A Kígyók országa több generáción át, bűbájos nőkön keresztül mesél arról, milyen ára van a történelmi és lelki traumáknak, amelyeket a világ mögötti világra zárnak az emberek. A könyvbemutatóról itt írtunk. Olvass bele a regénybe!
Mécs Ida gyerekkorától fogva tudja, hogy a cselédszoba küszöbén túl egy másik világ erdejének fáit hallja, és hogy az anyja egy titokzatos férfival eteti meg a család bánatát. Ahogy közeleg a második világháború, maga is megtanulja megkötni a rossz emlékeket, de a történelmet a mágia sem képes feltartóztatni, és Ida, hogy megmentse az öccsét, olyan alkut köt a világ mögötti világ egyik lakójával, amelynek következményeit képtelen felmérni. Dér Hanga a kétezres években él, és semmit nem tud a származásáról. Amikor egy idegen erdő és egy katona szellemképe kezdi kísérteni, rájön, hogy az anyja nem csupán azt titkolta el előle, hogy ki az apja, de súlyosabb titkokat is rejteget - és a rejtélyeket csak Hanga mágikus érintése oldhatja fel.
Rusvai Mónika: Kígyók országa
„Mindannyiunk elméjét erdők alkotják. Feltáratlan, végtelen rengetegek. És mindannyian eltévedünk bennük minden éjjel, magunkra maradunk a fák között.”
Ursula K. Le Guin (Fordította Roboz Gábor)
I. rész
A KÜSZÖBÖN INNEN
1. Csúszómászók egy polgári lakásban
Mécs Ida a hetedik születésnapján elhatározta, hogy megeteti az öccse ujját a gyíkokkal. Az édesapja estélyére érkező vendégek ugyanis megint Lócit zsongták körbe, hogy felnőttes kézfogást mímelve sorra megérinthessék a kisfiú hasznavehetetlen, második kisujját. Közben látónak és tudós gyermeknek nevezték, noha Ida biztosra vette, hogy testvére kevés dolgot lát, és még annál is kevesebbet tud.
– Hány éves vagy? – kérdezte Lócitól egy pocakos férfi, tokája kibuggyant az inggallérja fölött, ahogy ültében előre hajolt.
1922-t írtak. Mécs Alajos budapesti lakásában, a Vihar utca 4. első emeletén már reggel óta duruzsoltak a kályhák, hogy kívül tartsák a csikorgós, januári hideget. Nyekergett a nagyszoba kanapéja a vendégek súlya alatt. A dohányszagú zakók forgatagán túl Mécs felesége a kisszobában zongorázott, feje fölé borultak a legyezőpálma levelei. Ida néha odasandított, ám anyja egyszer sem viszonozta a pillantását, lesütött szemmel, határozottan püfölte a billentyűket. A zsibongás azonban eltompította a zeneszót.
– Hány éves vagy? – ismételte meg a tokás vendég. – Nem eszünk gyereket, ne félj!
Álla alatt rezgett a háj a nevetéstől.
Lóci nem felelt, pici korában rászokott, hogy a haját csavargassa, most is egyik szőke fürtjét tekerte zavarában a mutatóujja köré.
Suta, hatodik ujja nem mozdult együtt a többivel.
– Négyéves – mondta Ida a könyve mögül. Ő meg arra szokott rá, hogy olvasson, ha már úgysem foglalkoznak vele.
– Nem téged kérdeztek – fordult felé édesapa, aki addig az íróasztalnak támaszkodva beszélgetett. Két ujjával végigsimított hosszú bajszán, és lenézett a fiára. – Válaszolj szépen, Lóránt!
– Négyesztendős kislegény! – lelkendezett a kövér férfi. – Az derék. Látod, Alajos, már csak három évig kell óvnod, és ha addig nem lopják el a fölös csontját, igazi hős válik belőle. Hallod-e, Lóránt? Ügyelj, öcsém, nehogy a csúszómászók elcsenjék az ujjadat!
– Kígyótól, békától őrizkedjél, küszöbre soha ne állj! – lépett melléjük egy pödört bajuszú vendég is. Harsányan nevettek a megszeppent kisfiún.
Ida összecsapta a könyvét. A kárpitozott zsámolyon ült a nagyszoba sarkában, mert az estélyek idején nem engedték neki, hogy a szőnyegen hasalva olvasson, mint egyébként.
– Nocsak, kis vitéz! – folytatta közben a pödört bajuszú.
– Figyeld, kartárs, ez a gyerek máris milyen peckesen tartja magát!
– Szervusz, hékám! Tudsz-e már verset?
– Mi leszel, ha nagy leszel?
Ida felugrott, könyvével a hóna alatt az asztalhoz lépett, és belemarkolt a desszertestál szélén az aszalt gyümölcsökbe. Amikor zsákmányát szorongatva az ajtóhoz ért, Lóci végre megtalálta a hangját, és az utolsó kérdésre harsányan azt felelte:
– Katona!
A fülledt nagyszobából kilépve Ida arcát megcsapta a folyosó hűvöse. Miközben a konyha felé iszkolt, kis híján beleütközött Erzsibe, aki keményített kötényben likőrösüveget egyensúlyozott egy ezüsttálcán.
– Nem látsz, te fruska? – dörrent rá a kislányra, pedig sohasem beszélt így, amikor a mama is hallotta.
Ida nem bánta. Tudta, hogy amíg az ital körbejár, őt nem fogja hiányolni senki sem. A konyhaasztalon Erzsi otthagyta a krumplihéjat meg a koszos edényeket, ezért a kislány az egyik hokedlire tette a könyvét, aztán addig cibálta a sötét hajába tűzött, nagy, fehér masnit, amíg sikerült kioldania. A szalag egy ideje elviselhetetlenül birizgálta a fejbőrét, alig várta, hogy megszabadulhasson tőle.
Szájába tömte az aszalt gyümölcsöket.
Nem érdekelte, hogy az apja barátai nem az ő születésnapját jöttek megünnepelni. A mama úgyis reggel óta ölelgette, amikor alkalma adódott rá, és megígérte, hogy felköszönti majd, miután a vendégek elmentek. Ida viszont szeretett volna újra úgy játszani az öccsével, mint régen, mielőtt még Lóci elhatározta, hogy katona lesz. Azóta ugyanis a kisfiú mindenhová magával hurcolta az ólomkatonáit, vezényszavakat kiabált a zsámolyon állva, és ha Ida csatlakozni akart hozzá, azt mondta, lányoknak nem való a háború.
Mécs Alajos íróasztala fölött lógott egy térkép a Nagy-Magyarországról, amelynek határait másfél évvel korábban átrajzolták, és hatalmas területeket szakítottak le róla a szomszédos országok javára. Amennyire Ida össze tudta rakni a vendégségeken hallott beszélgetésekből, a hadseregnek ezt az elveszett földet kellett volna visszaszereznie. Lócit pedig fölös ujja tette alkalmassá arra, hogy közéjük tartozzon. Csakhogy a katonák meghaltak, Máli néni mesélte kinn a gangon, hogy ő így veszítette el a fiát, még az értesítőt is megmutatta: Foncsor Imre 1896. évi születésű budapesti illetőségű, 1916. év július hó 9-én a Capul magaslaton hősi halált halt. Ida megkérdezte az asszonytól, hol van a Capul magaslat, mire Máli néni összehajtotta a levelet, és sértetten visszavonult a lakásába.
Mennyire fájhat, ha leharapják az ember hatodik ujját?
Annyira csak nem, mint hősi halált halni.
A vendégek gyakran ugratták Lócit mindenféle csúszómászókkal, néha még a bútorok alá is mutogattak a nagyszobában, és közben kiáltoztak: Egy gyík! Ott szalad, ni! Vigyázz, Lóránt, nehogy bekapja az ujjadat! Ida ilyenkor mindig felkapta a fejét, de nem látott semmit sem. Pedig valóban éltek csúszómászók a lakásban, csak olyan helyen, amelynek környékére férfi vendég ritkán merészkedett: a lomtárként szolgáló egykori cselédszoba küszöbe alatt.
A helyiség a konyhából nyílt, így ha Ida mosogatás közben oda-odasandított, néha sikerült elkapnia a pillanatot, amikor a küszöb árnyéka hullámot vetett, kiszakadt belőle egy kígyó, béka vagy gyík formájú darab, aztán eliramodott a bútorok lába közt. Ha viszont az ember megállt az ajtó előtt, és meredten a lába elé nézett, akkor egy sem bújt elő. A mama szerint nem a falban volt a fészkük, hanem egy másik világon, amely az embereké mögött rejtőzik, de éppolyan nehéz észrevenni, mint a csúszómászókat. A hangyákhoz hasonlóan lehetett védekezni ellenük, csak bors vagy ecet helyett sóval kellett útját állni a vonulásuknak. Legutóbb teleszórták a küszöb és kőpadló közötti rést, és azóta sem kígyó, sem béka, sem gyík nem jutott be a konyhába.
De talán, ha kiforgatná onnan a sót, kiderülne, valóban annyira szeretik-e a csúszómászók a fölös ujjakat, ahogyan a vendégek mesélték. Némi töprengés után Ida felhajtotta a terítőt, és turkálni kezdett a résnyire kihúzott asztalfiókban. A fakanál nyelét túl vastagnak, a villa ágait túl vékonynak találta – végül kitapintotta a konyhai olló hűvös vasát. Magához szorította, úgy surrant vissza a küszöbhöz. Lekuporodott. Az utcára néző szobákból beszűrődött a zongoraszó és a vendégek lármája, róla pedig látszólag elfeledkeztek. A küszöb melletti hézagba nyomta az olló hegyét, kifordított egy kevés sót a szürke konyhakőre. A szemcsék majdnem teljesen feketének tűntek, de amikor óvatosan megnyalta, érezte az ismerős ízt a nyelvén. Feltűrte a ruhája ujját, és folytatta a munkát, míg végül csak kétujjnyi szakasz maradt hátra az ajtó sarkában. Akkor lehasalt, hogy jobban hozzáférjen, és a maradék sót is kikaparta.
Pattanás hallatszott, mintha kifeszített spárga szakadt volna el, majd a következő pillanatban megmoccantak az árnyékok. Ida megrettenve ugrott talpra, az olló csörömpölve a kőre hullt, a csúszómászók pedig kitódultak a küszöb alól.
A kisszobában elnémult a zongora.
Ida rohant, hogy eltegye az ollót, a fiók széle azonban becsípte a terítőt, ahogy visszalökte. Akkor már emelgetnie kellett a lábát, nehogy az asztal körül szaladgáló gyíkok felkapaszkodjanak a harisnyáján. Békák ugráltak a sparherd körül, apró, fekete kígyók siklottak ki a konyhaajtón. Aztán a nagyszobában Lóci elkezdett sírni. Úgy bömbölt, mint amikor nyáron a Gellérthegyen elesett a járdán, és mindkét térdét felhorzsolta. Ida kezét a háta mögé dugva állt az asztal lábához simulva, kis híján levegőt venni is elfelejtett.
– Ida! – A mama nyitott be a konyhába; pillantása előbb rá, aztán a padlón nyüzsgő csúszómászókra villant. Mielőtt a kislány megszólalhatott volna, elkapta a karját, és magával húzta a cselédszoba ajtajához.
– Mama, mi van Lócival? – kérdezte Ida megszeppenve, de anyja nem válaszolt, hanem belökte az ajtót, és áttaszigálta a lányát a küszöbön.
– Maradj itt, és ne csapj zajt! Elrendezem a csúszómászók dolgát, aztán beszélünk. Meg ne nyikkanj nekem! Megértettél?
– Igen, mama.
Rázárta az ajtót Idára. A lomtárként használt szobában hónapokkal azelőtt kiégett az egyetlen izzó, a gangra néző keskeny ablak felől pedig alig szűrődött be a kinti lámpák fénye. A kislány riadtan fülelt a sötétben, de semmilyen nesz nem utalt rá, hogy idebentre is besurrant volna néhány csúszómászó. A lakásban ajtók csapódtak, aztán Erzsi jó hangosan azt mondta:
– De én nem zongorázom jól, nagyságos asszony. Kisvártatva mégis újra felhangoztak az ismerős dallamok, ám ezúttal lassan és ügyetlenül. A vendégek így is megtapsolták. Zajongásukon túl azonban Ida felfigyelt a bejárati ajtó ismerős nyikordulására. Utána cipők kopogtak, kinyílt, majd újra becsukódott a konyhaajtó. Közelről hallatszott Lóci szipogása, a mama próbálta vigasztalni:
– Semmi baj, semmi baj, majd máskor jobban vigyázol. Katonadolog.
– Biztos, hogy nem a csúszómászók rémisztették meg? – kérdezte egy ismeretlen férfihang. Nem lehetett az apja vendége, közülük senki sem beszélt ilyen lassan, a magánhangzókat furcsán elnyújtva.
– Nem látja őket. Csak elbotlott a szőnyeg sarkában.
Ida el sem tudta képzelni, kit engedett be anyja a konyhába. Előreóvakodott az ajtóig, arcát a hideg fémhez nyomta, hogy átnézhessen a kulcslyukon. Lóci épp fészkelődött a mama ölében, önkéntelen mozdulattal a hajába túrt, de az apró rés által lehatárolt világ eltakarta Ida elől az ujjait.
– A só ide nem elég – szólalt meg újra az idegen.
– Látom. De ha megkötöm, akkor azon nem tudok többet változtatni.
– Miért, mihez akart kezdeni egy másik világra nyíló hasítékkal? – kérdezett vissza a férfi, és ahogy előrehajolt, Ida végre őt is megpillantotta a kulcslyukon át.
Összerezzent. Apja barátai mind gondosan ápolták a szakállukat és hátrafésülték a hajukat, a mama vendége viszont alig látszott ki hullámos, fekete tincsei és kusza szakálla mögül. Sötétszürke nagykabátban ült az asztalnál, és belekönyökölt a krumplihéjba.
Megnyikordult egy szék, aztán puffanás hallatszott: a szakállas ember csapott az asztalra a tenyerével, és amikor felemelte a kezét, egy fekete sikló vergődött a két ujja közt.
– Hagyja! – szólalt meg a mama. – Úgysem tudja mindet összefogdosni, és mostanra a szobákba is jutott belőlük.
Ida úgy helyezkedett a kulcslyuknál, hogy minél jobban láthassa a férfit, aki közben felegyenesedett az asztaltól, egy mozdulattal eltörte a sikló nyakát, majd fogta, és belegyömöszölte az állat testét a kabátzsebébe. Utána fel-alá kezdett járkálni a konyhában. Amikor végül a cselédszoba ajtaja előtt állapodott meg, a kislány megrettenve hátralépett. Surrogott a szakállas ember kabátja, ahogy lekuporodott, aztán többször megkopogtatta a küszöböt, egyszer még a kilincsre is ráfogott, végül azt mondta:
– Előfordul, hogy egyszerűen felhasad a határvonal a világok között. Ezen a résen egyelőre a csúszómászóknál egyéb nem tud keresztülfurakodni, viszont, ha tovább tágul, olyasmi is átférhet rajta, ami kellemetlenségnél jóval nagyobb bajt tud csinálni. Mindenképpen le kell zárnia.
Suttogva váltottak még néhány szót, majd kimentek a konyhából, és Lócit is magukkal vitték. Utána nagyon sokáig csak Erzsi ügyetlen zongorajátékát és a vendégek nevetését lehetett hallani. Ida kezdett félni, hogy immár az anyja is elfeledkezett róla. Végül újra léptek koppantak, kattant a cselédszoba zárja, a kislány pedig kiperdült a fényre.
– Mama, ne haragudj!
Anyja nem szidta meg, hanem letérdelt hozzá, és hosszan, szorosan magához ölelte. Ideiglenesen néhány csipet sóval hintették be a konyhakövet, ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy a bútorok árnyékában tartsák a kiszabadult csúszómászókat. Lóci értetlenül figyelte a műveletet a hokedlin ülve, és akkor sem csillant fel a szeme, amikor egy gyík épp az orra előtt surrant be a kredenc alá. Azután a mama kicsempészett nekik három gyönyörű, citromsárga mignont a nagyszobából, és a konyhaasztal köré telepedve megünnepelték Ida születésnapját. Lóci most már nevetett, két kézzel tömte a szájába a süteményt, sértetlenül maradt hatodik ujjára rátapadtak a cukormáz darabkái.
Másnap, amikor anyjával kettesben maradtak a konyhában, Idának be kellett számolnia arról, miért forgatta ki a sót a küszöb melletti résből.
– Azt akartad, hogy a csúszómászók elvigyék Lóci ujját? – csóválta a fejét a mama, miután végighallgatta. – Idám, le sem tagadhatnád, hogy az én lányom vagy!
Az asztalnál ültek, a kislány a hokedlin térdelve a terítőre könyökölt, ahogy szokott. Anyja a jegygyűrűjével játszott, lehúzta, forgatta a kezében, csillogott az arany a lámpafényben.
– Nem lehet mindent eltüntetni a világból, ami nem tetszik nekünk – mondta végül. – Lóci csak egy kisgyerek, és nem az ujja fogja eldönteni, hogy katona lesz-e, vagy sem. Hagyj békét neki!
Letette a gyűrűjét a kistányér szélére, az üres kávéscsésze mellé.
– Gyere, megmutatom, hogyan kell végleg lezárni a küszöböt!
Ahogy felegyenesedett, cipője sarkánál elsurrant egy fekete gyík, a cselédszoba ajtajához iszkolt, és eltűnt a kőpadló melletti repedésben.
– Hess, hess! Fuss csak haza! – csapta össze a tenyerét Mécsné.
– Hol lakik a gyík, mama? – faggatta a lánya. – Mi van a küszöbben?
– Egy erdő.
Magával húzta Idát, lekuporodtak a cselédszoba ajtaja elé.
– Hallgasd meg! – Azzal Mécsné a fekete kosztümkabátjában végighasalt a konyhakövön, és a küszöbre szorította a fülét.
A kislány egy pillanatig döbbenten figyelte, aztán leheveredett mellé, úgy, hogy arccal az anyja felé nézzen.
– Mint a kagylóhéjban a tenger – suttogta a mama. Mosolygott.
Ida félt, hogy egy sikló belecsusszan valamelyikük fülébe, aztán mégiscsak a deszkára hajtotta a fejét. Valóban sustorgó lombok nesze szűrődött át a küszöb repedésein, mégpedig olyan tisztán, mintha egy öreg tölgy tövében feküdtek volna le a budai hegyekben.
– Tényleg hallom! – lelkendezett a kislány. – De hol vannak a fák?
– A világ mögött.
A mama felkönyökölt, felhúzta Idát, hátukat ültükben az ajtónak vetették. Még így is hallották a küszöbben suttogó erdőt.
– Nagyon figyelj, Ida! Úgy figyelj, mint amikor mindenáron észre akarod venni a gyíkokat! – Azzal Mécsné feltartotta a mutató és a középső ujját, majd óvatos, csévélő mozdulatot tett a csuklójával. – Látod?
Ida összerezzent. Anyja két ujjbegyéből pókhálóvékony fonalak ágaztak el, és íveltek a helyiség különböző pontjai felé. Sárgán csillogott rajtuk a lámpafény.
– Mik ezek?
– Így néz ki a világ valójában – felelte a mama. Ahogy magasabbra emelte a kezét, az egész konyhát betöltötte a szálak sűrű szövedéke: végigfutottak a kőpadlón, a bútorok lábán, behálózták a mennyezetet a fejük fölött. – A fonalak mindent átjárnak. A levegőt, a falakat, a testünket. Aki pedig képes ezt észrevenni, változtathat az elrendezésükön. Megérinted?
Az anyja ujjáról lógó szálak puhán simítottak végig Ida kezén, aztán lesiklottak róla, nem tapadtak ragacsosan a bőréhez, mint a valódi pókhálók.
– Lóci ezt sem látná?
– Nem.
– Miért?
– Mert ez a képesség nem egy fölös csonton múlik. Te örökölted tőlem, Lóci nem. Nézd meg újra küszöböt!
Hátrafordultak. A deszkából alkarnyi hosszú szálak kunkorodtak elő, amelyek azonban nem kapcsolódtak semmihez, csak lágyan hullámoztak a levegőben, mint egy könnyű sál rojtjai.
– Elfeslettek a szálak – magyarázta a mama. – A helyükre kell igazítani őket, és ehhez még tű sem kell, csak a kezem. Figyelj!
Azzal a mutató és középső ujját finoman végighúzta a küszöb konyha felőli oldalán, és érintése nyomán átrendeződtek a fonalak. A végeredmény úgy nézett ki, mintha Mécsné pelenkaöltéssel szegte volna be a deszkát. Néhány pillanatig még halványan csillogtak a szálak, azután Ida már hiába meresztette a szemét, nem látott mást, csak a faanyag barázdáit.
Anyja felegyenesedett, eligazgatta a ruháit.
– Meg ne próbáld ollóval elvagdosni a szálakat! – intette a kislányt. – Nem sikerülne.
– Nagy bajt csináltam, mama? – Ida felugrott a küszöb mellől, belekapaszkodott az anyja szoknyájába. – Ugye, miattam jött a szakállas ember?
– Megijedtél? Nagyon helyes. Gyereknek nem való babrálni a fonalakkal.
Lefejtette a derekáról Ida ujjait, visszalépett az asztalhoz.
– Szeretnék kérni tőled valamit – mondta aztán, és ujjára húzta a gyűrűjét. – Ez a szakállas ember fog még jönni hozzánk máskor is. De nem volna jó, ha meglátna téged. Rögtön tudná, hogy hozzám hasonló vagy, én viszont nem akarom, hogy veled is alkut kössön. Kicsi vagy még. Megígéred, hogy a cselédszobában maradsz, amíg nálunk jár?
– Igen, mama – felelte Ida, és az anyja akkor végre magához ölelte.
– Magyar! – szavalta Lóci, és hat ujjban végződő jobbját a szíve fölé simította, ahogy tanulta. – Legyen hited és lészen országod… minden nemzetek közt az első, az áldott… Amit… Isten amit néked címeredbe vágott.
Visszalépett a sorba, mire újabb sujtásos mellénybe öltöztetett kisfiú lépett elő, hogy a következő strófával folytassa. Az 1923-as újév napját ülték egy szentkereszti vadászházban, a pilisi erdő mélyén. A hatalmas cserépkályhával izzasztóra fűtött teremben sült vadhús és pipadohány szaga terjengett, a fogasokra akasztott kabátokról friss hólé csepegett a felviaszolt padlóra. Üvegpoharak csendültek össze.
Ida előrelépett, és a csillár gyertyaforma izzóit bámulva felmondta az utolsó versszakot:
– Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni, örök igazságban… hiszek Magyarország feltámadásában!
– Ámen – felelte rá a másik hat gyermek.
– Ámen – mormolták az U alakba rendezett asztaloknál ülő felnőttek.
Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, a sorba állított gyerekek pedig szétszéledtek, Lóci rohant vissza a cserépkályha kuckójában hagyott ólomkatonáihoz, ahol apja vadász barátjának két kisfiával egész este háborúsdit játszottak. Ida hímzett pruszlikját igazgatva visszaballagott az asztalhoz.
– Kíváncsi lennék, honnan szedték ezt a giccset. Borzalmas – méltatlankodott épp a mama jobb oldali asztaltársa, egy idős hölgy sötétlila kosztümkabátban. – Áldott-vágott. Hát ki ír ilyen rímet?
Ida leült az anyja bal oldalára, és két kézzel próbálta füle mögé simítani a hajfonatából kiszabadult fürtöket.
– Koravén ez a kislány – szólalt meg akkor az asszony, Ida pedig riadtan lesütötte a szemét, amikor megértette, hogy róla van szó. – Miért nem játszik soha a többiekkel?
– Talán van fontosabb dolga is, mint a butaságaikat hallgatni – felelte a mama, és felegyenesedett.
Az este hátralévő részében Ida egy ablakmélyedésbe húzódott félre az anyjával, onnan figyelték a tárgyakat és az embereket behálózó fonalakat. A legsűrűbbnek a cserépkályha körül mutatkoztak a szálak, ám a kuckóban játszó Lóciba és a másik két kisfiúba alig jutott belőlük. Idának hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni a halvány csillogást az öccse felemelt kezében. A felnőttekben hasonlóan fakónak mutatkoztak a fonalak, a mama viszont úgy ragyogott közöttük, mint egy lámpás a félhomályos erdő mélyén. Aztán, amikor a kislány még alaposabban szemügyre vette az anyját, észrevette, hogy a szálak kisebb-nagyobb csomókra húzódnak a mellkasában.
– Olyan dolgok vannak bennük, amiket el kellett rejtenem, hogy boldogok maradhassunk – felelte a mama, amikor a lánya rákérdezett, majd figyelmeztetően a szája elé emelte a mutatóujját.
Erről aztán nem beszéltek többet, ám a kislány nyitva tartotta a szemét, és amikor legközelebb a cselédszoba kulcslyukán át megpillantotta a szakállas embert, észrevette, hogy az ő testében is csomókra húzódnak a fonalak, az apró, ragyogó göbök pedig szinte teljesen kitöltik a mellkasát.
Annak ellenére, hogy a lakásban elszabadult csúszómászók pár nap alatt semmivé foszlottak, a férfi néhány hetente fel-felbukkant náluk. Ha Erzsi a piacon járt, édesapa pedig dolgozott, a mama mindig azt leste, bekopogtat-e a szakállas ember a gangra néző konyhaablakon. Olyankor pedig Idának iszkolnia kellett a cselédszobába.
Eleinte nem bánta, mert időközben az anyja kicseréltette a lámpaizzót, és puha pokrócokat terített a helyiség egyik sarkában álló kiszolgált karosszékre – így a kislány zavartalanul olvashatott a látogatások idején. Egyszer-egyszer azért megnézte magának a különös vendéget a kulcslyukon át, de a felnőttek beszélgetése nem kötötte le. Aztán egy alkalommal arra kapta fel a fejét a könyvéből, hogy az anyja nevet. Amikor édesapa otthon volt, sohasem nevetett, vendégségek idején pedig legtöbbször visszavonult zongorázni. A szakállas ember azonban mondott valamit, amin a mama úgy kacagott, hogy Ida végül az ajtóhoz óvakodott, és a kulcslyukhoz nyomta az arcát, mert ő is részesülni akart a vidámságból. Az anyja és a különös vendég egy könyv fölött hajoltak össze az asztalnál, és a férfi egy Ida számára ismeretlen nyelven olvasott fel belőle. A kislány nem értette, mi lehetett annyira vicces, hogy a mama még mindig a tenyerét a szája elé tartva kuncogott.
1923 nyarára a férfi megszokott részévé vált az életüknek. Ha késett, vagy nem jött, a mama idegesen járkált fel-alá a lakásban, és Ida nem tudta, mivel járhatna a kedvében, hogy megnyugodjon. A vendég mindig kapott az ebéd vagy a vacsora maradékából, ha pedig csak pár percük maradt édesapa érkezése előtt, akkor Mécsné a gangra néző ablakon adta ki neki a konyharuhába csavart kislábost. Előfordult, hogy Máli néni meglátta őket, olyankor a mama kiment a folyosóra, váltott pár szót az asszonnyal, majd elégedett mosollyal tért vissza.
– Rendes asszony maga, Róza – mondogatta a szakállas ember búcsúzáskor, és furcsán, idegenül perdültek szavaiban az „r” betűk. Mécsnét egyébként senki sem szólította a keresztnevén, még a férje sem.
Aztán már nemcsak a mama nevetett, hanem Lóci is. A kisfiú az első alkalomtól fogva jelen lehetett a vendég érkezésekor, ám ez Idát mindaddig nem zavarta, amíg a férfi ajándékokat nem kezdett hordani neki. Először csokoládét hozott. A sárga csomagoláson piros betűkkel az állt:
„balaton szelet”. A mama nem hagyta, hogy Lóci azonnal megegye, hanem eltette, és csak azután húzta elő a köténye zsebéből, hogy Idát kiengedte a cselédszobából. Késsel kettévágta nekik a kakaós krémmel rétegzett ostyaszeletet. A papírjáért azonban Ida hiába könyörgött, az a kályha lángjai közt végezte. Később a vendég újabb édességekkel, majd olyan játékokkal állított be, amelyekhez foghatót nem lehetett kapni Budapesten. Lóci kapott egy piros, gyerekeknek való orvosi táskát, egy barna majmocskát formázó babát és egy színes korongokból álló, térbeli építőjátékot, amelynek elemeit a szélükön lévő vágatok mentén lehetett egymásba illeszteni. A szakállas ember a majmocskát Moncsicsinek hívta, az építőjátékról pedig azt állította, hogy műanyagból készült. Később Ida mindkét ismeretlen szóra rákérdezett az anyjánál, ám azt a választ kapta, hogy inkább a leckéjével foglalkozzon.
Utoljára a mama vendége egy színesre festett fémmadarat hozott. Az életnagyságú stiglic könnyű lemezből készült, belsejében pedig óramű rejtőzött, amelyet egy „Leme zárugyár” feliratú kulccsal lehetett felhúzni. A játék ezután zörögve végigugrált az asztalon vékony, fekete lábain.
Ida vágyakozva nézte a kulcslyukon át, majd, amint a szakállas ember távozott, kiperdült a cselédszobából, hogy kipróbálhassa.
– Add ide! – nyúlt át az asztal fölött, de Lóci két marokra fogta, és a mellkasához szorította a sárga, piros és rozsda- barna színekben pompázó madarat.
– Enyém, enyém, enyém! – visította.
Nővére azonban már felkapta a terítőn hagyott kulcsot, így a kisfiú hiába hadonászott a stigliccel, nem tudta újra felhúzni. Bömbölni kezdett.
– Elég legyen!
A mama akkor toppant be a konyhába, mert miután kikísérte a szakállas embert, megint kint maradt a gangon beszélni Máli nénivel. Ezúttal azonban bosszúsnak tűnt, végig sem hallgatta Ida siránkozását, hanem lefejtette a kislány ujjait a kulcsról, aztán Lócitól is elvette a madarat.
– Majd akkor játszhattok vele, ha meg tudtok egyezni rajta – dohogta, aztán betette a játékot a kredenc legfelső fiókjába, ahol a gyerekei nem érhették el.
Onnantól fogva a szakállas ember nem hozott több ajándékot.
Egy nyári estén végül a mama megmutatta Idának, hogyan készíti el a szakállas ember ételét. Erzsit leküldte Lócival sétálni a közeli Múzeumkertbe, maguk maradtak a lakásban a készülő vacsora mellett. A mama leemelte a sparherdről a tele fazekat, és egy fémalátétre tette a konyhaasztalon. Utána néhány merőkanálnyit átcsorgatott a lencselevesből a kislábasba, amelyet mindig a vendégnek tartogatott.
– Nézd csak, Idám! – Köténye zsebébe nyúlt, aztán a lánya elé tartotta a kezét. Három, mágiafonalakból szőtt, pici gombolyag csillogott a tenyerén. – Ezeket fogom beletenni a levesébe.
Hagyta, hogy a kislány elvegye tőle a gömböket, majd hosszan nézegesse őket.
– Bánatot rejtettem el bennük – magyarázta aztán. – Amikor bájolok, ujjam köré tekerem a rossz dolgokat, az olyan dolgokat, amikre nem akarom, hogy mások emlékezzenek.
– Mint amikor édesapa kiabál?
– Azt is. Vagy amikor valaki a házból olyasmit lát vagy hall, amit nem lenne szabad. Akkor annak az emléknek a szálát szépen kihúzom, és beleteszem a vendégünk ételébe. Megpróbálod te? Csak ejtsd bele a lábasba!
A kislány kezében szinte súlytalannak érződött a három gombolyag, ám amikor óvatosan a levesbe szórta őket, kavicsként süllyedtek el benne, és fodrokat gyűrtek az étel felszínére. Egy pillanatig még látni lehetett a fonalak sápadt fényét az edény alján, aztán már semmi jel nem utalt rá, hogy nem közönséges lencse gőzölög a lábasban.
– Rossz íze lesz tőle? – kérdezte Ida.
– Te biztos gyomorrontást kapnál, ha megennéd, de a vendégünknek pontosan ilyen ételre van szüksége. Bánat nélkül elpusztulna.
A kislány az asztalra könyökölve beleszagolt az ételbe.
– De ha ilyesmit eszik, akkor nem lesz szomorú? – pillantott fel az anyjára.
– A felnőttek megtanulnak együtt élni a szomorúsággal – felelte a mama, és megsimogatta Ida haját. – Nézd most meg a két kezed! Meg tudod mondani, melyikben látod élesebben a fonalakat?
– A balban.
– Mert balkezes vagy. És ha majd nagy leszel, azzal a kezeddel tudsz bájolni is. A vendégünk jobbkezes, csakhogy csúnyán eltörtek a csontok a kezében, és nem forrtak össze rendesen. Ezért már nem tudja varázslattal elzárni a bánatot, csak megenni. Ebben segítek neki.
Ida néhány pillanatig elgondolkozva hallgatott, majd azt kérdezte:
– A háborúban sérült meg a keze? Ahol Máli néni fia meghalt?
– Micsoda? – A mama elmosolyodott. – Okos gondolat, de a mi vendégünk sohasem járt ott. Járt viszont a… a küszöb másik oldalán.
– Az erdőben? – ámult el a kislány, ám abban a pillanatban léptek hangoztak fel a gangon. A mama felugrott az asztaltól, kiszaladt a konyhából – Ida pedig engedelmesen a cselédszoba ajtajához ballagott.
1924 decemberében Lóci betöltötte hetedik évét, anélkül, hogy a fölös csontját elvesztette volna, Mécs Alajos és a barátai pedig úgy gondolták, okvetlenül koccintaniuk kell a tudós gyermek egészségére. Erzsi ismét bajlódhatott az egész nap duruzsoló kályhákkal, miközben a két, utcára néző szoba zsúfolásig telt jól öltözött, parfüm- és dohányillatú vendégekkel. A tokás férfi ezúttal is a nyekergős kanapén foglalt helyet, vastag ujjai közt szinte elveszett az apró, díszes likőröspohár.
– Szabad-e már a legénynek koccintania, Alajos? – szólt oda Mécsnek.
– Az a likőr keserű – felelte Lóci, általános derültséget keltve a szobában.
A vendégek ismét körbefogták, a tokás férfi barátságosan megveregette a vállát.
– Haha! Jó ízlésed van, öcsém!
– Hát olvasni tudsz-e már? Igen? Na, brávó, íme, a tudós gyermek!
– Aztán mi leszel, ha nagy leszel?
Ida összecsapta a könyvét, és már épp felugrott volna a zsámolyról, hogy a konyhába meneküljön, amikor öccse határozottan így felelt az utolsó kérdésre:
– Orvos!
Akkor ugyanis már hetek óta csak a piros, orvosi táskával játszott, amelyet a szakállas embertől kapott. A játék gyermekek kezébe illő méretben készült, oldalán fehér körben vörös kereszt virított, gyomrában különféle színű, műanyagból készült eszközök lapultak. Sztetoszkóp, reflexkalapács, ártalmatlan szike, sőt még egy fecskendő is, amelybe fel lehetett szívni a vizet a mosdótálból, és összefröcskölni vele egymást. A vendégek pedig beszélhettek most már Lócinak a katonaélet szépségeiről, a kisfiú megmakacsolta magát, és miközben fél kézzel ismét a haját csavargatta, továbbra is az orvos szót ismételgette.
Ida elunta hallgatni, átsandított a kisszobába – ám a legyezőpálma alatt nem a mama, hanem Erzsi ült a zongoránál. Az elmúlt években annyit javult a játéka, hogy a kislány fel sem figyelt a változásra. Mivel nem tudta elképzelni, hová tűnhetett az anyja, hóna alá kapta a könyvét, és kisurrant a folyosóra. A konyhában azonban nem égett a villany, és sötétbe borult a folyosó meg a fürdőszoba is. A mama nem volt a lakásban.
A kislány visszament a konyhába, felkattintotta a villanyt. A hűlő sparherden ott állt a kislábas, amelyben anyja a szakállas ember ételét szokta félretenni. Aznap viszont egy szóval sem említette, hogy ő is vendéget várna, ráadásul olyasmi sem fordult még elő soha, hogy elébe ment volna az érkezőnek. Ida legszívesebben visszarohant volna a szobába szólni a vendégeknek, hogy a mama eltűnt, menjenek, keressék meg gyorsan, mert odakint sötét van és esik az eső. Ha viszont édesapa faggatni kezdi, előbb-utóbb a szakállas embert is szóba kell hoznia, azért pedig az anyja biztosan megharagudna.
Ott maradt hát a konyhában, és várt, hallgatta a vendégek zsibongását.
Amikor már kezdett egy kicsit félni, odatolta a hokedlit a kredenchez, és kivette a legfelső fiókból a lemezmadarat. Néhányszor megsétáltatta az asztalon, közben azt suttogta neki, hogy mondja meg a gazdájának, a szakállas embernek, küldje haza a mamát minél hamarabb. Addig szorongatta, hogy a játék fémkulcsa átmelegedett a kezében.
Nagy sokára aztán nyikordult a bejárati ajtó, léptek koppantak, és a mama betoppant a konyhába, hosszú, fekete kabátban, bőrig ázva. Ida hiába kérdezte, hol járt, anyja az asztalra borult, és rázkódó vállal sírt, hajtincseiről sorra gördültek le a vízcseppek a terítőre.
– Mama, nem jön a szakállas ember, hogy elvigye a bánatod?
Anyja azonban hallgatott, szemét törölgette, nem is nézett rá. Végül annyit felelt:
– Nem fog jönni többet.
– Miért nem?
– Tedd el azt a madarat, ne is lássam!
Ida megszeppenve elhúzódott, aztán újra odatolta a hokedlit a kredenchez, és visszarakta a játékot a helyére. Anyja közben lehámozta magáról a kabátot, a szék karfájára terítette, csavargatta hajából a vizet, fejét csóválta, mintha nem is nagyon szomorú, hanem nagyon dühös lenne.
– Megleszünk magunkban, ne félj – mondta végül, aztán kinyitotta a sparherd ajtaját, és betuszkolt még néhány fahasábot az izzó parázs közé. Megmelegítette a vendégnek félretett krumplilevest, aztán a tűzhely mellé húzódva a legrosszabb cseréptányérukból kikanalazta.
Akkor még nem kapott tőle gyomorrontást.