Peter Wohlleben (1964) már kisgyermekként természetvédő akart lenni. Erdőgazdálkodást tanult, és több mint húsz éven át a tartományi erdőfelügyelőség alkalmazottjaként dolgozott. Hogy ökológiai elképzeléseit a gyakorlatba is átültesse, felmondott, és napjainkban az Eifel-hegységben vezet egy környezetbarát erdőgazdaságot, ahol az őserdők visszaállításán munkálkodik. Számos tévéműsor vendége, előadásokat tart és gyakorlatokat vezet; több erdővel és a természetvédelemmel foglalkozó mű szerzője.
A fák titkos életében Wohlleben fényt visz az erdő sűrűjébe, és bepillantást enged egy titokzatos világba. A fák eddig nem is sejtett képességeiről írott lebilincselő tudományos esszéiben a legújabb felfedezéseket éppúgy figyelembe veszi, mint saját tapasztalatait és érzéseit. És az olvasó nem győz álmélkodni a természet csodáin.
Peter Wohlleben: A fák titkos élete - Mit éreznek, hogyan kommunikálnak? (részlet)
Fordította Balázs István
Faiskola
A fák nehezebben tűrik a szomjúságot, mint az éhséget, mert ez utóbbit bármikor enyhíthetik. Akárcsak a pék, akinek mindig van elegendő kenyere, a fotoszintézissel a fák azonnal véget vethetnek a gyomorkorgásnak. Víz nélkül ugyanakkor a legjobb pék sem képes sütni semmit, és nedvesség hiányában a fáknál is vége a tápanyagtermelésnek. Egy kifejlett bükk naponta több mint 500 liter vizet képes az ágain és a levelein keresztüláramoltatni, és mindaddig, amíg alulról van elegendő utánpótlás, ezt meg is teszi. Mindamellett a talajnedvesség hamar kimerülne, ha nyaranta mindez nap mint nap megismétlődne. A meleg évszakban az utánpótláshoz, ahhoz, hogy a kiszáradó talaj ismét feltöltődjék, túl kevés eső esik. Ezért a feltankolás télen folyik: ilyenkor bőséges a csapadék, és a felhasználás ebben az időben nullára esik vissza, hiszen szinte az összes növény szünetet tart.
A föld alatt tárolt tavaszi csapadékkal együtt az összegyűjtött eső rendszerint nyár elejéig kitart. De ezt követően sok évben már kevésnek bizonyul.
Egy kéthetes, eső nélküli hőhullám elegendő ahhoz, hogy a legtöbb erdő szorult helyzetbe kerüljön.
Ez különösen azokra a fákra igaz, amelyek vízzel különösen jól ellátott talajon állnak. A fogyasztásban nem ismernek korlátokat, pazarlóan bánnak a folyadékkal. Leggyakrabban épp a legerősebb, legnagyobb példányok azok, amelyeknek egyszer még vezekelniük kell ezért. Erdészkerületemben főleg a lucfenyők repednek meg ilyen esetekben. Igaz, nem mindenütt repedeznek, csak a törzsükön. Ha a talaj kiszáradt, de a tűlevelek odafent a koronában ennek dacára még többet kívánnak, akkor a kiszáradt fában egyszerűen túl nagy lesz a feszültség. Recseg-ropog, majd a kérgen méteres repedés jelenik meg. A mély repedés a szövetekig hatol, és súlyosan megsebesíti a fát. A hasadékon át ugyanis nyomban gombaspórák jutnak be a fa legbelsejébe, és megkezdik pusztító munkájukat. A következő években a fenyő megpróbálja ugyan begyógyítani ezt a sebet, de az újra meg újra felszakad. Már messziről felismerhető a fekete, gyantás csatorna, amely ennek a fájdalmas folyamatnak a hírnöke.
És ezzel máris megérkeztünk a faiskolába. Itt sajnos még mindig bizonyos mértékig az erőszak az úr, hiszen a természet szigorú tanár.
Aki nem elővigyázatos és nem alkalmazkodik, annak szenvednie kell.
Repedések a fatestben, a kéregben, a rendkívül érzékeny kambiumban: sokkal rosszabb egy fa számára már nem is történhet. Reagálnia kell, mégpedig nem csak azzal, hogy megpróbálja bezárni a sebhelyet. Ettől fogva jobban beosztja a vizet, nem pumpálja fel rögtön tavasszal tekintet nélkül a veszteségekre az összes nedvességet, amit a talaj biztosít. A fák szabályszerűen gyarapítják tudásukat, és a továbbiakban meg is őrzik ezt az új, takarékos viselkedésmódot, még akkor is, ha a talaj kellő mértékben nedves – sose lehet tudni! Nem csoda, hogy épp a nedvességben gazdag talajon élő lucfenyőket éri a baj. El vannak kényeztetve. Már egy kilométerrel odébb, a köves, száraz déli lejtőn egészen másképpen fest minden. Legelőször itt vártam volna, hogy a nagy nyári szárazság következtében károk keletkezzenek. Ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Az itt álló szívós aszkéták sokkal többet bírnak, mint a vízbőségtől elkapatott társaik. Noha itt egész évben sokkal kevesebb víz áll rendelkezésükre, mert a talaj kevesebbet tárol, és a nap sokkal erősebben süt, a lucfenyők jól vannak. Lényegesen lassabban nőnek, a kevés vizet nyilvánvalóan jobban beosztják, és még a szélsőséges éveket is egészen jól kibírják.
Sokkal nyilvánvalóbb tanulási folyamat saját állóképességük fokozása.
A fák nem szívesen nehezítik meg fölöslegesen helyzetüket. Miért is fejlesztenének vastag, stabil törzset, amikor kényelmesen rátámaszkodhatnak a szomszéd fákra? Ameddig ezek állnak, nem történhet nagy baj. Csakhogy Közép-Európában néhány évente erdei munkások csapata vagy egy fakitermelő gép jelenik meg, hogy kivágja a fák tíz százalékát. Természetes erdőkben egy hatalmas anyafa időskori halála következtében a környezete támaszték nélkül marad. Ekkor rések keletkeznek a koronasátorban, és egyik-másik elkényelmesedett bükk vagy lucfenyő nagy hirtelen elbizonytalanodva áll ott a maga lábán, azaz a gyökerein. Nos, a fák nem éppen gyorsaságukról nevezetesek, így aztán eltart vagy három, de akár tíz évig is, mire egy ilyen átállás után megint biztosan állnak a lábukon. A tanulási folyamatot fájdalmas mikrorepedések ösztönzik, amelyeket az erőteljes szélben való hajlongás idéz elő. A fájdalmas helyeken a fáknak erősíteniük kell csontvázukat. A folyamat rengeteg energiát emészt fel, ami mindenekelőtt a magassági növekedés kárára megy. Némi vigaszt csak a többletfény nyújt, amely a szomszéd fa kiesése révén most már a saját koronájukat éri.
Csakhogy az is eltart néhány évig, mire a fa teljesen ki tudja használni a többletfényt. Eddig ugyanis a levelek félhomályra voltak beállítódva, ennélfogva nagyon zsengék és különösen fényérzékenyek. Ha a tűző napsugár közvetlenül éri őket, akkor egy részük elég – még egyszer jaj! És mivel a következő évben majdan kibomló rügyeket a fa már az előző szezon tavaszán és nyarán megalapozza, a lombos fák az átállást legkorábban két vegetációs periódus alatt tudják megvalósítani. A tűlevelűeknek még több időre van szükségük, mert tűik akár hét évig is az ágakon maradnak. A helyzetből adódó feszültség csak akkor oldódik, amikor az összes zöld levél kicserélődik. A törzs vastagsága és stabilitása attól függ tehát, hogy minden klappol-e. Ez a játék a természetes erdőkben többször is megismétlődhet egy fa életében. Ha azt a hiányt, amit egy fa kiesése okozott, a többiek kiheverték, valamennyien olyan szélesre terjesztik ki koronájukat, hogy a fényablak az erdőben újból bezárul, és megint támaszkodhatnak egymásra. És így szélességük növelése helyett megint több energiát fektetnek magasságuk növelésébe, annak jól ismert következményeivel, ha évtizedekkel később a következő fa kileheli a lelkét.