Lana és bátyja, Harrison mindig együtt játszottak - mígnem egyszer csak Harrison úgy érezte, ő már túl nagy ahhoz, hogy folyton csak játsszon. De amikor egy szupermarketben Lana rábukkan a bűvös portálra, amely egyenesen a jól ismert mesék világába vezeti, rá kell jönnie, hogy a mese bizony nem mindig játék! A mesék világát veszély fenyegeti, de vajon rá tudja-e venni Lana a bátyját arra, hogy újra higgyen a mesékben - még mielőtt túl késő lesz?
Ben Miller, a népszerű színész újabb varázslatos meseregénye megtanít arra, hogy sose nőjünk ki a tündérmesékből.
Ben Miller: Hogyan lettem mesehős? (részlet)
Bevezetés
Senki sem tudta, hogy került oda. A friss földhányás a faluvégi rét közepén először alig volt nagyobb, mint egy vakondtúrás.
Csakhogy nem vakondtúrás volt.
Azt se látta senki, hogy épült. A sötét, viharos éjszakán mindenki a meleg paplan alatt durmolt, lehúzták a redőnyöket, és még a villannyal melegíthető takarókat is elővették.
De miközben aludtak, a bucka nőni kezdett. Bömbölt a szél és csapkodott az eső, a dombocska pedig egyre nagyobb és nagyobb lett. Nőtt és nőtt, míg végül már akkora volt, mint egy szénaboglya.
Villám hasította ketté az eget, nyomában mennydörgés hangja zavarta fel az alvó völgyet. A földhalom megremegett, majd rázkódni és rengeni kezdett, végül egy fényes, fehér zászlórúd bújt ki a tetején.
A rúd aztán egyre magasabbra nőtt, úgy, ahogy a mesében az égig érő paszuly. Ahogy már nem tudott tovább nőni, egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, majd a földhalom újra megremegett. A zászló csak a kezdet volt.
A mezőn hirtelen hatalmas repedések futottak végig. A gyepszőnyeg felpúposodott, majd felszakadt, s a föld alól lassan előbújt valami irdatlan dolog.
Először egy háztető tűnt elő. Óriási fémtető. Egyre feljebb nyomakodott, nyomában pedig kibújtak a hatalmas salakbeton falak. A göröngyök alól, mint egy óriás, aki álmából ébred, lassan kiemelkedett egy egész épület. Maguktól kerültek helyükre a mestergerendák és az ajtókeretek. A széles üvegtáblák is segítség nélkül csusszantak helyükre. Amint minden készen állt, az épületre csend borult.
Csak az eső zuhogott tovább, tisztára mosva mindent.
Aztán a súlyos, nehéz fellegek odébbálltak, a telihold pedig úgy ragyogott az égen, mint egy fényes érme. Elült a szél, elállt az eső.
A közelben felkukorékolt egy kakas. Eljött a reggel, a völgy felett a sápadt ég lassan kékre fényesült. A még mindig alvó falu felett nemsokára megjelentek a nap első sugarai. A domb aljában pedig a kis, vakondtúrásnak látszó bucka helyén most egy hatalmas, vadonatúj szupermarket állt.
Aztán szellő futott végig a völgyön, és meglebegtette az épület tetején az arany és gesztenyebarna színben játszó zászlót. Egy szó állt rajta:
Grimm.
Első fejezet
Lana unatkozott. Az eső végre elállt, de nem volt kivel játszania.
A bátyja, Harrison régebben mindig izgalmas játékokat talált ki, ott volt például a Lovagok és a kerekasztal, meg a Zombik és katonák. De amióta felvették a hatosztályos iskolába, mintha kicserélték volna. Tisztára megkomolyodott. Most is a szobájában gubbasztott, és tanult, pedig az iskolában szünet volt.
Reggeli után, amikor Lana bekopogott hozzá, hogy megkérdezze, van-e kedve a faágak közé épített kisházukban játszani, egyetlen szó nélkül becsapta az ajtót a húga orra előtt.
Most, tíz perccel később Lana visszajött, hogy megkérdezze, nem gondolta-e meg magát, de csak egy darab papír fogadta az ajtóra ragasztva:
Fontos házi készül! Kérem, ne zavarjanak!
Szerintem ezt inkább anyuéknak szánta, töprengett Lana. Titokban biztos azt reméli, hogy mindjárt játszani hívom.
Ezúttal kopogás nélkül nyitott be. Harrison az asztalánál ült, és meredten bámulta a könyvet maga előtt.
– Nem láttad, mit írtam ki? – kérdezte, de fel sem nézett. – Mit akarsz?
– Csak meg akartam kérdezni, nincs-e kedved játszani.
Harrison továbbra sem nézett fel.
– Te mondhatod meg, hogy mit! Lehet bokszolós, kalózos vagy rendőrös is! Nekem mindegy.
Harrison felsóhajtott, és letette a tollat. Levette a szemüvegét, és masszírozni kezdte az orrnyergét. Lanának eszébe jutott, hogy ezt az apukájuk szokta csinálni, de Harrison biztos azt hiszi, hogy ettől komolyabbnak és felnőttesebbnek tűnik.
– Lana, nekem már nincs időm ilyesmire – közölte Harrison. – Tudod te egyáltalán, mi az a holtág?
Lanának fogalma sem volt.
– Ez egy különleges tó, ami akkor keletkezik, amikor egy folyó túl kanyargós. Na, mindegy, nekem most ezt kell megtanulnom,
nincs időm játszadozni.
– És ha megtanultad? – kérdezte reménykedve Lana.
– A holtágak után Arkhimédész következik – ráncolta a homlokát Harrison.
Lana értetlenül nézett a bátyjára.
– Az ókori Görögországban élt – magyarázta Harrison. – Ő volt az első tudós.
– Izgi – bólintott Lana, bár egyáltalán nem így gondolta. Leplezni próbálta a csalódottságát, de nem nagyon sikerült.
Harrison kicsit ellágyult. Valahol a lelke mélyén nagyon is hiányoztak neki a közös kalandok. Először is, Lana mindig hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a játékba. Ha rendőröset játszottak, senki nem védte nála lelkesebben a rendet és a törvényt, ha pedig zombisat, bízni lehetett benne, hogy a kishúga porig rombolja az élő emberek világát.
– Bocs, most nem, de majd nemsokára – szólalt meg végül.
Lana azonban tudta, hogy ebből semmi sem lesz.
Sürgősen tenni kellett valamit. Ha jobb kedvre akart derülni, Lana mindig az anyukája fésülködőasztalánál kötött ki, mert ott voltak anyu parfümjei. Bár nem volt szabad hozzájuk nyúlnia, mindig nehezen állt ellen a különleges alakú üvegcséknek, amelyekre olyan érdekes szavak voltak írva. Besurrant a szülei hálószobájába, és végigpásztázta a parfümöket, míg végül a tekintete megállapodott egy hosszúkás, bíborvörös fiolán. Cikornyás, arany betűkkel ezt írták rá: Bűvölet. Lana óvatosan kézbe vette az üveget, levette a tetejét, és beleszippantott.
– Hála az égnek, már nem esik! – hallotta ekkor az édesanyja hangját egész közelről.
Ijedten próbálta visszatenni az üvegcse tetejét, s közben véletlenül az arcába, pontosabban a bal szemébe fújta a parfümöt. – Auuu! – kiáltott fel, és a könyökébe temette az arcát.
– Mi ez a szag? Csak nem parfüm? – dugta be erre a fejét Lana anyukája az ajtón.
– Én nem érzek semmit! – állította Lana, és gyorsan a háta mögé rejtette a kezében szorongatott fiolát. A szeme még mindig szúrt, és az arcán egy könnycsepp gördült le.
– Mi a baj? – kérdezte aggódva az édesanyja.
Lana hirtelen rájött, hogy anyu azt hiszi, hogy bánatában sír.
– Harrison nem akar játszani velem! – használta ki a helyzetet, és gyorsan szomorú képet vágott.
– Hát igen – bólintott elgondolkodva anyu. – Tudod, most izgul a vizsgák miatt.
– De miért? – értetlenkedett Lana. – Még csak most kezdte az iskolát! Száz év múlva fog vizsgázni.
– Fél, hogy lemarad – magyarázta anyu, és a hangjában aggodalom bujkált. – Tudod, hogy milyen.
– De nekem annyira hiányzik!
– Jaj, kicsim, tudom! – Az asszony ölelésre tárta a karját. Lana érezte, hogy most már valódi könnyek peregnek a szeméből. – A bátyád lassan felnőtt lesz – tette hozzá az édesanyja.
Lana most, hogy elkezdte a sírást, már abba se tudta hagyni.
– Na, gyere, keressünk valamit, ami felvidít! – fogta kézen anyu, aki elhatározta, hogy nem hagyja szomorkodni a lányát. – Menjünk el a Grimmbe!
– Hová?
– Meglátod, milyen izgalmas hely! – felelte anyu. – Egyik napról a másikra nyílt itt egy szupermarket. Ma reggel vettem észre.
– Jó, de hát most szünet van! – sóhajtott fel csalódottan Lana. – Ilyenkor mindenféle izgalmas dolgot kell a gyerekekkel csinálni! A szupermarket azért nem olyan izgi.
– És ha veszek neked valamit?
– Micsodát? Könyvet is kaphatok? – vidult fel kicsit Lana, mert ez már izgalmasabban hangzott. Ha már nem játszhat Harrisonnal, jó lenne legalább egy könyv, hogy távoli kalandokról meg izgalmas szökésekről olvashasson.
– Igen, ha azt szeretnél, kaphatsz. Szólok apának, hogy elmegyünk. Remélem, mire lejössz, a parfümjeim is mind ott lesznek, ahol voltak!
Lana megpróbált ártatlan képet vágni.
– Úgy értem, az is, amit a hátad mögött rejtegetsz! – mosolygott kedvesen Lanára anyu.
Második fejezet
Hilcotról, a faluról, ahol Lanáék laktak, leginkább azt lehetett elmondani, hogy nemigen változott benne soha semmi. Ahogy a házuktól lefelé autóztak, minden az unalomig ismerős volt; a piros postaláda, amely a vegyesbolt előtt állt őrszemet, a girbegurba házikók, amelyek mintha épp ráomlani készülnének az aprócska iskolára, és a magas tiszafacserjék szegélyezte Hilcot-ház, amelyben a Gatcombe család minden nyáron ünnepséget tartott.
Ahogy azonban kiértek a réthez,
Lana nem hitt a szemének.
Anyunak igaza volt: ott, ahol – és ebben Lana biztos volt – előző nap még csak füves pusztaság nyújtózott, hatalmas, új szupermarket állt. Frissen aszfaltozott úton gurulhattak le a dombról, át egy szép kis téglából épített boltozaton, egyenesen egy hatalmas, fákkal és bokrokkal teleültetett parkolóba.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte anyu, miközben beparkolt az egyik helyre, majd leállította a motort.
– Ez meg hogy került ide? – méregette Lana a csillogó-villogó, vadonatúj épületet.
– Nem tudom. Gondolom, akkoriban építkeztek, amikor olyan rossz idő volt, és mindenki bent kuksolt a házban. Bár azt én se értem, hogy nem vette észre senki… – töprengett anyu. – Na, mindegy, bemegyünk szétnézni?
Kiszálltak, és megindultak a bejárat felé. Anyu elvett egyet a kint sorakozó bevásárlókocsik közül, és már be is csusszant az automata ajtón.
Mire Lana utolérte, anyu már vécépapír-gurigákkal teli csomagokat pakolt a kocsiba.
– Nézd már! – kiáltotta boldogan Lanának. – Negyvennyolc gurigás csomag, és annyiba kerül, mint máshol egy huszonnégyes! Ráadásul háromrétegű. Felvásárolom a készletet, amíg még van belőle. Ha ennek híre kel, mindenki itt fog kikötni!
– Jó – bólintott Lana, és megpróbált lelkesnek látszani. – De minek nekünk ennyi vécépapír?
– Ezt nézd! – lelkendezett tovább anyu. – Ha veszünk tizenkilenc tekercs alufóliát, a huszadikat ingyen kapjuk! Hihetetlen ajánlat!
– Megnézhetem a könyveket? – kérdezte Lana.
– Ezt el se hiszem… – motyogta anyu, akit már elragadott a vásárlási láz. – Harminchat zsák faszén harminc áráért? Szerintem ezt elírták.
Lana már épp közölni akarta anyuval, hogy teljesen felesleges a faszén, mert nincs is grillezőjük, de aztán meggondolta magát. És miközben az anyukája tovább vásárolt, csendben lelépett.
A Grimm óriási áruház volt. Lana, miután átvágott a száz kilométer hosszú zöldség-gyümölcs részlegen, pékárukkal roskadásig megrakott polcok közt találta magát, amelyek aztán a lekvárokhoz és konzervekhez vezettek. Utána következett a keksz- és müzli részleg, majd a mirelitosztály, amely aztán visszavezetett a zöldségekhez. A polcok és hűtők legalább kétszer akkorák voltak, mint Lana, és a kislány lassan kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaha is megtalálja a könyves részleget.
Szívesen megkérdezett volna valakit, nemcsak vásárlókat nem látott azonban, hanem személyzetet sem. A kasszák üresen álltak, és a csemegéspult mögött sem állt senki. A gyógyszertár meg a kávézó is kongott az ürességtől. Aztán végre megpillantott valakit a mélyhűtő pultoknál, de aztán kiderült, hogy anyu az, aki addigra már dugig tömte a bevásárlókocsit fagyasztott pizzával.
Lana már csaknem lemondott a könyvekről, amikor hirtelen fura, csoszogó zajra lett figyelmes. Az üzlet másik vége felől jött.
- Hogy a macska rúgja meg! – kiabálta valaki fülsértően magas orrhangon. – Ezer ördög és pokol!
Lana kíváncsian előresettenkedett. Egy fura kinézetű figurát pillantott meg, aki lábujjhegyen állva nyújtózkodott, hogy felhelyezzen az egyik polc tetejére egy hatalmas, piros bőrbe kötött könyvet. A férfi alig volt nagyobb, mint a kislány, de körülbelül olyan idősnek látszott, mint Lana nagypapája. Arannyal szegélyezett barna kertésznadrágot viselt. Apró, barna szeme volt, de hatalmas füle és orra, a nagy, kopasz fején pedig számtalan bibircsók éktelenkedett.
– Te meg mit állsz ott, édes gyerekem? – rikoltott rá Lanára. – Inkább segíts!
Lana előrelépett, és kezét két oldalról a könyv vastag gerincére helyezte, az öregemberé mellé. Nem kerülte el a figyelmét az öreg hosszú, sárgás körme.
– Toljad már! – lihegett az öreg. – Erősebben!
Lana minden erejét megfeszítette, de a könyv irtózatosan nehéz volt. Még mielőtt észbe kapott volna, megcsúszott, és a padlón találta magát. A könyv kinyitva a mellkasára esett.
– Na, tessék, leejtetted! – förmedt rá az öreg.
– Bocsánat – hallatszott Lana hangja szinte a könyv alól. – Én igazán próbálkoztam.
Közben megpillantotta a könyvben lévő rajzot. Egy hosszú orrú, hosszú körmű, hegyes állú boszorkány volt rajta, egy sűrű erdő közepén.
– Ne kukucskálj! – szólt rá az öreg, és elmarta a könyvet. Arca most egy vonalban volt a kislányéval, és Lana látta, hogy az orra végén apró kis szőrszálak nőnek. – Épp azért tartom a felső polcon, hogy
távol tartsam a magadfajta minden lében kanál gyerekektől!
Szemmel láthatólag megijedt, hogy Lana esetleg meglátott valamit, így a kislányban persze azonnal feléledt a kíváncsiság.
– De miért nem szabad megnézni? – kérdezte. – Mi van benne?
– Mesék – vetette oda az apró öregember, és úgy szorította a mellkasához a könyvet, mintha attól tartana, hogy Lana ellopja tőle.
Mesék? Na, ez már aztán tényleg érdekesen hangzott. – Megnézhetem? – érdeklődött Lana. – Anyukám megengedte, hogy válasszak egy könyvet, a meséket pedig imádom.
– De nem az ilyeneket – nézett rá szigorúan az öreg. – Ezek több száz éves, igazi tündérmesék, a magadfajta csak berezelne tőle. Neked inkább az való – mutatott egy unalmasnak tűnő képeskönyvre az egyik alacsonyabban lévő polcon. – Az a címe, hogy A kis vontatóhajó, aki a végsőkig küzdött. Egy nagy hajó lerobban, és egy kis vontatóhajó megpróbálja partra vontatni. De a nagy hajó nagyon nehéz, majdhogynem túl nehéz a kishajónak.
– És aztán? – sürgette Lana.
– Hát, a végsőkig küzd – vont vállat az öreg. – És a végén partra vontatja a nagy hajót.
– Aha – felelte Lana, és magában azt gondolta, hogy ez vagy egy nagyon unalmas történet, vagy az öreg nem jól adta elő.
– Higgy nekem! – erősködött az öreg, és a hajós könyv felé taszigálta Lanát. – Ez sokkal jobb lesz neked. Látod? Tele van kedves, szép, megnyugtató képekkel.
Aztán elfordult Lanától, a piros könyvet pedig megpróbálta visszatuszkolni a legmagasabb polcra, amelyet elért.
– Így, la. Most aztán nem árthat senkinek.
Aztán szó nélkül eltűnt a polcok közt.
Lana egy percig várt, majd gyorsan körülnézett, nyújtózkodva lerángatta a könyvet a polcról, és szaladt, hogy megkeresse anyut. Ha az öregnek ennyire fontos volt, hogy távol tartsa tőle a piros könyvet, akkor biztos nagyon jó meséket talál benne.
Amint Lana elfutott, az öreg visszanézett az egyik sarokról. Az ajkán mosoly bujkált.
– Ha azt akarjuk, hogy egy gyerek biztosan elolvasson valamit, legjobb, ha…– suttogta. – Ha azt mondjuk neki, hogy tilos!
– Hát ez meg micsoda? – nézett Lanára anyu a kasszánál, ahol ugyan nem ült senki, ő azért mégis mindent lelkiismeretesen felpakolt a futószalagra.
– Egy mesekönyv – felelte büszkén Lana. – Ezt választottam.
– Ja, igen – felelte anyu, aztán gyors egymásutánban hatszor tüsszentett. – A por – krákogta könnyes szemmel, és hozzátett még tizenegy tüsszentést. – Biztos, hogy ez eladó? Nagyon réginek látszik.
– Háááát… – kezdte Lana.
– Segíthetek? – szólalt meg ekkor egy ismerős hang. Anyu ijedtében összerezzent. A kasszában az öreg ült, de csak a hangja volt a régi, mert most barna bajusz ült a szája felett, és fehér, galléros inget meg barna kabátkát viselt, hozzá illő arany meg barna nyakkendővel, aranyszínű sapkával.
– Jó napot! – köszönt anyu. – A lányom ezt a könyvet szeretné, de nincs rajta az ára.
– Ja, hogy ezt? – méregette a bajszos Lanát. – Hány éves a kislány?
– Kilenc – közölte Lana.
– Alig kilenc, vagy majdnem tíz? – faggatózott tovább a bajszos.
– Tessék? – értetlenkedett anyu. – Ez miért fontos?
– Mert alig kilencévesek még túl fiatalok ezekhez a mesékhez – közölte a bajszos. – A majdnem tízévesek talán már elolvashatják.
– Értem – pillantott rá szigorúan anyu, aki a legkevésbé sem szerette, ha megmondják neki, mit csináljon, vagy mit ne csináljon, főleg, ha mindezt egy idegen tette. Kinyitotta a könyvet, és végigpörgette a lapokat.
– Ja, ezt ismerem, én is nagyon szerettem, amikor kicsi voltam – mosolyodott el. – Kérjük szépen!
– Ahogy óhajtja, asszonyom! – mondta az öreg, vagyis a bajszos. – De én figyelmeztettem! Tizenhét pennyt kérek.
Anyu értetlenül nézett az eladóra.
– De ha beleszámítjuk a nyitási kedvezményt, megkaphatják tizenegy pennyért – mosolygott a bajszos.
Amikor Lana és anyu kisétáltak a szupermarketből, az öreg megint vigyorogni kezdett. – És ha azt akarod, hogy egy felnőtt mindenképp megvegyen valamit – motyogta magában –, hát csökkentsd az árát!