A Merlin és bandája sok humorral és még több érdekességgel megtűzdelve mutatja be a kiskamasz közönségnek a lovagkor legendás hőseit és az ő történetüket: Robin Hoodot, Arthur királyt, Siegfriedet, Jeanne D’Arcot és a sort még hosszan folytathatnánk. De ami a lényeg, hogy Frank Schwieger és Ramona Wultschner könyvében a középkor menő, a hősök pedig viccesek - és persze bőven lehet mit tanulni tőlük.
Kislánykoromban rajongásom egyik első fiktív alanya Robin Hood volt. Irtóra bírtam a zöld csuklyát, az erdőben bandázást, és természetesen az igazságosztó szerepet, meg azt a zsiványképet, ami elvesz a gazdagoktól és a szegényeknek ad. Volt valami könyvünk Tell Vilmosról is, őt is elég vagánynak tartottam a célzási tudományával, de azért a nagy szívszerelem Robin Hood maradt. Most így utólag érzek egy közös mintázatot a nyilazás miatt (még ha más típust is használtak), de ez mindegy is, hiszen idővel az egészet kiütötte a kard, mégpedig az Excalibur. Hosszan elhúzódó arthuros korszakomból még becenevet is szereztem, hívjatok nyugodtan Morganának, hallgatok rá. Szóval úgy nőttem fel, hogy a lovagkort és a hőseit iszonyú menőnek tartottam, amihez nyilván hozzájárult a szép kis középkori vár a szülővárosomban meg töritanár anyám is, aki sokféle könyvvel és izgi múzeumlátogatásokkal táplálta a lelkesedésemet és a kíváncsiságomat.
Amiért mindezt elmesélem, az a Merlin és bandája, ami fogja a lovagkori európai kultúra legendás hőseit, és a mai kiskamaszok nyelvén mesél róluk. A könyv Frank Schwieger (a szerző) és Ramona Wultschner (illusztrátor) Újratöltve-sorozatába tartozik, amiben megjelent már magyarul a görög és a viking mitológiával, illetve a rómaiakkal foglalkozó kötet is. Merlin, Arthur, Robin Hood, Trisztán és Izolda, Siegfried vagy Tell Vilmos, szóval a népszerűek és híresek mellé a könyvben felsorakoznak olyan, talán kevésbé ismert alakok is, mint a kópé Till Eulenspiegel vagy a gyerekeknek ritkábban bemutatott Don Quijote.
Ügyes húzás a szerzőktől, hogy a hősöket a közvetlen társaikkal együtt mutatják be, és mind kapnak egy-egy önálló fejezetet, így egymást váltva,
több nézőpontból elmesélve állnak össze a történetek.
Tehát Robin Hoodot Marion, Merlint és Arthurt Nimue, Siegfriedet Alberich és Brünhilde, Jeanne D’Arcot pedig Jean de Metz kíséri. Csak szegény Don Quijote árválkodik egyedül, az ő Sancho Panzájának nem jutott saját fejezet, pedig még Tell Vilmos nagydumás kisfia, Walter is kapott egyet.
A Merlin és bandája egyébként szépen egyensúlyozgat az ismeretterjesztés és a történetmodó mesekönyv között, hiszen a fejezetek elején mindenkiről megtudjuk,
- hol van az otthona vagy mi a kedvenc helye (Alberichnek a kincses barlangja);
- kiket tart a családjának (a titokzatoskodó Merlin bevallja, hogy szerelmes Nimuéba);
- mit szeret a legjobban csinálni (Jean de Metz az angolokat kiűzni francia földről);
- vagy mi az, amit ki nem állhat (Marion az igazságtalanságot);
- és mire igazán büszke (Tell Vilmos arra, hogy máig szabadságharcosként ünneplik);
- vagy mit szégyell (Siegfried egyszer egyetlen ütéssel kettévágott egy üllőt, aminek a kovács nem örült…)
Ezt a vizuálisan is viccesen tálalt, informatív kis adatlapot követően aztán a hősök egyes szám első személyben mesélnek. Az pedig még személyesebbé teszi a dolgot, hogy a kis olvasó a kötet elején saját magáról is megválaszolhatja ezeket a kérdéseket - és persze rajzolhat is hozzá.
A könyv végén találhat egy térképes oldalpárt, így azt is kikeresheti, hogy a hagyomány szerint Európa mely pontján éltek hőseink. A fejezetek között elszórtan pedig egy-egy oldalon a középkori életről tudhat meg érdekességeket, például hogy mire lehetett szüksége egy lovagnak, hogyan éltek a parasztok és a nemesek, milyen lényekben hittek akkoriban, vagy hogy milyen szófordulatokban él tovább máig a középkor, és hol találkozhat vele az utcákat járva, az ünnepeinkben és a vezetékneveinkben.
A célközönséget persze nemcsak a rajzokkal, hanem a szöveg stílusával is próbálják elkapni, így aztán olyanokat olvashatunk benne, mint Merlintől az alábbit, Veress Kata játékos fordításában:
“Amennyire lehetett, igyekeztem szemmel tartani Uthert, hogy megakadályozzam a legrosszabbat. Általában sikerült is. Ha nem vagyok résen, valószínűleg jóval többet balhézott, fosztogatott és gyilkolt volna.
Aztán arra jutottam, hogy Britanniát valaki arra érdemesebbnek kellene kormányoznia.
Olyasvalakinek, aki nem Uther udvarában nevelkedett, mert akkor belőle is ugyanolyan tré király válna. Rengeteget agyaltam, mire összeállt a nagy terv.”
A mindenkori szlengnek persze megvan az a hátulütője, hogy elavul, de a kiskamasz közönség valószínűleg értékeli majd, hogy az ő nyelvükön szólnak hozzájuk. Én például egészen biztosan boldog lettem volna, ha megkaparintok egy ilyen kötetet. Nemcsak azért, mert az ismert szorikat is imádtam más és más feldolgozásban újraolvasni, hanem azért is, mert ebben a kötetben több olyan alak is van, akiknek a nevével csak nagyobbacskaként találkoztam. Pedig látom magam előtt, mekkora Jeanne D’Arcot játszottunk volna a bandámmal, ha hamarabb tudok róla.