Gabriel Pacheco illusztrátor: A világ látható és nem látható részletekből áll
Both Gabi

Gabriel Pacheco illusztrátor: A világ látható és nem látható részletekből áll

gabriel_pachecho illusztrátor silent_book interjú workshop


A világ egyik legjobb illusztrátora, a mexikói születésű, Olaszországban élő Gabriel Pacheco nemrégiben a Deák17 Galériában tartott workshopot profi képalkotóknak a silent bookról, a szünetben pedig még egy rövid interjúra is vállalkozott. Magyarországon egyelőre sajnos még kevéssé terjedt el a silent book (képkönyv szinte betűk nélkül – a szerk.), mert a legtöbb szülő úgy gondolja, hogy csak sok-sok szöveggel lehet fenntartani a gyerekek figyelmét. Pedig a képek is ugyanúgy mesélnek, ráadásul a trend ennek épp az ellenkezőjét mutatja: már jó tíz éve egyre több silent book jelenik meg világszerte. Nem is kizárólag gyerekek hódolnak a műfajban született kiváló köteteknek, hanem sok felnőtt is szívesen olvas képtörténeteket. 

-

A workshopról

A szavak jelentését mozdulatokká lehet transzformálni

Pacheco egyedi képkifejezési módja annak is köszönhető, hogy speciális technikát használ, az érzelmek plaszticitása pedig a szavak nyomán keletkezett mozdulatokban és az azokból született képekben mutatkozik meg. Az általa elmesélt történetek szavakat hívnak elő a nézőkből, és erős érzelmeket váltanak ki.

Minden szónál többet mond egyetlen kép, ha van mögötte elég gondolat

Gabriel lassan húsz éve tart workshopokat a világ minden táján, és mind az esztétikai, mind pedig a kreatív szempontokat megmutatja a résztvevőknek. A budapesti workshopon sok szó esett a metaforikus gondolkodásról, arról, hogy belőle először mindig a szavak hívják elő a képet. A résztvevőket is arra biztatta, hogy  szavakkal fogalmazzák meg magukban a képet, mielőtt rajzolni kezdenek, és elég csupán egyetlen foltot ejteniük a papíron, hogy aztán elinduljon belőle valami, mert minden folt maga a lehetőség, tette hozzá. A képzés célja az volt, hogy az alkotás folyamatában egy olyan struktúrát kapjanak a résztvevők, ami elvezeti őket ahhoz, hogy megalkothassanak egy silent bookot.

„Arra gondoljatok, hogy amikor a fa növekszik, milyen sok irányba terjeszkedik, egyrészt a fényt felé törekszik, másrészt a gyökereit növeszti, és a mélységeket keresi”

– avatta be az illusztrátorokat abba a fajta gondolkodásba, ami neki sokszor segített, hogy a kezdeti káoszból struktúrát építsen a rajzaival.

-

Egy esztétikai narrációban, egy könyvben az elemeknek az ellenpontsorban való használata nagyon szép feszültséget hoz. (Ez az oximoron jól megmutatkozik például Pacheco Pinokkió-könyvében is, hiszen Pinokkió táncol, ám fából van, nem ruganyos, ezt a dramatikai feszültséget jelenítette meg kötetében az illusztrátor.)

Amikor olvas egy szép mondatot, rengeteg kép jelenik meg a fejében, az illusztrátoroknak pedig a következő tanácsot adta:

„A ti képeteknek is rengeteg szót kell felidéznie a nézőkben”.

Arról is beszélt a workshopon, hogy a kortárs képalkotók új megjelenési formákat találnak ki, hogy kitágítsák a világot, így új fogalmakat, emberi érzéseket mutathatnak be a silent bookban. „A mondat úgyis felfogható, mint egy fogalmi előrevetítés, ebből jutunk el a képalkotásig, de egyetlen képpel nem lehet mindent elmesélni” – mesélt a módszeréről Gabriel Pacheco. Arról is beszélt még, hogy mi a narráció szerepe, mit jelent a képsor, hogyan jelenik meg az idő fogalma a történetben.

„A kép megalkotása egyfajta felszín, aminek van mélysége, és minden gondolat, amit nem jelenített meg az alkotó, ott van lent a mélységekben.” A silent book tulajdonképpen mindig előrevetít, miközben a múltba is visszarepít, egyetlen képben olykor mindhárom idősík megjelenik.

„Nyolcéves korunkig sokféle készséget fejlesztünk ki, az iskolában azonban a szavak veszik át a hatalmat, az iskola lekaszabolja a képzeletünket, onnantól kezdve annyira lesz tág a világunk, ahány szót ismerünk.

De a világ látható és nem látható részekből áll.

Amikor azt kérem, hogy rajzoljatok egy fát, az két másodperc alatt elkészül. De ha arra kérlek benneteket, hogy illusztráljatok egy elfeledett emléket, egy felhő vagy egy árnyék elfeledett képét, akkor hogyan állnátok neki?” – tette fel az inspiráló kérdést a workshop hallgatóinak.

Egy képzeletbeli rinocérosz indította el az illusztráció felé

Mi is feltettünk Gabriel Pachecónak néhány kérdést Gimesi Dórával, a Budapest Bábszínház dramaturgjával a rövid szünetben.

Milyen környezet vette körül gyerekkorában?

Úgy nőttem föl Mexikóban, mint bármelyik másik gyerek. Nem olvastam, nem rajzoltam, összekoszoltam magamat, amikor az utcán bandáztam a többiekkel. Iskola után egész délután az utcán és az udvaron játszottunk.

A képei mégis azt mutatják, hogy nagyon erős lehetett a képzeletvilága.

Mexikóban lapos tetős házak vannak, és föl lehet mászni a tetőkre. Én sokszor felmásztam, és olyankor

elmerültem a saját világomban, mert más volt a perspektíva.

Amúgy pedig tényleg nem volt semmi különlegesség a gyerekkoromban.

Lehet, hogy a háztetőkön való magányos ücsörgés közben kötötte össze magát az éggel és a földdel?

Igen, valószínűleg így történt. Szép, jóérzésű magány volt ez, nem szenvedő, hanem inkább szemlélődő. Itt született meg bennem először egy történet. Mexikóban a víztartályok a magasban futnak, horizontálisan és vízszintesen. Fölmásztam egy ilyen víztartályra, és úgy ültem rá, mintha lovagolnék, de a cső túl vastag volt egy lóhoz képest, ezért inkább rinocéroszt képzeltem bele. (Itt megmutatta a karján lévő tetoválást, amelyben megörökítette ezt a képzeletbeli rinocéroszt.)

Ez a hely egy kicsit távolabb volt az iskolától, a szüleimtől és barátaimtól, itt úgy játszottam, ahogy gondoltam. Le is rajzoltam ezt a képzeletbeli lényt, ami Albreht Dürer állatábrázolásaira hasonlított. Ezt úgy csináltam, hogy soha nem láttam előtte még csak hasonlót sem.

-

Lehet, hogy épp ezek az álmodozások vezették később az illusztrációhoz. Egyébként tudta, hogy mi akar lenni gyerekkorában?

Sosem gondoltam, hogy művész akarok lenni. Inkább táncosnak készültem és űrhajómérnöknek. De ezekre nem volt lehetőség Mexikóban, ezért a filmművészeti főiskolára jelentkeztem, viszont lekéstem a beiratkozásról, és nem térhettem haza anélkül, hogy ne jártam volna valamilyen iskolába, ezért a színházi szakirányt választottam, és díszlettervezést tanultam.

Hogyan született ebből mégis ilyen lélegzetelállító illusztrátori pálya?

28 éves koromig nem nagyon olvastam, de amikor elkezdtem színházakban dolgozni díszlettervezőként, akkor találkoztam olyan szövegekkel, amelyek nagyon erősen inspiráltak. Az illusztrációban pedig nagy szerepe volt az egyik lánytestvéremnek, aki grafikusként dolgozott, neki segítettem asszisztensként a háttérmunkában, színeztem például a munkáit. Aztán egy nap megkérdezte tőlem, hogy volna-e kedvem egyedül illusztrálni egy történetet.

Poénból, a hecc kedvéért azt mondtam, igen.

Aztán még egy történetet illusztráltam, majd elkezdtem különböző illusztrációs pályázatokra jelentkezni. A szenvedélyemmé vált a képalkotás. Nagyon szeretek workshopokat és kurzusokat tartani.

De az egész a véletlen műve volt.

Hisz-e még a véletlenben?

Igen és nem. De most tényleg úgy tűnik innen visszanézve, hogy ez olyan, mint egy eleve elrendelt dolog.

Mit ad önnek Olaszország, és miért nem Mexikóban él?

Az alkotói erőimet otthon nem tudtam kamatoztatni, sajnos nem volt hozzá tér. Először Spanyolországba akartam menni, végül Olaszországban találtam meg azt a közeget, ami befogadott. Jól lehet ott enni és lenni. Van egyfajta szeretet az anyag és a régiségek iránt Olaszországban, szeretek ott élni.

-

Azoknak a könyveinek, amelyek egy meglévő történetet vagy egy régóta ismert archetipikus történetet mesélnek el, mint például az Ikarosz, vajon más szemlélettel kezd hozzá, mint amikor egy teljesen új világot épít föl?

Vakon megbízom a vágyaimban és a képzeletemben. Először van egy társadalmi kötelék a kép és a fogalom között, ha a Pinokkióra gondolunk, rögtön a szemünk előtt látjuk, hogy mit társítunk hozzá. Ha nagyon mélyen elemzem a szöveget, az segít, hogy vizualizáljam az egészet képekben, de forma nélkül.
Addig dolgozik az ember,

amíg megtanulja azt, amit nem tud látni.

Így hirtelen jövök rá, és addig dolgozom rajta, amíg rá nem találok arra, aminek addig a létezéséről sem tudtam. Ez egy másik szintje annak, hogy megértsük az emlékeinket. És ez az a képesség, hogy próbáljunk meg elszakadni a magunkban hordozott emlékképeinktől. Ami lehetővé teszi számunkra azt, mintha először látnánk valamit. Ilyen a klasszikus szövegekhez való hozzáállásom.

(A workshopon készült fotót Pauer Erika készítette, az illusztrációkat a művész Facebook-oldaláról válogattuk, az ő beleegyezésével közöljük.)