A Diótörőnél valószínűleg nincs nagyobb karácsonyi klasszikus, rengetegen feldolgozták már (azt én is csak most tudtam meg, hogy még Maurice Sendak is megrajzolta a saját verzióját), ha pedig könyvben akarnánk megvenni, akkor Magyarországon is elég sok kiadás közül lehetne válogatni. Arra nem tudnék kapásból válaszolni, hogy verses meseként elérhető-e (az eredeti Hoffmann-mű próza), ezért is izgalmas Varró Dániel és Szegedi Katalin legújabb kollaborációja.
Varró Dániel verses meséje jó tizenöt éve egyszer már megjelent, igaz, akkor más illusztrációkkal (összehasonlításképp: itt bele lehet kukkantani), a mostani pedig ennek a műnek a javított, átdolgozott változata. A szerző mindenesetre a Nyugati tér blognak most azt mondta, hogy a Hoffmann-mese és a balett volt a saját Diótörő kiindulópontja, az eredmény pedig - ezt már én mondom - egy érdekes hibrid lett.
A Varró-féle Diótörő egyrészt hozza a klasszikus hangulatot, azt a varázst, amit általában a karácsonyhoz kötünk - és ami nyilván nem független attól, hogy a mai karácsonyképünk előképe abban az évszázadban alakult ki, amikor E.T.A. Hoffmann is megírta a művét. Ebben a világban karácsonykor mindig hull a hó, a külvilág porcukor-fehérbe burkolózik, a szobákban viszont jó meleg van meg feldíszített karácsonyfa, gyertyafény és süteményhegyek. Mindez megvan ebben a mesében is, Szegedi Katalin illusztrációi pedig pontosan ezt a 19. századi, idilli, kicsit békebeli hangulatot sugározzák.
Varró Dániel viszont nyelvileg nem akar 19. századi lenni, és rímeibe bele-belecsúsznak a 21. századi költő kiszólásai is:
„Majd lassan – megy a buszunk! szent ég! –/a távozásra minden vendég/okot talál.”
Vagy:
„Mari nem tétovázik, kirántja a fiókot,/kihull a kard belőle (meg focis kártya, jó sok)”.
Rímei játékosak és humorosak, az egész verses mesében ugyanakkor érezni némi visszafogottságot, mintha a hoffmanni alap vagy az ünnepi téma nem engedné azt a nyelvi tobzódást, aminek az elmúlt években talán a vikinges-trollos mesekönyv volt a csúcsa.
Kép: Szegedi Katalin/Jelenkor Kiadó
Mindenesetre a Stahlbaum-család házában indítunk, karácsonyeste van, és a sok szép ajándék között felbukkan a történet kulcsfigurája, egy diótörőbábu is: míg Hoffmann-nál „egy pompás emberke”, egy aránytalan felsőtestű, nagyfejű baba, ami „szép, ibolyaszín huszárdolmányt viselt, fehér sujtással, gombokkal kiverve”, addig a Varró-változatban eléggé csúnya: „De ott árválkodik a kényes,/előkelő/babák között egy ócska bábu,/egy nagy fejű, kopott kabátú/diótörő.” A diótörőnek amúgy van egy elég jól ismert figurája, ami ugyancsak egy bevett imázskép (például olyan, mint ez ITT), amire már komplett merchandising épült.
Ezt a képet rajzolja felül ebben a könyvben Szegedi Katalin, az ő diótörője ugyanis kicsit hetykébb, huszárosabb megjelenésű alak. Szegedi Katalin a Nyugati tér blognak korábban el is mondta, hogy szándékosan tért el a szokásos „vicsorgó, gülüszemű” figurától, és inkább „egy csúnyácskán vigyori, ám viccesen szeretni való figurát” álmodott meg. A diótörő kulcsfigurája a történetnek, és nem azért, mert történetesen ő a címszereplő, hanem mert ő az egyetlen, aki a történet (verses mese) valamennyi síkján elkíséri Stahlbaum Marit: ott van a mese jelen idejében, ezenkívül a mesében megjelenő mesében, ahol megmenti a királylányt és megöli a gonosz egérasszonyt, megjelenik az álomban (ami persze Mari szemszögéből inkább a mese valóságos folytatása), és a Babaországban tett kiruccanásnak is részese.
A diótörő tehát nemcsak egy egyszerű fabábu, hanem a karácsony megmentője is.
Egy szokatlan hős, a remény szimbóluma,
és nemcsak az olvasó, hanem elsősorban Mari számára, aki a diótörő segítségével tör ki a hétköznapok tüchtig rendjéből (ahol például csak akkor mesélnek neki meg a testvérének, ha nem rosszalkodnak „direkte”), és repül el vele egy olyan világba, ahol minden – és bármi – megtörténhet. Szegedi Katalin illusztrációi pont ezt az álomszerűséget csempészik vissza, Varró Dániel verses meséje pedig egy újabb generációnak hozhatja meg a kedvét, hogy belépjen a sokszínű Diótörő-univerzumba.