Theo Byrne asztrobiológus, aki a Földön kívüli élet jeleit kutatja a világűrben, felesége halála óta egyedül neveli kilencéves fiát. A melegszívű és kedves Robin rajong a természetért, az állatokért, a növényekért, de rendkívül furcsa gyerek. Ki akarják rúgni az iskolából, mert behúzott az egyik osztálytársának. Theo nem szeretné, ha egyre zaklatottabb fiát pszichoaktív szerekkel kezelnék. Tudomást szerez egy kísérleti szakaszban lévő, neurofeedback nevű technikáról, amelynek segítségével Robin megtanulhat jobban uralkodni az érzelmein - az eljárás részben az anyja agyáról rögzített működésmintákra szoktatja a fiút.
Richard Powers (1957) amerikai regényíró eredetileg fizikát tanult, majd irodalomból diplomázott. Egy ideig kreatív írást tanított az Illinois-i Egyetemen és a Stanfordon. Írói munkásságát kritikusai Jonathan Franzenéhez, Dave Eggerséhez és Don DeLillóéhoz hasonlítják. A 2019-ben Pulitzer-díjat nyert Égig érő történettel és az Orfeo című regényével együtt a Rémület magyarul a harmadik könyve.
Richard Powers: Rémület
Fordította: Barabás András
És lehet, hogy sose találjuk meg őket? A teraszon állítottuk fel a távcsövet. Tiszta őszi éjszaka volt az Egyesült Államok keleti részének egyik utolsó sötét sávjának szélén. Ilyen jó minőségű sötétséget nem könnyű találni, és ha egy helyen ilyen nagy a sötét, az kivilágosítja az eget. A bérelt faházunk fölött magasodó fák közötti résre céloztunk a távcsővel. Robin elvette a szemét a nézőkéről – az én bús, különleges, mindjárt kilencéves fiam, aki nem volt kibékülve a világgal.
– Úgy, ahogy mondod – feleltem neki. – Talán sose találjuk meg őket.
Mindig próbáltam megmondani neki az igazat, feltéve hogy ismertem, és nem volt halálos. Úgyis rögtön kitalálta, ha hazudtam.
De hát mindenütt van belőlük, nem igaz? Ti már be is bizonyítottátok.
– Azért az nem volt igazi bizonyítás.
Talán túl messzire vannak. Túl sok az üres tér vagy ilyesmi.
A két karja pörgött, ahogy máskor is, ha nem találta a szavakat. Közelgett a lefekvés ideje, ami szintén nem segített. A kezemet vörösesbarna loboncára tettem. A szín az övé – Alyé.
– És ha soha egy árva pittyenést se hallanánk odakintről? Az mit mondana?
Föltette az egyik kezét. Alyssa szokta mondani, hogy
amikor Robin koncentrál, hallani, ahogy belül berreg.
A szeme összeszűkült, mereven nézett lefelé a fák sötét szakadékába. Másik kezével az álla mélyedését vakarászta – ezt akkor szokta, amikor erősen gondolkodott. Olyan vadul kaparászott, hogy le kellett állítanom.
– Robbie! Hahó! Ébresztő!
Kinyújtotta a tenyerét, hogy megnyugtasson. Köszöni, jól van. Csak még egy percig nem akarta elengedni a kérdést, vitte magával a sötétségbe, ameddig lehetett.
Ha nem hallanánk semmit? Mármint soha?
Biztatólag biccentettem a tudósom felé – csak ne olyan hevesen. Eddig tartott ma a csillagnézés. Egész este a lehető legtisztább volt az ég egy híresen esős helyen. A kora őszi telihold kövéren trónolt a láthatáron. A körben álló fák között olyan élesen látszott, mintha csak karnyújtásnyira lenne, és ráfolyt volna a Tejút – számtalan aranypötty a fekete folyómederben. Ha az ember nyugton maradt, szinte látta, hogyan forognak a csillagok.
Semmi bizonyosság. Na, az milyen volna.
Elnevettem magam. Naponta legalább egyszer-kétszer megnevettetett, megfelelő időközönként. Ez a dac, ez a radikális szkepszis! Tisztára, mint én. Tisztára, mint az anyja.
– Semmi – bólintottam rá. – Semmi bizonyosság.
De ha mégis hallanánk egy pittyenést. Az rengeteget elárulna.
– Bizony.
Egy másik estén talán jutott volna elég idő megbeszélni, pontosan mit is árulna el. Most azonban már le kellett feküdni. Utoljára odahajolt a teleszkóp csövéhez, hogy
még egyszer megnézze az Androméda-galaxis fénylő magját.
Nem alhatnánk ma idekint, apu?
Kivettem egy hétre az iskolából, hogy kihozzam az erdőbe. Sokasodtak a kellemetlenségek az osztálytársaival, ránk fért egy kis szünet. Viszont nem hozhattam át úgy a Füstös-hegységen, hogy ne engedtem volna neki egy kint alvást.
Visszamentünk a faházba, hogy összeszedjük a felszerelést az expedícióhoz. A földszint egyetlen fenyőillatú, lambériás szobából állt, megszédítve egy kis sültszalonna-szaggal. A konyha bűzlött a bepállott konyharuhák meg a vakolat szagától – ilyenek a mérsékelt övi erdők illatai. A kis szekrényeken post-it cédulák: Kávéhoz szűrőpapír a frigó fölött. Másik edényt használj, légyszi! Utasításokkal teli zöld spiráldosszié hevert kinyitva a viharvert tölgyfa asztalon: a vízvezeték gyenge pontjai, a biztosítékdoboz helye, telefonszámok vészhelyzetre. A ház összes kapcsolója meg volt jelölve: plafon, lépcső, átjáró, konyha.
Mennyezetig érő ablakok nyíltak a másnap délelőtt már szemrevételezhető, egymásra licitáló hegyek vonulatára. Két rusztikus, csupasz faheverő állt a kőlapokból összerótt, jávorszarvasokkal, csónakokkal és medvékkel díszített kandalló két oldalán. Lecsaptunk a párnákra, kivittük a teraszra, és letettük őket a földre.
Nassolnivalót is hozhatunk?
– Nem jó ötlet, kiskomám. Ursus americanus! Öt négyzetkilométerre négy mackó jut, és egészen Észak-Karolináig megérzik a mogyoró szagát.
Nem igaz! Magasba tartotta az egyik ujját. Erről jut eszembe.
Megint beszaladt, és egy kis formátumú, papírkötésű könyvvel jelent meg: A Füstös-hegység emlősei.
– Ezt komolyan gondolod, Robbie? Koromsötét van idekint.
Biztonsági kézilámpát emelt a magasba, amit kurblizva lehet feltölteni. Egészen izgalomba jött tőle az érkezésünk reggelén, és magyarázatot követelt arról, hogyan működik a varázslat. Most meg nem tudott betelni vele, hogy saját maga tereli az elektronokat.
Letelepedtünk hevenyészett alaptáborunkban. Úgy láttam, örül, és mégiscsak ez volt a különleges utazás célja. Leheveredtünk a megereszkedett terasz léceire kiterített ágyunkra, együtt hangosan elmondtuk az édesanyja régi, világi imáját, és elaludtunk a galaxisunk négyszázmilliárd csillaga alatt.
Sose tudtam hinni a diagnózisoknak, amiket az orvosok a fiamról állítottak fel.
Ha egy kórkép három évtized leforgása alatt három különböző nevet kap, ha két alkategóriát kell felállítani egymással tökéletesen ellentétes tünetek megmagyarázásához, ha valami egyetlen nemzedék felnövekedése közben nem létezőből az ország leggyakrabban megállapított gyerekbetegségévé válik, ha két orvos három különféle gyógyszert akar felírni rá, akkor ott valami nem stimmel.
Az én Robin kisfiam nem aludt mindig jól. Minden évszakban bepisilt egyszer-kétszer, és szégyenében teljesen begubózott. A zajok felizgatták; a tévét mindig nagyon lehalkította, annyira, hogy én már nem is hallottam. Utálta, ha a szőranya nem volt a helyén a mosókonyhában, a mosógép fölötti kis polcon. A zsebpénze minden dollárját egy kártyacserélő játékba fektette – Gyűjtsd össze mindet! –, de az érintetlen kártyákat a számuk szerinti sorrendben, zsebes műanyag tokokban, egy különleges gyűrűs dossziéban tartotta.
Orra a zsúfolt mozi túlsó végében eleresztett fingot is megérezte. Órákon át volt képes koncentrálni a Nevada ásványaira vagy az Anglia királyai és királynőire – bármire, amit táblázatokba foglaltak. Folyton rajzolgatott, és olyan finom részleteket is kidolgozott, amelyeket én észre se vettem. Egy teljes évig bonyolult épületeket és gépeket, azután állatokat és növényeket.
A kijelentései mindenki számára bizarr rejtélyek voltak, én voltam a kivétel, aki értette őket. Teljes jeleneteket tudott idézni filmekből, olyanokból is, amelyeket csak egyszer látott. Vég nélkül elevenítette fel az emlékeit, és a részletek újbóli elismétlésétől egyre jobb kedvre derült. Ha a végére ért egy könyvnek, és tetszett neki, azonnal újrakezdte az olvasást az első oldaltól. Képes volt semmiségek miatt összeomlani vagy felrobbanni, de ugyanígy át tudta magát adni az örömnek is.
Nehéz éjszakákon, amikor átmászott hozzám az ágyamba, mindig az ablakon túli világ szüntelen rémségeitől távolabb eső oldalra akart feküdni. (Az anyja is mindig a biztonságosabb oldalt választotta.) Robin álmodozott, gondjai voltak a határidőkkel, és mi tagadás, nem volt hajlandó olyasmire koncentrálni, ami nem érdekelte. Viszont soha nem fészkelődött idegesen, nem rohangált fel-alá, és nem dőlt belőle a szó feltartóztathatatlanul. És órákon át veszteg maradt, ha olyasmivel foglalkozhatott, amit szeret. Tessék, mondja meg nekem valaki, miféle fogyatékosságnak lehet ezt minősíteni? Milyen rendellenesség magyarázza meg a viselkedését?