A Cerkabella Kiadó 8 év felett ajánlja a tavalyi év végén megjelent A kék madár című könyvet (olvass bele ITT), viszont fontos elmondani, hogy ez esetben is egy olyan, most már régi-új klasszikussal van dolgunk, ami rengeteg regiszteren tud megszólalni. Egy 8 év feletti gyereknek tökéletesen értelmezhetőek lesznek a testvérpár, Tiltil és Mitil kalandjai, akik felkerekednek, hogy egy alakváltoztató tündér beteg kislányának megkeressék a kék madarat, de egészen biztos, hogy a történetnek vannak/lesznek olyan rétegei, amelyek csak nagyobb korban fejthetők fel. Maeterlinck (és így Gimesi is) nagyon erős szimbólumokkal dolgozik, melyek többsége ugyanakkor egy kisgyerek primer befogadói szintjén is működik.
Ezek közé tartozik például, amikor a testvérek kísérőikkel, a Fénnyel, a Kutyával, a Tűzzel, a Vízzel, a Cukorral, a Kenyérrel és a Tejjel ellátogatnak az Éjszaka birodalmába, ami lényegében egy hatalmas ház, tele lezárt ajtókkal. A gyerekek a kék madár után kutatva sorra nyitják ki az ajtókat, az első mögött viszont szörnyeket, a második mögött betegségeket, a harmadik mögött háborúkat találnak. Az Éjszaka palotája a legelemibb félelmeinket szimbolizálja, viszont már kiskorban egytől egyig könnyen dekódolhatóak, hiszen az ágy alatt megbújó kísértetektől való félelem vagy a betegségekkel járó fájdalmak és kellemetlenségek gondolati vagy tapasztalati szinten egy kisgyerek mindennapjainak is a részei lehetnek, a háború pedig az emberiség legősibb fenyegetettségei közé tartozik, ami már gyerekkorban is könnyen érthető.
A történet ugyanakkor a legszorongatóbb részeknél sem lesz nyomasztó, mindig van egy szereplő vagy egy-egy szinte mellékesen odavetett mondat, ami oldani tudja a feszültséget; a karakterek közül is a legemlékezetesebbek a minden helyzetben hűséges Kutya vagy a kedves nagybácsiként megjelenő Kenyér alakja:
„Koromnál és tapasztalatomnál fogva, úgy is mint a két gyerek védelmezője és fogadott bácsikája… Le kell szögeznem, hogy bár én magam nem félek senkitől, mégis kötelességem megkérdezni: merre van a vészkijárat?”
A kék madár egy olyan vándorlástörténet, amely a felszínen egy sokszínű meseország különböző stációit érinti, és a szereplők deklarált célja a kék madár elfogása, de közben egy fontos önismereti út, amelyen a gyerekek saját erejükkel, adott esetben korlátaikkal, félelmeikkel is szembesülnek.
A kék madár fesztelenül és kendőzetlenül beszél a halálról, az emlékezés fontosságáról,
magáról az életről, és persze arról, hogy valójában nem a cél, hanem mindvégig az út a fontos. Egy tanmese, amely csak egy-egy ponton akar igazán, telibe tanítani (például amikor az életre kelt fák arra panaszkodnak, hogy az emberek kisajátítják maguknak az egész világot), de közben mindvégig megmarad a mese regiszterében, a szorongatóbb pillanatokat pedig mindig feloldja egy-egy megnyugtatóbb rész. Ebben szerepet játszhat az is, hogy az allegorikus alakok igazi mesefigurákká válnak, akik maguk is egy belső utat járnak be, így az olyan kezdetben ellenséges karakterek is, mint a Tűz és a Víz, menet közben bensőséges kapcsolatot tudnak kialakítani egymással.
Gimesi Dóra úgy írta újra Maeterlinck történetét, hogy
nem feltétlenül akarta aktualizálni azt.
Bár a mese gördülékeny, mai nyelven szól a gyerekekhez, de a cselekmény végig megmarad egy elemelt, közelebbről meg nem határozható idejű és helyszínű közegben. Magyar olvasóként pedig külön öröm, hogy a mese szövetébe belefértek olyan József Attilát idéző allúziók is, mint az
„És aludt a kosárban a kenyér, a poharakban a tej, a lámpában a fény, a csapban a víz, a kandallóban a tűz. Aludtak a könyvben az indiánok, a faliórában az órák, a fiókban a dugicukrok. Aludt a ház, a város, a világ.”
Az álomszerű, útkeresős történetet Rofusz Kinga sejtelmes képei teszik teljessé. A piros és kék színekben tobzódó illusztrációk tökéletes kísérői Gimesi Dóra prózájának, és meseolvasás után érdemes csak a képekre koncentrálva újra végiglapozni a kötetet, mert a finom, részletgazdag grafikák önmagukban nézegetve is kiadnak egy teljes történetet.