Juli még soha nem volt szerelmes. Azaz dehogynem volt: csak éppen könyvek szereplőibe. A valódi, hús-vér fiúkban nincs semmi érdekes, ha egy kitalált hőssel hasonlítja őket össze az ember, nem igaz? Hiszen a képzeletbeli könyves kedvenceink erősek és titokzatosak, angyalok és démonok, csábító rosszfiúk és született romantikusok, akikben egy a közös: vonzanak, mint a mágnes. Vagy ez csak addig igaz, míg túl közel nem megy hozzájuk az ember? Juli megkapja a lehetőséget, hogy kiderítse a választ erre a minden valódi könyvmolyt foglalkoztató kérdésre. Élete legizgalmasabb és legveszélyesebb utazása egy könyvvel kezdődik, természetesen, a története végét viszont neki magának kell megírnia.
Ecsédi Orsolya: Juli vagyok, könyvmoly (részlet)
Otthon nagy levegőt vettem, és felcsaptam a piros borítót. Az út türelmetlenül várt, éreztem a vonzását. Aztán jöttek a színek, és már ott is álltam... nem tudom hol, annyi biztos, hogy súlyos, vastag falak között egy homályos teremben. Elsőre a börtön jutott róla az eszembe. Még mielőtt pánikba eshettem volna, egy kedves hang szólított meg.
– Te vagy, Juli? Leányom, Rómeó már az oltárnál vár.
Szóval nem börtön. Templom. Abban a pillanatban nem éreztem nagy különbséget a kettő között.
– Várjon, izé... atyám! Még nem biztos, hogy hozzá akarok menni!
– Én is ezt mondtam neki. Lassan: megbotlik az, aki rohan.
Értsetek szót Rómeóval,
én addig odakinn várok.
Rómeót tényleg az oltárnál találtam. Fel-alá járkált idegességében. Amikor meglátott, a szívéhez kapott és térdre rogyott.
– Ó, fényes angyal! Késtél.
Nehezen tagadhattam volna. És azt is, hogy már ezzel a pár szóval sikerült kiakasztania, mert egy csepp szemrehányás sem volt a hangjában, csak tapadós elkeseredés. Így történhetett, hogy egész mást mondtam, mint amit kiterveltem. Nem azt a sajnos eleve sem csúcsszuper-meggyőző mondatot, hanem azt, ami először az eszembe jutott.
– Arra gondoltam, hogy kivételesen eltölthetnél nélkülem is egy csodás éjszakát.
– Rossz éjszakát, mert fényt csak arcod ád!
– Jaj, ne már! Pont ezért nem siettem annyira. Értsd már meg végre, nekem ez túlzás! Miért nem csinálsz valami közös programot a haveroddal? Hogy is hívják? Mercutio? Mit csináltatok, mielőtt megismerkedtünk? Csajokat nézegettetek, jól emlékszem?
– Vakuljak meg, ha valaha másra vetem szemem! Nem érted, hogy nekem te jelented az életet? A levegőt?
Ez annyira ismerősen csengett. Kábé tízezerszer olvastam. Szó szerint ezt és ennek tízezer másik változatát, sokkal újabb könyvekben, nem ilyen ósdi szavakkal elmondva, de lényegében mégis tökugyanezt. És akkor olyan jólesett. Ott sóhajtoztam a szereplőkkel együtt, még könnyeztem is, és arra vágytam, hogy egyszer én is ilyen tökéletesen boldog legyek, mint ők.
Most viszont, hogy én voltam ők, minden teljesen máshogy volt.
Belülről egyáltalán nem olyan volt, mint kívülről.
– Figyelj, te nagyon kedves fiú vagy, de igazából baromira nem akarok senkinek sem a levegő lenni. Az élet meg különösen nem. Tök jól hangzik, de ha belegondolsz, a tartalma igazából rettenetes. Azt jelenti, hogy az egész életedet rám terheled. Mintha az én felelősségem lennél, nem pedig a sajátod.
– Oly fura vagy ma este, egyetlen Julim!
– Nem. Az egyetlen fura az, hogy erre miért nem jöttem rá hamarabb. Úgy látszik, át kell élni ahhoz, hogy fel is fogja az ember. Elképzelni kevés.
Rómeó mintha nem is hallotta volna. Megint a ruhacsókolgatásnál tartott. Ma egy lila kordnadrágban rogytam le olvasni, annak a szárán ment szép módszeresen körbe-körbe. Ez nagyban megkönnyítette a döntést.
– Ne haragudj, drága. Nem megyek hozzád feleségül. Ugye megérted?
Nem úgy tűnt.
– Én nem bánom, ha szent kötelék nélkül szökünk is meg! Csak induljunk már!
– Nem. Megszökni sem akarok. Csak egyszerűen itt lenni veled. Mi lenne, ha megint csak ülnénk, csendben fognánk egymás kezét, és...
– Ó, visszavonnád esküdet s miért?
Rómeónak most esett le. Vagy csak nagyon utálta a múltkori csendben ülést, és eszében sem volt megismételni.
– Hát, nem azért, hogy tiszta szívvel még egyszer visszaadhassam, abban biztos lehetsz. Inkább azért, mert... nem is tudom, hol kezdjem. Először is túl fiatalok vagyunk. Mind a ketten azok vagyunk, de te ráadásul az összes éretlen tulajdonsággal rendelkezel, amit már az osztálytársaimban sem bírok. Hisztis vagy. Fogalmad sincs az életről. És bocs, hogy ezt kell mondanom, de nincs személyiséged. Jajj, ne nézz így, neked talán eszedbe sem jutott, hogy ezért akaszkodsz rám ennyire durván?
Láthatóan nem jutott. Tátott szájjal meredt rám, mintha egy különösen bonyolult matematikai levezetést ismertettem volna, aztán egyszer csak, se szó, se beszéd felpattant, és odarohant a szenteltvíztartóhoz. Fölé hajolt, úgy nézte a tükörképét.
– Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó? – kérdezte saját magától.
– Oké. Ezt baromira nem neked kéne mondanod, de mindegy.
– Ha más lennél, nem Rómeó, talán beteljesedhetne szerelmed Juliddal! – sóhajtott fel, aztán összerogyott.
Nagyon megijesztett vele. Pont úgy nézett ki, mintha meghalt volna. Mellé térdeltem, és rázni kezdtem a vállát. Nem reagált. Keresni kezdtem a pulzusát, de nem éreztem semmit. Szerencsére még mielőtt rátértem volna az újjáélesztésre, életjelet adott. Igaz, ez abban állt, hogy megragadott, és lerántott maga mellé, de abban a pillanatban ez is jobbnak tűnt, mint a semmi.
– Ha nem kellek neked, Juli, haljunk meg együtt!
– Nem hogy együtt, külön sem! Meg vagy húzatva?!
– Jöjj, zord kisérő, szörnyű kalauz! Ha Julim nem tart velem, egyedül megyek!
– Egy nagy francot! Mibe akarsz belehalni, mégis? Kivárod, míg felfázol a templomkövön?
– A patikáriusnak biztos van valami jó mérge. Szokott lenni. Remélem, ajkamon a csókoddal halhatok meg!
– Nem. Baromira nem. Semmi okod meghalni!
– Hogy mondhatsz ilyet? Vége az életemnek.
– Csak erre bírsz gondolni? – kérdeztem dühösen. – Mindenképpen halállal kell végződnie? Komolyan, mintha erre lennél programozva!
– Hiszen az ember sorsa előre meg van írva.
– Hát erről lenne szó? Ennek a történetnek eleve halál szerepel a végén, és bárhogy próbálkozom, mindenképpen ugyanoda érkezünk? Na nem. Én ezt nem fogadom el. Gyere, pattanj fel. Kitalálok valamit.
– Elmenni rossz, jobb is maradni tán. Jöjj hát, Halál. Így döntött Julim.
Elég furán hangzott. Főleg a vége. Be is ugrott róla valami azonnal.
– Emlékszel a lányra, a bálról? Júliára? Szerintem vele kéne megpróbálnod.
Olyan típusnak tűnik, aki bírna téged.