Az Apának lenni szerzője személyes élményeit feldolgozva mesél a szülői szerepek és a családi élet mai dilemmáiról és új perspektíváiról – a hagyományos apaszerep mellett felvázolja az apák mai új lehetőségeit, bemutatja azt a szülői szerepegyüttest, amelyben a férfiak is aktív résztvevői gyermekeik életének. Olvass bele!
Nyitókép: Max Zerrahn
Apának lenni az élet egyik legnagyobb kalandja, és nem mindegy, hogyan vágunk bele. Tillmann Prüfer, aki a ZEIT magazin főszerkesztő-helyettese, olyan apa, aki ágyba viszi a reggelit a lányainak, és aki elfogadja, hogy a kamaszok „rendetlensége” afféle egészséges lázadás. Prüfer Apának lenni című könyvében végiggondolja a hagyományos apaszerepeket, hogy felmutasson helyettük újakat, melyek mindegyike egyetlen célra irányul: légy része gyermeked életének, ne csak érzelmileg nehezen elérhető, a távolból gondoskodó apaként élj!
Az a „szerszámosláda”, aminek eszközeit minden apának kínálja, meggyőző és inspiráló. A szerszámok használatának végeredménye, hogy gyermekeink önállóvá válnak, miközben egy életen át képesek kötődni az apjukhoz. Az új apák nemzedéke itt kopogtat az ajtón. Ők már nem csupán arra vannak rendelve, hogy megteremtsék a család anyagi hátterét, hanem teljes szívvel és lélekkel vesznek részt gyermekeik nevelésében. Persze ahhoz, hogy előlépjen az apák új nemzedéke, szükség van a nők támogatására.
Nélkülük nincsen új apa.
Tillmann Prüfer (1974) a ZEIT magazin főszerkesztő-helyettese, író, négy lány édesapja. A magazin hasábjain 2018 óta heti rendszerességgel jelenteti meg nagy népszerűségnek örvendő cikksorozatát, a Prüfer lányait. Két korábbi könyve, az Ez apáé, vagy dobjuk ki? és a Tedd már le végre azt a kütyüt! hamarosan a sajtó és az olvasóközönség kedvence lett. Tillmann Prüfer Berlinben él családjával. Az Apának lenni című könyve a híres Rowohlt Kiadónál jelent meg 2022-ben.
Tillmann Prüfer: Apának lenni (részlet)
Fordította Tallai Gábor
Miért hiányoznak még mindig az apai példaképek?
Minden sarkon példaképeket állítanak elénk, apa mégis ritkán akad közöttük. A nyilvánosság terében a férfiak csak úgy mellesleg apák, amit elsősorban megtestesítenek, az a karrierista, a sportoló vagy a szerető. Hogy valakinek emellett gyerekei is vannak, nem oszt, nem szoroz. Ez utóbbi tény látszólag nem változtat az életükön. Paul McCartney-nak a Beatlesből például öt gyereke van, akik egyetlen lemeztől sem tartották távol, és valószínűleg a zenéjén sem változtattak semmit. A Beatles körülbelül 200 dalt írt, ezek közül soknak témája a szerelem vagy a magány, de csak egyetlen címében szerepel a gyerek (Little Child), és ez a dal is a szerelemről meg a magányról szól.
Nem tartottam hát nagy ügynek, hogy apa vagyok. Semmi nem volt ebben, ami tartósan befolyásolná az életemet, sőt, ami attól a pillanattól kezdve meghatározná azt.
Amikor a gyerekem világra jött, csak annyit tudtam, a férfiak leginkább saját magukról gondolkodnak, például, hogy jó szeretők-e vagy karizmatikus vezetők-e.
De hogy jó apák-e, azon nem.
Ennek megfelelően kevés gondolatot szenteltem annak, miképpen alakíthatom családi életemet úgy, hogy az mindenki számára nyerő legyen. Azt persze megfogadtam, hogy nem akarom elszúrni, és hogy szem előtt tartom majd apai felelősségemet, és mindent, mindent helyesen teszek majd. Mégis elszúrtam. Vagy mi szúrtuk el közösen.
Amikor elkészült a lakás, az ország északi részére költöztünk. Klasszikus modell lett a miénk: családfenntartó voltam, a barátnőm otthon maradt és a lányunkról gondoskodott. Más dolga nem volt, első nekifutásra nem is terveztük, hogy elhelyezkedik. Jómagam a munkámmal foglalkoztam, a dolgok beindultak, de sok volt a tennivaló. Egyre több lett a munka,
minden új feladat pedig egyben új elismerést jelentett a számomra.
Bizonytalan fiatalember voltam, aki akkor érezte magát a legjobban, ha dolgozik. Anélkül, hogy sokat töprengtem volna rajta, a klasszikus eltartó szerepében találtam magamat. A férfi, aki dolgozik, és csak hétvégén foglalkozik a gyerekeivel. Hogy adott körülmények között lényegesen egyszerűbb kijönni a kollégákkal, püfölni a billentyűzetet, mint életben tartani egy kis emberi lényt, hát ezen kicsit sem gondolkodtam. Hiszen jogom volt, hogy este fáradt és frusztrált legyek!
És persze ez idő alatt sem volt minden rossz, akadtak szép pillanatok. Remek nyaralásaink voltak, tudtunk szórakozni. De boldogok nem lettünk együtt. Két év után elváltak útjaink. Felszámoltuk a lakást, volt partnerem elköltözött, és magával vitte Lunát. A kérdést, hogy a gyerek ilyenkor az anyánál vagy az apánál maradjon, annak idején még egyértelműen az anya javára döntötték el. Magam is úgy gondoltam, ez a dolgok rendje.
Luna éppen kétéves lehetett, amikor egész kis gyermeki élete darabjaira hullott. Húsvétkor még együtt töltöttünk pár napot a szüleimnél, onnan pedig volt partnerem magával vitte lányunkat új otthonába. Amikor Luna észrevette, hogy nem szállok be a kocsiba, ijedten nézett rám. Gyermekem nem értette a világot.
Utánaintegettem, és tudtam, kudarcot vallottam.
Annak ellenére, hogy elhatároztam, jó apa leszek, csupán a családot tápláló eltartó lettem. Az a tipikus férfi, aki „teljesíteni” akar, és úgy hiszi, ezzel mindent teljesített is.
Végső soron úgy voltam ezzel, mint sok apa. Jó dolgot akartam véghez vinni, de minden kisiklott a kezem közül. A legjobbat akartam gyermekemnek, de csak a saját elképzeléseimet követtem. Valami újnak akartam részese lenni, de ehelyett a régit másoltam le.
Gyakran alakul így. A szövetségi kormánynak az Apaság- felméréshez hasonló vizsgálatai mutatják: az apák többsége szívesen venné át felerészben a gyermek gondozását partnerétől, de a valóság végül egészen más képet fest. Az apáknak csupán 7 százaléka dolgozik részmunkaidőben. Azt a tényt pedig, hogy a német háztartásokban milyen kevés dolog változott, sokszor használják bizonyítékul arra, mennyire visszamaradott és a változást elutasítók máig a férfiak. Ezzel szemben az ellentmondás sokkal inkább abból fakad, hogy a férfiak ma is két világban élnek. Az egyikben látszólag jól tesszük, ha lehetőleg sok időt töltünk azzal, hogy gyerekkocsit tologatunk a háztömb körül. A másikban sikeres férfinak illene lennünk, eurókban mérhető teljesítménnyel, miközben senkinek sem engedhetjük meg, hogy beleszóljon a dolgunkba. Ez a két világ állandó konfliktusban van egymással, közöttük pedig ott őrlődünk mi, férfiak,
akik megpróbáljuk fejleszteni önismeretünket.
Az apák világát ma ezek az ellentmondások jellemzik. Világosnak tűnik, hogy valamit másképpen kéne és kell csinálni, mint korábban, de nehéz tájékozódni. Annyi elvárás fogalmazódik meg az úgynevezett új apákkal szemben, hogy lehetetlen nekik megfelelni. Aki például arra törekszik, hogy egyiknek vagy másiknak megfeleljen, biztosan elhanyagol majd sok másikat.
Ezzel szemben az anyai szerepet még mindig kis kortól tanítják. Vannak persze kivételek, de a lányok legtöbbször babákkal játszanak, utánozzák az anya tipikus cselekvésmintáit. Amikor pedig anyjukat figyelik főzés közben, későbbi önmagukat látják egy szociálisan elismert szerepben. A fiúk még mindig ritkán nézik apjukat főzés közben, amire nem is igen van módjuk, hiszen az apa leggyakrabban teljes munkaidőben dolgozik.
A gyermekkor korai fázisában a legtöbb esetben keveset lehet tanulni az apától, ami fordítottan magára az apára is érvényes: minél inkább van távol, minél kevesebb időt tölt a gyermekével, annál kevésbé tanulhatja és gyakorolhatja saját apai szerepét.
Az apával szemben támasztott elvárásokat az elmúlt évszázadokból örököltük, ezek szerint az apa fő feladata előteremteni a család fenntartásához szükséges anyagiakat. Jó apának mindenekelőtt az számított, aki „gondoskodni volt képes” a családjáról. Az emelkedő karrier, a nagyobb fizetség ugyanakkor számos áldozattal jár.
És persze kevesebb időt is jelent, amit az apa a családjával tölthet.
Újságírói pályafutásom során temérdek topmenedzserrel ismerkedtem meg, akik mind egy szálig meg voltak győződve arról, hogy annak ellenére jó apák, hogy gyakorlatilag sosincsenek otthon. Vagy már reggel hatkor elindulnak az irodába, vagy éppen szolgálati úton vannak valahol. Egyikük büszkén mutatta mobiltelefonját, ami akkoriban egészen új technológiának számított, és magyarázta, hogy a készülék segítségével mond személyesen jóéjszakát gyerekeinek. Az ilyen apától sokat lehet tanulni a munkafegyelemről, annál kevesebbet az apaságról.
Gyermekkorom médiavilágában egyértelműek voltak az apai és anyai szerepek. A reklámokban az anyát Mr. Proper tisztítószerei inspirálták a megfelelő takarításra, máskor meg családi Mirácoli-tésztanapot hirdettek az anyák, akiknek gyermekei a „legjobb anyuka!” felkiáltással dicsérték mamájukat. Az anya a háztartás menedzsereként betöltött megannyi szerepében pompásan teljesített. Az apa autó- és bankreklámokban tűnt fel néha. Leggyakrabban azonban az asztalnál, ahová egy fárasztó nap után boldogan lehuppant, miközben felesége tálalta az ételt. De sosem tűnt fel egyetlen apa, akinek a gyerekei azt találták volna mondani, hogy „te vagy a legjobb!”. Ilyet, úgy tűnik, nem kellett mondani az apának. Ő hajtotta a kocsit, hordta haza a pénzt, adagolta tányérokba a tésztát vacsorakor. Az üzenet annyi volt: csinálj valamit magadból, és az, ami belőled valamit csinálni képes, nem más, mint a pénz. Csakis pénzzel biztosíthatod családod létét.
Amikor kisfiúként más srácokhoz mentem át játszani, mindig anyák gondoskodtak rólunk. Ők hoztak néha kakaót, máskor felaprított gyümölcsöt tálaltak fel nekünk, vagy fagylaltot a cukrászdából. Ha kimentünk játszani a szabadba, az anyák tettek róla, hogy sapkát és sálat vegyünk. És ugyancsak ők kérdeztek arról, hogyan is vagyunk. Az apák árnyéklényként léteztek. Munkában voltak, és este fáradtan érkeztek haza. Láthattam, ahogy a sarokban hagyják aktatáskájukat, és lerogynak a szófára, mindig ugyanarra a helyre. Aztán felkapták a távirányítót vagy cigarettára gyújtottak. Rólam alig vettek tudomást,
úgy tűnt, én nem vagyok az érzékelt világ része.
Apákat jobbára csak feszült állapotukban ismertem. Néhányuk valamilyen hobbinak élt, például a pincében vasútmodell állt, ahol az apák hétvégente alagutat barkácsoltak. Az egyik barátom apukája LGB márkájú, jó nagy kerti vasutat épített, a síneknek alapot is betonozott. Egy másik apukának műhelye volt, ahol papírból készítette el híres épületek makettjeit. Hogy boldoggá tette volna őket mindez, nem tudtam felmérni. Csendesen magukban fortyogó lények voltak, akik nyilván-valóan és mindenekelőtt a munka utáni, megérdemelt első sörre vágytak.
Ezzel szemben az anyák otthon voltak, tették a ház körüli dolgokat, főztek. Trágyázták a kertben a füvet, és mindig elérhetőek voltak a gyerekek számára.
Néha hétvégente barátoknál voltam, ahol az apák a délutáni kávé mellett ültek az asztalnál és süteményt majszoltak. Az is megtörtént néha, hogy apák elhagyták családjukat. Ilyenkor egyszerűen eltűntek. Szüleim úgy vélték ilyenkor, hogy van nekik valaki más. Aztán vége lett azzal a másikkal, és az apák megint ott ültek az asztalnál kávézva. Sokat nem beszéltek.
Fiaiknak ez nem is volt annyira fontos, mert ami igazán számított, hogy ezeknek az apáknak volt munkájuk. Barátaim mindig büszkén meséltek apjuk hivatásáról. Hogy mások felett rendelkeznek, hogy nagy dolgokat visznek véghez. Orvosok voltak, víztechnikusok, postai alkalmazottak, házmesterek, én pedig megértettem, hogy ezek mind igen fárasztó tevékeny-ségek. Már-már úgy tűnt, ezek a foglalkozások mind egy-egy önálló világot jelentenek, melyekben ezek az apák éltek.