéjében is leírja, hogy az első meséit inkább rábeszélésre, mint belső késztetésből írta; egészen pontosan így fogalmazott: „Botcsinálta meseírónak érzem magamat”. Szerinte attól még nem lesz valaki jó meseíró, ha felnőttként a benne lakozó gyermeket faggatja: „A fordítottjára is szükség van: hogy a rejtőző gyermek is faggatni kezdje bennünk a felnőttet. A nagy mesék – de az egyszerűen jó mesék is – mindig két tükröt villantanak össze: a gyermek ártatlanságát és a mi megcsupált ártatlanságunkat”. Mészöly szerint a született meseíró a „legritkább emberfajta”, rajtuk kívül vannak azok, akik próbálgatnak mesét írni:

„Így vagyok én is”.

Nem rejtette véka alá azt sem, hogy szerinte talán ezzel a műfajjal lehet a legártatlanabbul és a legjobb szándékkal visszaélni:

„Talán semmi nem íródik annyi, mint tisztességesen rossz mese. A gyermek meseigénye azonban olyan erős, hogy még a silányhoz is igyekszik hozzáadni a maga tiszta költészetét. S ez akár meg is nyugtathatna bennünket – ha a gyanútlanság nem kötelezne még nagyobb felelősségre.” 

Mészöly szilenciuma több szakaszra bomlik, ezekben az időszakokban sokszor alkalmi munkákból, rádiós, illetve bábszínházi megbízásokból tudta fenntartani magát. Mindenesetre a Mészöly-művek listáján végigtekintve azt látjuk, hogy minden úgynevezett felnőtt kötetre jut legalább 3-4 gyerekkönyv vagy meseátdolgozás.

-

Szolláth Dávid monográfiájában úgy vélte, hogy bár Mészöly meséiben felismerhetők az archetipikus történetsémák, azok „mégsem felelnek meg a műfajra jellemző hagyományos történetvezetési képleteknek”. Jellemző rájuk a váratlanság, a kiszámíthatatlanság, és nem ritkák

a rendhagyó megoldások:

„Mészöly tehát a mesék esetében sem fogadta el az elbeszélő hagyományokat kritikátlanul, maguktól értetődő adottságokként, ami a műfaj komolyan vételének a jele.” Az író ugyanakkor állandóan kétségekkel viaskodott, és Szolláth idézi azt az önostorozó levelet, amelyet Mészöly a Fekete gólya című ifjúsági regénye írásakor küldött a feleségének. Ebben úgy vélte, hogy alapvető hibák vannak epikai előadásában, és „mesélni” nem tud, helyette – ahogy fogalmazott – mozaikokat szerkeszt:

„Nem gondolom, hogy nem fogok tudni mesélni is (hiszen van idő, majd 60 éves koromban; hiszen csak természetes, hogy 40-re járva még ilyesmin töpreng egy író – nem igaz?) – de amit most csinálok, nem valami varázslatos...”

-

Mészöly és Polcz Alaine (Molnár Ilona néven) gyakran közösen dolgoztak a meséken, bábjátékokon (Polcz még szakkönyvet is írt Bábjáték és pszichológia címmel), az Árgyilus királyfi című átdolgozásukat például 1959-ben mutatta be az Állami Bábszínház. Urbanik Tímea 2007-ben az Art Limes képzőművészeti folyóiratban megjelent esszéjében is megjegyzi, hogy „Mészöly bábjátékai nagyrészt feldolgozások, népmesék és a vásári bábjáték ötvözetei”; meséire és bábjátékaira pedig jellemző, hogy „az átdolgozások mellett jellegzetesen mészölyi művek is születtek, mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek szánt darabokban”.  

Urbanik Tímea szerint Mészölyt elméletileg is foglalkoztatta a bábjáték, előadásokat, szemináriumokat tartott a témában, szemléletét pedig jól összegzi a következő mondata: „a bábunál – éppen a holt-anyag mivolta miatt – nem művészi célkitűzés, hanem természet adta kényszer, hogy ne másoljon, utánozzon, hanem felidézzen – s valóban: kifejezzen.” 

Mészöly legfrissebb adaptációját – ha a járványhelyzet engedi – tavasszal láthatjuk majd színházban. A Nagyváradi Lilliput Bábszínház várhatóan ugyanis akkor mutatja be a Jelentés és sosevolt cirkuszról című darabot; a rendező Bartal Kiss Rita, a látványtervező Rofusz Kinga.

Mészöly Miklós DIA-ra feltöltött gyerekművei között ITT böngészhettek.