Ha igaz a mondás, hogy jobban ismerjük a Hold felszínét, mint az óceánok mélyét, akkor még inkább igaz, hogy alig-alig tudunk valamit a mérsékelt övi és trópusi erdők lombkoronájáról, arról a biológiai határról, amely szó szerint pajzsként védi az életünket. Olvass bele A nyolcadik kontinensbe!
Ha igaz a mondás, hogy jobban ismerjük a Hold felszínét, mint az óceánok mélyét, akkor még inkább igaz, hogy alig-alig tudunk valamit a mérsékelt övi és trópusi erdők lombkoronájáról, arról a biológiai határról, amely szó szerint pajzsként védi az életünket. Az ausztráliai esőerdőket kutató egyetemistaként Meg Lowman rájött, hogy e hiányosságunk legfőbb oka az, hogy a szokásos módszerekkel nem is lehet megfelelő közelségből tanulmányozni a lombkoronát. Lowman nem hagyta annyiban: összeállított egy mászókészletet, amellyel felkapaszkodhatott a levelek közelébe. Ez negyven éve történt, és Lowman azóta sem "jött le a fáról". A világ legjelentősebb lombkorona-kutatójaként, akit "a lombkorona Einsteinjének" is neveznek, ma is folytatja megkezdett munkáját, nevéhez fűződik a világ első lombkoronasétánya.
Meg Lowman: A nyolcadik kontinens - Élet a lombkoronában (részlet)
Fordította Molnár Csaba
Nemzetközi utazásaim és famászás közben gyakran megrohannak az érzelmek, különösen akkor, ha távoli helyszínekre utazom, és a gyerekeim nincsenek velem. Bár mindig örömteli élmény felemelkedni a lombkoronába, azért van bennem ilyenkor némi szorongás, óvatosság és egy adag egészséges félelem is. Ahhoz, hogy az ember fel tudjon mászni a fára, erős bizalom kell – bíznunk kell az ág erősségében, az anyatermészet segítségében, illetve a földön maradó, a biztonságunkra vigyázó ember markának erejében. Az Indiához, Etiópiához vagy Peruhoz hasonló országokban, ahol hosszú éveken keresztül kutattam, időnként rám tört a magányosság. Nem mindig könnyű a felső lombkoronaszintből kommunikálni lent álló társaimmal, részben a nyelvi akadályok miatt sem. A családommal pedig szinte lehetetlen volt a kapcsolattartás, hiszen a világ másik végén voltam, mindenféle kommunikációs csatorna nélkül. Gyakran hagytam ki családi ünnepeket, születésnapokat, és azt sem mindig tudtam könnyen elmondani, hogy mennyire hiányoznak. A nemzetközi helyszíneken végzett terepmunka nagy áldozatokat követel az embertől, a visszatérés után pedig nehéz újra kapcsolódni a barátokhoz és a családhoz. Bár otthon mindig igyekeztem elmesélni a fiúknak mindazt, ami az erdőben történt velem, az időeltolódás miatt általában másra sem vágytam, mint megmosni a fogamat egy igazi mosdó felett, majd beroskadni a puha ágyba. Minden szakmának megvannak a maga megpróbáltatásai és nehézségei – de egy nemzetközi arbornauta életének aztán tényleg vannak csúcs- és mélypontjai szó szerint és átvitt értelemben is.
A csúcspontok egyikét az jelenti,
amikor a kötél végén himbálózom, és érzem, hogy az állatok hozzájuk hasonló lombkoronalakóként elfogadnak.
Sok időt töltöttem egyedül a massachusettsi mérsékelt övi erdőkben, figyeltem, hogyan lakmároznak a cukorharkályok a hernyókból; az ausztrál Outbackben koalákkal osztoztam az eukaliptuszok ágain; csodálattal szemléltem az amazóniai hangyákat, amint a saját méretüknél sokkal nagyobb levéldarabokat cipelnek. India sem volt ez alól kivétel. Miközben a KMTR-ben Soubadrával és T. Ganeshsel lombkorona-kutató eszköztárunkat bevetve igyekeztünk felmérni az indiai biodiverzitást, volt néhány közeli találkozásom főemlős rokonainkkal. Az egyik főprojektünkben állandó kísérleti parcellákat jelöltünk ki, amelyekben a termésérés szezonalitását monitoroztuk a lombkorona domináns fafajánál, a vedippalánál. Nyugtalanul másztunk fel a bizonytalannak tűnő létrákon, amelyeket azért erősítettek a legmagasabb ágakhoz, hogy mindig hozzá tudjunk férni a felső lombkoronához. Aztán a magasban leültünk egy csapat gyümölcsöt lakmározó majom (távoli rokonaink) közé. Az oroszlánfejű makákók a tigrisekhez hasonlóan a vedippalaerdőkben élnek, de míg a nagymacskák földhöz kötöttek, ezek a főemlősök a fa terméseit is fogyasztják, az ágak között élik mindennapjaikat, kicsinyeik a magasban játszanak.
Soubadra a testi épségét kockáztatva vizsgálta a fák hatalmas koronáját, bátran mászott a saját maga készítette rozoga létrákra
(amelyek saját hevenyészett állványaimra emlékeztettek még a Skót-felföldön). Borzongató élmény volt a makákókkal való találkozás, az indiai erdei madarak megismerése után pedig rengeteg új szóval bővült ornitológiai szókincsem. Megismerkedtem például a sáfránymadárral (Pericrocotus speciosus), az Alcippe poioicephalával, a virágjáróval (Dicaeum minullum) és a fehértorkú pókvadásszal. A legtöbbjük rovarevő volt, de hiába táplálkoztak állatokkal, túlélésük mégis a vedippalától függött. Hiszen a rovarokat a fa termése vonzotta, a madarak és a hüllők pedig a rovarokat fogyasztották. A majmok is csatlakoztak a rovarokra vadászó ragadozók sorához, amellett, hogy leveleket és a fa terméseit is ették. Az ökoszisztémákban a táplálkozási hálózatok nagyon bonyolultak (ezért sem beszélünk immár táplálkozási láncról), ami alól India trópusi erdői sem jelentenek kivételt. Az ikonikus állatvilág jóléte az ország lombkoronáinak egészségétől függ, ezen áll vagy bukik a tigrisek és leopárdok túlélése.
Mindez ismételten megerősíti az ökoszisztémák alján és tetején élő lények összekapcsoltságának fontosságát.
A Cullenia exarillata jó példája az ökológusok által zárókőnek nevezett fajoknak. Ahogy egy egész építmény stabilitása a boltívek záróköveitől függ, úgy ezek a fajok is meghatározó szerepet töltenek be az egész ökoszisztéma egészségében. Észak-Amerika csendes-óceáni partvonala mentén a tengericsillagok működnek zárókőfajként, hiszen ragadozó életformájuk megakadályozza, hogy bármely áldozatuk dominánssá váljon, és kiszorítsa a versenytársakat az árapályzóna medencéiben. Floridában az aligátor a zárókőfaj, ahogy az afrikai krokodilok jelentősége is óriási: mély, vízzel telt gödröket ásnak, amelyek oázist jelentenek a többi víziállat számára aszály idején.
Indiában az ökoszisztéma-mérnökként viselkedő elefántot ugyancsak zárókőfajnak tekintik.
Időnként tövestül csavarják ki a fákat, ennek hatása pedig továbbgyűrűzik a többi növényevő faj életére, hiszen az elefántok így elpusztítják a leveleket, csökkentik a lombkorona tömörségét, és más fafajok fiatal egyedeinek is lehetővé teszik, hogy a létrejött nyiladékokban erőre kapjanak. Minthogy a trópusi erdőket eddig még nem vizsgálták olyan behatóan, mint a mérsékelt övi ökoszisztémákat, kevesebb zárókőfajt azonosítottak ezekben a közösségekben. Nem minden ökológus ért egyet azzal, hogy bizonyos fajokat zárókőszereppel ruházunk fel. Érvelésük szerint ugyanis nem lehet egyértelműen meghatározni egy-egy élőlény jelentőségét az ökoszisztémák végtelenül bonyolult rendszerében. De ha egy fajt zárókőnek neveznek, akkor általában kiemelt konzervációbiológiai figyelem vetül rá, hiszen ha a példányszáma csökken, az elmélet szerint az egész élőhely átalakul, és rendszerint degradálódik.
Bár a modern technika segítségével ma már másodpercek alatt információt küldhetünk a világ másik végére, sőt a világűrből is készíthetünk fényképeket egy-egy ökoszisztémáról,
még az otthonunkhoz legközelebbi természeti közösségekben is rengeteg a megoldatlan rejtély.
Az ökológusok még nem derítették fel a vedippala magterjesztési, csírázási és beporzási stratégiájának részleteit, és a lombkoronájában élő állatok közötti bonyolult interakciókról sem tudunk semmit. A fogyatkozó számú tigris és makákó biztosan azt akarná, hogy ezen változtassunk. Túlélésük nem csupán attól függ, hogy ez a fafaj a jövőben is képes lesz-e folyamatosan gyümölcsöt hozni, hanem attól is, hogy jobban értjük-e az erdő működését. A Bangalore Mirror napilap egy minapi cikkének címe szerint „Tigrist láttak a Sahyadri Rezervátumban”. Vagyis egyetlen tigris felbukkanása szalagcímként kerül be az országos sajtóba. Valójában ebben az esetben a biológusok igazából nem is látták magát az állatot, csupán génvizsgálatnak vetettek alá egy ürüléket, amit a rezervátum egyik ösvényén találtak. A nyilvánosság számára ennél a hírnél kevésbé érdekes, viszont ugyanolyan fontos lesz az elkövetkező kutatás, amely a tigris felett magasodó lombkoronát vizsgálja majd, és arra keresi a választ, hogyan óvhatjuk meg az egészségét. Vajon a Princetoni Egyetem boldog lesz, ha kihal a kabalafigurája? A cirkuszok fennmaradhatnak, ha nem lesznek szenzációként szerepeltethető tigrisek és elefántok? A világ sohasem lesz ugyanolyan, ha India leghíresebb állatai kipusztulnak. A következő néhány év valószínűleg meghatározó lesz ezeknek a nemes teremtményeknek a sorsát illetően.