Különös, összetett műfajú könyvében Robert Macfarlane föld alatti világokba kalauzol el bennünket: bronzkori temetkezési kamrákba, grönlandi gleccserek mélyére, a Párizs alatti katakombák labirintusába, a szlovéniai karsztvidék víznyelőibe. Olvass bele!
A kötetben szó esik a fák közti kommunikációt lehetővé tevő gombafonalrendszerekről vagy az új-mexikói sivatag alatti radioaktívhulladék-temetőről is. Izgalmas, olykor megrendítő utazások ezek az emberi történelem és bolygónk történetének múltjába, jelenébe és jövőjébe. És rádöbbentenek, hogy a "lenti világ", melynek létezéséről alig veszünk tudomást, szerves része mindennapi életünknek. A könyv nemrég megnyert egy újonnan alapított ismeretterjesztő díjat is.
Robert Macfarlane (1976) angol természetíró, irodalomkritikus, a Cambridge-i Egyetem tanára. Íróként fő témái a tájak, helyek, emberek, környezetvédelem, az emlékezet szerepe. Esszéit, recenzióit többek között a The Guardian, a The New York Times és a Granta közli. A Lennvilág a nyolcadik könyve, és az első, mely magyarul olvasható.
Robert Macfarlane: Lennvilág - Utazás az idő mélyére (részlet)
Fordította Makovecz Benjamin
XVI. Lajos a trónra lépését követően létrehozta a Párizs és a környező sík vidék alatti kőfejtőket ellenőrző bizottságot, vezetőjéül Charles-Axel Guillaumot-t nevezte ki azzal a feladattal, hogy a közbiztonság érdekében szabályozza a mészkőkitermelést. Guillaumot rendelte el a járat- és üregrendszer első feltérképezését azzal a szándékkal, hogy biztonságossá tegye a meglévő üregeket és mederbe terelje a további kitermelést. Rendszert vezettek be a föld alatti város tervezésébe, a kamrákat és alagutakat a fölöttük futó utcák alapján nevezték el, megteremtve ezzel egy tükörképvárost a felszín mint tükrözési sík alatt. „Párizs alatt egy másik Párizs szolgál – írja Victor Hugo A nyomorultakban –, …ennek megvannak a maga utcái, keresztútjai, terei, átjárói, van érhálózata, vérkeringése…”(1)
Guillaumot volt az, aki az 1780-as évek elején áttekintette azt a felvetést, hogy használják raktározási célokra a kőfejtő föld alatti tereit.
Amit pedig sürgősen raktározni kellett valahol, az nem volt más, mint Párizs halottai.
A legrégibb, még a római korból való temetkezési területek az akkori Párizs (Lutetia) déli peremén helyezkedtek el, ahogy azonban a város terjeszkedett, a halottak többségét már a határokon belül helyezték nyugalomra, elsősorban a legnagyobb kiterjedésű temetőben, a Les Halles piactere közelében elterülő Saints-Innocents-ban. Az évszázadok során egyre növekedett az elföldeltek tömege; a Saints-Innocents-ban már többmilliónyian nyugodtak. Annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb mértékben megnöveljék a rendelkezésre álló helyet, a legrégebbi maradványokat exhumálták, a csontokat szétválogatták, és mint tömegsírban, a temetők területe alatti folyosókban (charnier-kben) halmozták fel őket. A temető központi területének talaját ezután máshonnan ideszállított földdel töltötték föl vagy két méter magasságban, de hamarosan ezt a réteget is megtöltötték a bomló tetemek.
A párizsi halottak súlyos terhet jelentettek az élők számára.
1780-ban a Saints-Innocents temetővel szomszédos lakóházak egyikének támfala engedett a túloldalról ránehezedő tömegsír nyomásának, és csontok meg föld zúdult a lakótérbe. Nyilvánvalóvá vált, hogy radikális megoldásra van szükség, és végre azt is világosan felismerték, hogy ezt a megoldást a kőfejtő alagútjai kínálják sírhelynek igen alkalmas, óriási tereikkel.
Ezzel kezdődött meg Párizs történetének egyik legfigyelemreméltóbb epizódja. 1786-ban hozzáláttak a város temetőinek, kriptáinak és síremlékeinek kiürítéséhez, és több mint hatmillió ember földi maradványait szállították a kőfejtők akkoriban Tombe-Issoire néven ismert, de hamarosan már csak Les Catacombes néven emlegetett szektorában, a montrouge-i síkság alatt. A feladat végrehajtására hátborzongató, jól szervezett „gyártósort” alakítottak ki kubikosokkal, tisztítókkal, rakodókkal, szekeresekkel, szállítómunkásokkal és felügyelőkkel. Éveken át minden éjszaka nehéz, fekete lepellel letakart lovas szekerek csörömpöltek az exhumáltak csontjaival a temetőkből a Tombe-Issoire felé; előttük fáklyavivők lépkedtek, mögöttük pedig papok kántálták a gyászmisét. Odalent az alagutakban a munkások szétválogatták a maradványokat, és az egyes csontfajtákat elkülönítve, a leghatékonyabb helykihasználást szem előtt tartva halmozták fel őket a falak mellett. A csontok elhelyezésében sajátos „népművészeti” műfaj is született:
az összezsúfolt combcsontok sorait az egységesen kifelé fordított arcú koponyák más tónusú és textúrájú sávjai váltogatják.
Egy évszázaddal később a fotográfus Felix Nadar elsőként kísérletezett az igen rossz fényviszonyok között való fényképezéssel ezekben a csontkamrákban. Egyik legismertebb képe egy emberi csontokkal rakott szekeret húzó munkást ábrázol. Felkavaró kép. A szekér kerekei fából készültek, oldala gyalulatlan deszkából – jól látszik a fa erezete. A férfi arca a villanófényben alig kivehető; széles karimájú bőrkalapot és foltozott, bő, fehér ujjast visel, a nadrágja is folt hátán folt. Emberi bordákon és sípcsontokon tipor, a szekérről pedig fehér koponyák merednek a válla fölött előre, az alagút mélye felé. Nadar később a légi fényképezés úttörőjeként egy léghajó kosarából fényképezte Párizst; ő volt az első, aki mozgó járműről, fölülről készített képeket a városról, és az első, aki lefényképezte a mélyen alatta fekvő árnyéktükörképet is.
A 19. században folytatódott a csontok átszállítása és elhelyezése a katakombákban, a kőfejtés azonban a legkitűnőbb mészkőrétegek kimerülésével lassan alábbhagyott. Az 1820-as évektől a termeket és alagutakat új cél szolgálatába állították: a sötét és nyirkos terek nagyszerűen alkalmasnak bizonyultak arra, hogy az odahordott lótrágyán gombát termesszenek. A rugalmas váltásra képes kőfejtő munkások remekül boldogultak gombatermesztőkként, és megalapítottak egy föld alatti Párizsi Kertészeti Társaságot, amelynek elnöke a kőbányák korábbi főfelügyelője lett. 1940-ben már vagy kétezer gombatermesztő szorgalmatoskodott Párizs föld alatti járataiban. Az útvesztők egyes szektoraiban a második világháború idején a német megszállást követően a francia ellenállás talált menedéket; a légitámadások alatt a polgári lakosság egy része óvóhelyként használta az alagutakat, a vichyi kormány és a Wehrmacht tisztjei számára pedig bombabiztos bunkereket létesítettek a 6. kerület alatti üregekben.
A háború után valóságos katakombakultusz alakult ki.
Egyre többen keresték fel ezeket a föld alatti tereket – volt, aki búvóhelyet keresett, mások sötét gaztettekre készültek, és voltak, akiket egyszerűen csak érdekelt a dolog. A föld alatti világhoz vonzódókat úgy emlegették: katafilok. 1955-ben aztán a hatóságok lezárták a katakombákat, és csak a turistalátványosságként berendezett osszáriumok látogatását engedélyezték. A járatok ellenőrzésére rendőri szolgálatot szerveztek, a köznyelv hamar katazsaruknak nevezte el az alagúthálózat geográfiájával megismertetett, az őrzés sajátos céljaira kiképzett rendőröket. A katakombákat fallal zárták le, a bejáratokat – alagutakat, kapukat és csatornanyílásokat – lezárták vagy le is hegesztették. A katafilok azonban nem adták fel; a labirintus nagyszerű helyet kínált a párizsi szubkultúrák kibontakozásához. A kusza föld alatti terek azzá váltak – és máig meg is maradtak annak –, amit az anarchista teoretikus, Hakim Bey „ideiglenes autonóm zóná”-nak nevezett: olyan helyekké, ahol az emberek kedvükre változtathatják meg identitásukat, új létezési formákat és viszonyokat élhetnek meg, és úgy vethetik le béklyóikat, ahogy a fenti világban sosem tehetnék.
(1.) Lányi Viktor, Révay József és Szekeres György fordítása