Csukás István mesélte egy korábbi interjúnkban, hogy „a ’45 után idők kényszerhelyzetében” az írók egy része hallgatásra ítéltetett, ők pedig sokszor a gyerekirodalomban találtak menedéket, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a korabeli cseh szerzők a detektívirodalomba menekültek, azért is olyan jók a cseh krimik. „Mondanom se kell, hogy a magyar gyerekek jártak jobban” – mondta akkor az egyik legnagyobb mesélő, és valóban: a negyvenes évek második felétől, az egyre erősödő kommunista diktatúrában sorra hallgattak, pontosabban hallgattattak el a magyar írók és költők. Ahogy Mészöly Miklósról szóló monográfiájában Szolláth Dávid megjegyzi: Weöres Sándornak például tíz évig, Mándy Ivánnak és Szabó Magdának nyolc évig, Mészöly Miklósnak pedig kilenc évig nem jelenhetett meg úgynevezett felnőtt kötete. Ebben az időszakban a szilenciumra ítélt szerzőktől megjelenhetett egy-egy gyerekkönyv, így például a Rákosi-korszak végén került a könyvesboltok polcaira a Bóbita, a Csutak és a többiek, vagy Mészölytől A bánatos medve (1954.) és a Hétalvó puttonyocska (1955.).
Érdekesség amúgy, hogy a Család és Iskola című lap 1955. júniusi számában egymás mellett jelent meg recenzió Weöres Bóbitájáról és Mészöly Hétalvó puttonyocska című gyerekkönyvéről. Előbbi esetében „jó szívvel” ajánlja a recenzens a szülőknek és óvónőknek, hogy „minél gyakrabban olvassák, mondogassák gyermekeiknek Weöres Sándor verseit, mégpedig a ritmus és a rímek gátlástalan érzékeltetésével”. A Hétalvó puttonyocska esetében kritikusa pedig kiemelte, hogy a mesék tartalmukban és formájukban a népmeséket idézik („s ez dicséretükre legyen mondva”). A kötet nyelvezete „szép, stílusa tömör, tele jól alkalmazott, ízes tájszavakkal”, a mesék szerkezete egységes, és kisgyerekek számára is jól követhető: „Ez a népmesei egyszerűség nagy erénye a könyvnek, s biztosítja azt, hogy a mesekedvelő gyerek szeretni fogja, s nyelvileg nevelődik rajta”. (A népmesei párhuzam amúgy rendre előjön a kritikákban, a Pedagógiai Szemle 1972-ben szintén arról írt, hogy Az elvarázsolt tűzoltózenekar „érdekes, szép példája annak, hogyan lehet a népmese eredeti hangját megtartva, a mesei valóságot modern lírai látomássá tágítani”. A cikkíró szerint Mészöly meséinek sajátossága a modern formanyelv, „az a szürrealizmus, amely a népköltészetben évszázadok óta honos, s éppen ezért hozzáillő”. Csak támpontul: Az elvarázsolt tűzoltózenekar eredetileg 1965-ben jelent meg, abban az évben, amikor Franciaországban – először – Az atléta halála.)
Sosem tudhatjuk meg, mi lett volna, ha a hatalom hagyja szabadon dolgozni Mészöly Miklóst, így viszont az a fonák helyzet állt elő, hogy a kényszerű hallgatás évei következményeként a magyar gyerekirodalom gazdagodott, hiszen Mészöly ebben az időszakban írt mesét, meseátdolgozást, bábjátékot, ifjúsági regényt. Mészöly felesége, Polcz Alaine egy 2006-os interjúban szintén arról beszélt, hogy az az ötvenes-hatvanas években a férje nem publikálhatott, nagyon nehezen éltek meg: „Bábjátékokat kezdtem írni, ahogy Miklós és Tamási Áron meg mások is: akkoriban a betiltott íróknak erre volt lehetőségük”.
Mészöly Miklós amúgy A mese korszerű című esszéjében is leírja, hogy az első meséit inkább rábeszélésre, mint belső késztetésből írta; egészen pontosan így fogalmazott: „Botcsinálta meseírónak érzem magamat”. Szerinte attól még nem lesz valaki jó meseíró, ha felnőttként a benne lakozó gyermeket faggatja: „A fordítottjára is szükség van: hogy a rejtőző gyermek is faggatni kezdje bennünk a felnőttet. A nagy mesék – de az egyszerűen jó mesék is – mindig két tükröt villantanak össze: a gyermek ártatlanságát és a mi megcsupált ártatlanságunkat”. Mészöly szerint a született meseíró a „legritkább emberfajta”, rajtuk kívül vannak azok, akik próbálgatnak mesét írni:
„Így vagyok én is”.
Nem rejtette véka alá azt sem, hogy szerinte talán ezzel a műfajjal lehet a legártatlanabbul és a legjobb szándékkal visszaélni:
„Talán semmi nem íródik annyi, mint tisztességesen rossz mese. A gyermek meseigénye azonban olyan erős, hogy még a silányhoz is igyekszik hozzáadni a maga tiszta költészetét. S ez akár meg is nyugtathatna bennünket – ha a gyanútlanság nem kötelezne még nagyobb felelősségre.”
Mészöly szilenciuma több szakaszra bomlik, ezekben az időszakokban sokszor alkalmi munkákból, rádiós, illetve bábszínházi megbízásokból tudta fenntartani magát. Mindenesetre a Mészöly-művek listáján végigtekintve azt látjuk, hogy minden úgynevezett felnőtt kötetre jut legalább 3-4 gyerekkönyv vagy meseátdolgozás.
Szolláth Dávid monográfiájában úgy vélte, hogy bár Mészöly meséiben felismerhetők az archetipikus történetsémák, azok „mégsem felelnek meg a műfajra jellemző hagyományos történetvezetési képleteknek”. Jellemző rájuk a váratlanság, a kiszámíthatatlanság, és nem ritkák
a rendhagyó megoldások:
„Mészöly tehát a mesék esetében sem fogadta el az elbeszélő hagyományokat kritikátlanul, maguktól értetődő adottságokként, ami a műfaj komolyan vételének a jele.” Az író ugyanakkor állandóan kétségekkel viaskodott, és Szolláth idézi azt az önostorozó levelet, amelyet Mészöly a Fekete gólya című ifjúsági regénye írásakor küldött a feleségének. Ebben úgy vélte, hogy alapvető hibák vannak epikai előadásában, és „mesélni” nem tud, helyette – ahogy fogalmazott – mozaikokat szerkeszt:
„Nem gondolom, hogy nem fogok tudni mesélni is (hiszen van idő, majd 60 éves koromban; hiszen csak természetes, hogy 40-re járva még ilyesmin töpreng egy író – nem igaz?) – de amit most csinálok, nem valami varázslatos...”
Mészöly és Polcz Alaine (Molnár Ilona néven) gyakran közösen dolgoztak a meséken, bábjátékokon (Polcz még szakkönyvet is írt Bábjáték és pszichológia címmel), az Árgyilus királyfi című átdolgozásukat például 1959-ben mutatta be az Állami Bábszínház. Urbanik Tímea 2007-ben az Art Limes képzőművészeti folyóiratban megjelent esszéjében is megjegyzi, hogy „Mészöly bábjátékai nagyrészt feldolgozások, népmesék és a vásári bábjáték ötvözetei”; meséire és bábjátékaira pedig jellemző, hogy „az átdolgozások mellett jellegzetesen mészölyi művek is születtek, mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek szánt darabokban”.
Urbanik Tímea szerint Mészölyt elméletileg is foglalkoztatta a bábjáték, előadásokat, szemináriumokat tartott a témában, szemléletét pedig jól összegzi a következő mondata: „a bábunál – éppen a holt-anyag mivolta miatt – nem művészi célkitűzés, hanem természet adta kényszer, hogy ne másoljon, utánozzon, hanem felidézzen – s valóban: kifejezzen.”
Mészöly legfrissebb adaptációját – ha a járványhelyzet engedi – tavasszal láthatjuk majd színházban. A Nagyváradi Lilliput Bábszínház várhatóan ugyanis akkor mutatja be a Jelentés és sosevolt cirkuszról című darabot; a rendező Bartal Kiss Rita, a látványtervező Rofusz Kinga.
Mészöly Miklós DIA-ra feltöltött gyerekművei között ITT böngészhettek.