Amikor a Tisza kiszáradt medrében a szolnoki rendőrök egy szegedi professzor és egy nyíllal átlőtt betyár holttestére bukkannak egy kifosztott, ősrégi sír mellett, a múlt és a jövő összetalálkozik. Miközben a szolnokiakat Szegedre vezetik a nyomok, ahol talán még a kollégáikban sem bízhatnak meg, a pusztában egy bűnöző és bandája a sírból eltűnt arany után ered. Azonban sem a gyilkosságok, sem a kincs nem olyan fontos, mint az az erő, amely elszabadult, és amelyet néhány különleges, a jövőt látó ember próbál kétségbeesetten feltartóztatni.
Lőrinczy Judit az Ingókövek és az Elveszett Gondvána után harmadik regényében a fantasyt, a krimit és az easternt szövi össze egy utánozhatatlanul egyedi és nagyszabású vízióvá. Az utolsó tanú Magyarországának félelmetesen pontos jövőjében mind az emberek közti, mind a világot összetartó törvényeket felülírja egy közeledő katasztrófa.
Lőrinczy Judit: Az utolsó tanú
„Nem akármilyen önbizalma lehet annak a népnek, amely a lapályra telepszik. Puszta erején kívül nem számíthat másra. Itt nincsenek barlangok, sziklák adta zugok, ahol a hegyvidéki ember meghúzódhat, és kilesheti az idegen szándékát. Itt szemtől szembe kellett állni a betolakodóval. Ezért is harcias az itteni nép. Ha nem lett volna az, ma hírmondó sem lenne belőle. (…)
A hatalmasokat, legyenek azok bármilyenek, nem szenvedi. A maga urának tartja magát, kin csak az Isten uralkodhatik. Az alföldi mindig betyárpárti, még ha pandúr, akkor is. A törvény, ez az úri huncutság, szerinte csak kijátszani való. (…)
Itt a virtus az élet odavetésénél kezdődik. Minden szabadságharcos, társadalomfordító eszme a legbőségesebb emberanyagot itt találta, s nemcsak számban, de minőségben is elsők voltak az itteni férfiak. Ha betelt a pohár, ki kell azt inni. Nincs földi hatalom, amely megállíthatná ezt a népet, mely régi, büszke hagyományaira emlékszik ilyenkor tetteiben.” Temesi Ferenc: A por (szótárregény részlet az alföldi szócikkből)
1. rész
Elült az éjféli szél, elhallgattak a kabócák. Csönd ereszkedett a tájra, mintha Isten lelke szállt volna alá. Ám nem folyt víz a mélyben, amely felett lebeghetett volna. Az egykori, széles folyómederben már csak tavasszal csörgedezett a csermellyé változott Tisza, amely mostanra, nyár derekára teljesen kiszáradt. A zörgő cserjék rejtekében várakozó férfi gyerekkorában még látta az évről évre megfogyatkozó folyót, de az árvizeket már ő sem tudta elképzelni. Milyen lehetett a Tisza egykor, amikor a folyó még ebbe a hatalmas mederbe sem fért bele, és kiöntött! Amikor a partján élők még észben tartották: a víz magának követeli az óvatlan életet.
A férfi másféle veszélyekkel számolt, mint a felmenői. Napszállta óta ült mozdulatlanul a rejtekhelyén, figyelme mostanra el-elkalandozott, és amint ez tudatosult benne, újra emlékeztette magát arra, miért jött. Lovát a közelben, egy bokrosban hagyta, vízzel, élelemmel. Nem akarta, hogy az állat vele legyen, teljes csöndre, nyugalomra volt szüksége.
Bevett egy koffeintablettát. Óvatosan kinyújtóztatta az egyik, majd a másik lábát. Megmozgatta a hátát, mint egy kígyó, aztán ismét mozdulatlanságba dermedt. Homlokát nyomta a feltolt éjjellátó szemüveg szíja. A hold olyan erősen világított a kiszáradt folyómeder fölött, hogy a vadász inkább a szemére hagyatkozott, nem a műszerre.
A legmélyebb álmok óráját várta, amikor minden élő és másélő a legfáradtabb, legelnehezültebb és legfelkészületlenebb, ha meglepik. Tudta, ha rövid időn belül ismét megmozdul, sokféle érzékszerv figyelmét vonná magára, de ahogy telt az idő, egyszer csak bizonyosság szállta meg: végre egyedül maradt az alföldi éjszakában. Ehhez mindig is volt érzéke, felismerte a másélőket és szándékaikat, és arra is rájött, ha titkon őt figyelték. Milyen sokszor múlt már ezen az élete! Egyedül van, ez bizonyos, ám valami mégsem hagyta nyugodni.
Rossz érzések gyötörték, amióta csak elfoglalta a helyét.
Magában úgy hívta ezt, a jövő jelen idejű érzékelése. Még könyveket is olvasott erről a tudásról – az egyikben találkozott a kifejezéssel, és megtetszett neki –, pedig effajta művelődést senki nem nézett volna ki belőle. Egy jótevője adta a kezébe az olvasmányokat. Kettejük találkozása megváltoztatta az életüket – a férfi legalábbis szerette ezt hinni –, és azóta égitestekként keringtek egymás körül. A férfi az alföldi sivatag végtelenjében élt, az volt az otthona, a világ, amit ismert, ám a nő sosem tartott vele, inkább elfogadta, hogy csak alkalmanként találkoznak. Olyankor hosszan beszélgettek a könyvekről, és a saját lelkükben felhalmozódott tudásról. A lehetséges jövőről, amely azonban számukra nem volt közös.
A férfi megszokta, hogy a jövő képei egy óriási mozaik szétszórt kockáiként, vagy egy kirakós töredékes darabjaiként jelennek meg előtte. Idővel rájött, hogy egyes eseményeket át fog élni, míg mások tőle távol, mégis az ő életével összefüggésben történnek meg. Minél jobban közelgett az esemény ideje, annál élesebben, annál részletesebben látta, míg végül minden a helyére került, miként a fehér ruhás nő is az ő életében. Amikor végre találkoztak, azonnal tudta, hogy ő az, őt látta az álmaiban. Csak egyet nem tudott eldönteni, és erre sem az olvasmányaiból, sem a nőtől nem kapott választ: vajon minden eleve elrendeltetett, és a választási lehetőség csak illúzió, vagy a döntéseivel valóban alakíthatja a jövőt? A saját sorsát?
Már számtalanszor látta magát itt ülni. Látta a hasadékot, látta felnyílni, a ragyogó fényt kiáramlani, és szinte érezte az arany fémes szagát. Ezen az éjszakán, ezen az órán megtörténik. De a meder felett most csend és sötétség honolt. Vajon lemaradt a kiáradásról? Miért nem történik már meg? És miért nem lát mást, miért csak ezt a hasadékot? Miért érzi úgy, hogy csak mostanáig lát? Ha nincs több jövőkép, nincs több mozaik, itt a vége?
Azelőtt meg sem fordult a fejében, hogy akár el is sétálhatna innen. Még a fehér ruhás asszony sem figyelmeztette, még ő sem mondta, hogy hagyjon fel a terveivel. Minden olyan magától értetődő volt, egészen eddig a percig. Mégis mitől fél annyira? Arra gondolt, dönthetne másként, itt és most. Elmosolyodott, mert rájött, van szabad akarata. De ha feláll és elsétál, sosem tudja meg a választ.
Szíve hevesen dobogott, amikor rászánta magát a cselekvésre.
Elhagyta rejtekhelyét. Elgémberedett térdébe minden lépésnél fájdalom hasított, ahogy leereszkedett a meredek partoldalon. Összeszorított foggal tűrte. A Tisza medrének középvonalához tartott, ahol jó húsz méter hosszan nyílt a még mélyebb hasadék. Pontosan ott, ahol a másik érzékelésben látta.
Óvatosan haladt, félúton egy kiszáradt hordalékfákból és porral betemetett, szemétből álló halom fedezékében leguggolt, és néhány percen át hallgatózott. A mozaik egy darabja szerint volt, van vagy lesz egy olyan időszelet, amikor a mélyedést százak veszik körbe. De ez is megtörtént már, vagy csak ezután fog? És hol lesz ő akkor?
Szívverése lassan megnyugodott, miután megint megbizonyosodott róla, hogy egyedül van. Elfogta a kísértés, hogy a szemére húzza az éjjellátót, de elhessegette a gondolatot. Órák óta szoktatta magát a sötétséghez, melyet még a közeli Martfű gyér fényei sem törtek meg. A zöldes fénytől beszűkülne a pupillája, és amikor leveszi az éjjellátót, nem fog ennyire élesen látni, mint most. Ráadásul nem segít észrevenni a másélőket.
Amikor közelebb ért a folyómeder közepén tátongó, jó hat méter széles, és több méter mély hasadékhoz, kivehetőbbé vált a holttest, amelyet a rejtekhelyéről észrevett. A szerencsétlenül járt férfi félig belecsúszott a hasadékba, vagy talán éppen onnan igyekezett kifelé, amikor elérte a végzete. Vastagon beterítette a por, alighanem itt kapta el a szárazvihar, bizonyára megtelt a tüdeje a finom, alattomos szemcsével, de az is lehet, hogy már halott volt az ítéletidő érkezésekor.
A vadász nem látott rajta olyan sérülést, ami a halálát okozhatta.
Ha nem a vihar végzett vele, talán szívrohamot kapott, vagy kiszáradt, erejét kiszívta a perzselő nap. Nem ritka eset a sivatagban. Az alak ócska kabátot, szemvédőt, szakadt ujjú kesztyűt viselt. Csapzott, ősz haja félig a szemvédő szíja alá szorult. Idős férfi táska, élelem, víz nélkül. Te nyomorult, vajon téged is egy látomás vezérelt ide? A nappali, júliusi forróság szinte megaszalta a hulla bőrét, de szabadon maradt tagjait nem kezdték ki a dögevők. A vadász csodálkozott, hogy bár egész éjjel figyelt, egyetlen vadkutyát, varjút vagy keselyűt sem látott a közelben ólálkodni.
Amikor megbökte a hullát, először azt hitte, eltévedt csavargó fekszik a szikkadt, felrepedezett földön, aztán meglátta a hasadék mélyén heverő földradart. Ebből bizonyossá vált számára, hogy ő fedezte fel elsőként a holttestet, különben az értékes készüléknek már lába kélt volna. A földradar a túlélés záloga lehet ezen a vidéken, az éjjeli vadász el sem hitte a szerencséjét. Csavargók nem járkálnak efféle készülékkel a Tisza medrében. Vagy ő is zsákmányolta valakitől?
Óvatosan megkerülte a holttestet, hogy lemásszon a radarért, azonban véletlenül belerúgott egy kőbe. A fájdalomtól felszisszent, a nehéz görgeteg lezúdult a hasadékba; mintha baltával törtek volna szét egy tükröt egy visszhangzó csarnokban. A férfi gyorsan a hasadékba csusszant, és percekig hallgatózott, a perem fölött kémlelt kifelé. Keze a pisztolyára siklott, aztán eszébe jutott, hogy másként is körül kell néznie. Lejjebb húzódott, és behunyta a szemét. Percekig fülelt, érzékelt, lelki szemei előtt nem pisztolyt, hanem fénylő bárdot szorongatott. A képzeletbeli fegyver megnyugtatta.
Miután negyedóra elteltével sem jelent meg élő vagy másélő, a vadász eltette bárdját, e világi pisztolyát a fegyvertáskába csúsztatta, aztán óvatosan a hasadék mélyére araszolt.
A földradar fogantyújának hideg fémje szinte égette a tenyerét, amikor megragadta. Eltöprengett, hová tegye, hogy mások ne lássák meg nála. Nem fér bele a hátizsákjába. A halott férfi kabátja kopott volt, de hosszú, és a vadász most már értette, miért: az öregember az alá el tudta rejteni az értékes készüléket. Jobban megnézte a radart. A szerkezet holografikus kijelzője meglehetősen pontos képet alkotott a mélyben rejtőző tárgyakról. Elfogta a kísértés, hogy bekapcsolja, de attól félt, zajt keltene, és ki tudja, milyen távoli gépekre küldene elektronikus üzenetet. Nem, előbb elviszi valakihez, aki tudja, hogyan kell bánni az efféle intelligens szerkezettel.
Úgy döntött, elveszi a kabátot is, és rejtekhelyet keres a zsákmányával, ahol meghúzhatja magát virradatig. Akkor majd eldönti, túladjon-e a radaron. Az ő igazi barátja a lőfegyvere volt, egyszerű, hagyományos szerkezet, amely nem gondolkodik helyette. A vadász nem szerette mesterséges intelligenciára bízni magát. Nem kell a földradar, nem vagyok gyűjtögető, gondolta. De előbb még megnézi, amiért valójában jött.
Tényleg úgy van-e, ahogy az álmai mutatták.
Belehasított a felismerés: az öregember is látta. Földradarral jött ide. Ő is a kincsre vadászott, de nem jutott messzire. A férfit csalódottság és düh fogta el, mert azt hitte, megelőzték. Meg kell bizonyosodnia, meg kell néznie a hasadék legmélyebb pontját, azt a részt, ahol mintha a föld nyílt volna meg a kiszáradt Tisza medrében. Közelebb lépett, és lenézett az üregbe. A nyitott, rozsdaette, üres fémkoporsó úgy tátongott benne, mint egy szörny szája.
A radar váratlanul pityegéssel jelzett, a férfi ijedtében majdnem elhajította a készüléket. Hosszú másodpercekig kereste, hol lehet kikapcsolni, míg izzadt tenyere végre rátalált a gombra. Az éles csipogás abbamaradt, de a vadász tudta, ez bőven elég volt ahhoz, hogy a közelben lévők meghallják. Hamarosan társaságot kap, ez bizonyos. Lóta betyárjai, vagy a Halasi Hétlövetű Csavargók portyázó felderítői, vadkutyák és aranysakálok, amiket egyesek szerint a másélők irányítanak: ezen a helyen mindenre számítania kell. És ha csak e világi alakok jönnek, még szerencséje van.
Ha másélőkkel is meg kell küzdenie, nehéz éjszakának néz elébe.
Máris úgy érezte, ezer szempár szegeződik rá sok-sok kilométer messzeségből.
Övéből idegesen elővette a pisztolyát, ellenőrizte a tárat. Elméje másik rétegében megragadta a bárdot. Már annyiszor gyakorolta, hogy egyszerre érzékelte mindkét valóságot, és egyszerre tudta használni mindkét fegyverét. A bárd szinte hozzánőtt a tenyeréhez, a karja meghosszabbításává vált. Elég volt erre gondolnia, és a másélők előbb-utóbb megfutamodtak. A hús-vér emberek általában ugyanígy reagáltak, ha a pisztolya csövével néztek szembe.
Most azonban egy hasadék mélyén lapult, ahonnan mielőbb ki kell másznia. Amikor kiutat keresve felnézett, a csillagok és a hold fénye körberajzolták egy alacsony, zömök férfi sötét sziluettjét. Az idegen a hasadék peremén állt, magasan felette, és a vadász azonnal rájött, hogy a párbaj nehezebbik térfelét kapta. Az idegen mintha viselt volna valamit a fején, egy kúp alakú sisakot. Egy másélő? Vagy valódi ember? Sokszor alig lehet megkülönböztetni őket. A golyó az utóbbinak jó lesz, ha pedig másélő, mire fentről rávetné magát, neki már a kezében lesz a bárd. Elméjében az olyan éles, gondosan elképzelt, végletekig tökéletesített fegyverként élt, hogy a másélők ellen már a legenyhébb koncentráció is elég szokott lenni. A pusztában szüksége volt erre a tudásra.
Az idegen azonban meg sem moccant, és a vadász ebből arra következtetett, hogy a fölötte ácsorgó alak mégiscsak ember, aki nem érzékeli a gondolat alkotta bárdot. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az idegen kezében nem volt pisztoly, se más lőfegyver. A vadász megnyugodott, mert a peremen álló el is veszítette magaslati előnyét. Már rég lelőhetett volna, mint egy kutyát, gondolta a vadász. De valahogy – férkőzött be a félelem a tudatába ismét – még sincs minden rendben. Észre sem vette, hogy a képzeletbeli bárd elpárolgott a tenyeréből, csak a pisztoly fémjének hűvöse maradt.
A vadász, Szolnok megye párbajhőse, akinek a fejére öt magyar és három román megyében tűztek ki több ezer eurós vérdíjat, gyors mozdulattal – mint már annyiszor életében –, szempillantás alatt célra emelte fegyverét, ám ekkor hangtalan nyílvessző ütötte át a szívét.
(…)
– Ki találta meg a holttestet? – kérdezte a Szolnoki Törvényszék vizsgálóbírója, Laczkfy Tamás a holttest felett görnyedő Domonkos Áron századostól.
A bíró mélyet szívott a cigarettájából, füstje lustán süllyedt a porba. A Tisza kiszáradt medrének közepén semmi sem védte őket a forró, déli naptól. A bíró szalmakalapot viselt, a nyomozó csupán egy napszemüveget. Áron nem értette, ilyen melegben hogy kívánhatja a dohányt a bíró.
A cigaretta füstjétől mintha még elviselhetetlenebbé vált volna a forróság.
Kis híján megfeddte Laczkfyt, mert az eldobott csikk, a lehulló parázs könnyen bozóttüzet okozhat.
– Az a juhász – mutatott Áron a meder magas peremén ácsorgó, nagydarab, subás alakra. A juhászt többen is körülvették, két nő és három férfi. A távoli alakok egyike elektronikus jegyzetfüzetet és felvevőt tartott a kezében. Éppen rögzítették a vallomást. – És nem csak egy van, bíró úr. Ott lent találtunk még egy holttestet – tette hozzá, és az alattuk tátongó hasadék felé intett.
– Tehát megérkeztek az ügyészek is – jegyezte meg a vizsgálóbíró még mindig az alakokat figyelve.
A százados megint felnézett a bíróra, idegesítette, hogy folyton megzavarják. Nem ismerte közelről Laczkfy Tamás vizsgálóbírót. Egyszer azt hallotta róla, hogy a bíró jó harminc évvel korábban a rendőrségen dolgozott, és máig összejárnak a megyei főkapitánnyal és a tavaly leköszönt főügyésszel. Sőt, az újjal is. Az ügyészek folyton panaszkodtak rá. A legtöbb bíró csak távolról figyelte a helyszínelést, vagy ki sem jött klimatizált irodájából. Ám Laczkfy szerette belevetni magát a sűrűjébe, és mindig szóvá tette, ha valami nem tetszett neki. Gyakran olyankor is magához ragadta a kezdeményezést, amikor a nyomozóknak vagy az ügyészeknek más elképzelése lett volna. Ám ezúttal személyes oka is volt, hogy jelen legyen, erről azonban a bíró senkinek nem szólt, és ezt még a jó szimattal megáldott Áron sem vette észre.
– Igen, megérkeztek, a juhászt kérdezik ki – felelte a százados, remélve, hogy Laczkfy csatlakozik hozzájuk. A vizsgálóbíró azonban nem moccant, hanem lassan körbefordulva szemügyre vette a helyszínt.
– Hol van az a másik holttest? – kérdezte kisvártatva Laczkfy.
A nyomozó a hasadék mélye felé bökött.
– Arra lefelé, de eléggé meredek az ösvény. Negyedóra, és felhozzák, esetleg az árnyékban megvárhatja.
– Tegye fel a kalapját fiam, még napszúrást kap – vágott vissza a bíró Áronnak.
A nyomozó gyűlölte a kalapot, a helyszínre menet inkább bekente a tarkóját és az arcát napvédővel. Szőke haját szinte fehérre szívta az erős nap.
Laczkfy nem várt választ, és elindult. Áron meglepődött, amikor a nagydarab, hordóhasú bíró óvatosan, de méltóságából cseppet sem veszítve aláereszkedett azon az ösvényen, amelyet a helyszínelők jártak az öt-tíz centis porba. Laczkfy máskor talán nem ment volna el idáig, ám ezúttal semmit nem akart elmulasztani. Tudnia kellett, mi történt.
– A keservit! – kiáltott fel meglepetten a lenti holttest láttán, ami mosolygásra késztette a rendőröket.
Ő is felismerte a hullát, bár vastag por fedte be:
az előző napi, rettenetes szárazvihar beterítette az amúgy is gyenge vetést Martfűtől Szentesig.
A halott férfi arcáról már óvatosan lesimították a port, és nem kellett sokat várni, hogy a hivatalos ujjlenyomat- és retinaazonosítást is visszaigazolják Szolnokról. Ám anélkül is tudták, hogy az Alföld keresett útonállója, Hámori Béla fekszik előttük, a szívében egy nyílvesszővel. A férfin csak a véráztatta ingét és az alsónadrágját hagyták rajta, a ruháit, fegyverét elvitték.
A bíró szuszogva, káromkodva ment vissza a nyomozóhoz.
– Gazdag ember lesz ebből a csillagszeműből, fiacskám – mondta Laczkfy, amikor végre levegőhöz jutott.
– Aligha – mormolta a százados, ismét elengedve a füle mellett a fiamozást, és feljegyzett valamit, mielőtt egy műanyag tasakba helyezte volna a professzor iratait.
– Ja, persze – kapott észbe Laczkfy. Ahhoz az kellett volna, hogy a juhász a vállára vegye Hámori holttestét, és bemenjen vele a törvényszékre vagy a rendőrségre. A bandita hullájáért legalább a vérdíj felét kifizették volna neki, és senki meg nem kérdezné, hol bukkant rá, ő ölte-e meg, vagy hogy ő vette-e el az értékesebb ruháit és a pisztolyát. Ez egy másik szöget is a bíró fejébe ütött. – De miért nem tette? Nem ismerte volna fel, ki fekszik ott lent?
Ez már a századosnak is eszébe jutott. Hámorit hátulról nyilazták le, mégsem fejjel előre bukott, hanem előbb térdre rogyott, és aztán az oldalára. Ha minden háborítatlan volt a kiérkezésükig, a hasadék pereméről egyenesen rá lehetett látni az áldozat holtában is meglepődött arcára. A vetkőztetésből azonban feltételezték, hogy valaki elmozdította a hullát, hogy megszerezze a ruháit, és talán ekkor fordították a végső testhelyzetébe. De csak Hámoriét, a professzort érintetlenül hagyták.
– Bizonyára ad majd rá valami magyarázatot a juhász, miért nem akart meggazdagodni – vont vállat Áron, és kiforgatta a professzor ósdi kabátjának másik zsebét is. – Végül is, Hámori ábrázatát eléggé belepte a por. Talán tényleg nem ismerte fel.
Ezt azonban egyikük se hitte, és nem csak azért, mert ők is felismerték a törvényen kívülit. Ha valaki, egy effajta juhász betéve tudja a haramiák színes természetbúvárkönyvét. Valamiért mégsem nyúlt hozzá egy ujjal sem, inkább elküldte a nagyobbik fiát a martfűi postahivatalba telefonálni, mivel a saját, szinte folytonos töltést igénylő készülékét a tanyán hagyta.
A bíró nagy levegőt vett, végre összeszedte magát, hogy feltegye a kérdést, amiért valójában idejött. A jelenlévőkkel ellentétben ő az első holttestet is felismerte iratok és hivatalos azonosítás nélkül. Emiatt kellett rögtön rágyújtania, bár már jó egy éve leszokott. Szerencséjére az egyik helyszínelőnél volt dohány.
Megköszörülte a torkát, és a százados előtti hullára mutatott.
– És ő?
Áron röviden összefoglalta, amit már tudtak. Dr. habil. Örvényesi József, a szegedi egyetem professzora valamivel hosszabb ideje hever itt holtan, mint Hámori; a halál oka ismeretlen, egyáltalán nem biztos, hogy megölték, míg Hámorival nagy valószínűséggel a nyílvessző végzett, de közelebbit majd az orvos szakértő mond. A bíró legyintett, hogy ezt ő is tudja. Áron utalt a kézi földradarra, amelyet Hámori hullája mellett találtak, de azt feltételezik, a professzoré volt, aki bizonyára történelmi fémtárgyak után kutatott. Elég drága darab, magánszemélynek kevésbé, egy intézménynek – talán éppen a szegedi egyetemnek – inkább telhet rá.
Hogy miért nem Szeged közelében keresgélt?
Talán majd, ha kikérdezik a munkatársait, kapnak rá választ. Egyelőre azonban úgy tűnt, Örvényesi professzornak rokonai sem voltak, akiket értesíthetnének.
A bíró felsóhajtott. Rokonok valóban nem, csak régi, elkallódott barátok.
Laczkfy folytatta a kikérdezést, Áron válaszolt. A századost meglepte, hogy a bíró már most a részletekre kíváncsi. Nyomok? Semmi. Meg kell várni a leképező eredményét. Mindent belepett a rendkívül vastag por. Lehetséges elkövetők? Szóba került Lóta bandája, de a Halasi Hétlövetűek és Kalapos Nagy Gábor is. Ám nyílvesszővel végezni az Alföld és Románia (meg a Vajdaság) egyik legkeményebb párbajhősével – csak hogy elvegyék a ruháit és a fegyverét –, még több kérdést vet fel, miközben a betyárok szinte kizárhatók a lehetséges elkövetők köréből. Ők pisztolyt használnak, nem íjat. Biztos nem pisztollyal végeztek vele, és aztán lőtték át nyíllal? Nem, ez már most is biztos. Az egyébként is… rituális gyilkosság volna, ezt pedig megemlíteni sem szabad. Főleg, hogy lehet, hogy már most is erről van szó. Ráadásul innen csak egy lépés a sorozatgyilkosság lehetősége, amint találnak még egy nyílvesszős hullát. Nem, Hámori Béla nagyon is élt, amikor bekapta a nyílvesszőt. A professzor esete? Meg kell várni az orvos szakértő véleményét. Biztos nincs kapcsolat a két holttest között? Egyelőre kizárható, bíró úr, a professzor néhány nappal korábban halhatott meg.
– Mikor mennek Szegedre?
Áron a kérdések özöne alatt egy ideje már érezte, hogy a bíró ezt is fel fogja tenni. Szinte megsajnálta Laczkfyt. Nem értette, miért fontos a bírónak ennyire ez az ügy.
– Ha a főkapitány és a megbízott főügyész aláírja a kiküldetési rendelvényt, talán egy hónap múlva, bíró úr – mondta a százados, aztán meggondolta magát. Inkább nem köntörfalaz. Laczkfyt nem ejtették a fejére, ezt úgysem hiszi el. – Az a valószínűbb, hogy tőlünk senki nem megy sehová. Ha eleget esdeklünk a szegedieknek, talán fél év múlva körbeszaglásznak a kedvünkért.
– Aláírják azt a rendelvényt, fiam, arra mérget vehet. Egy hónapnál hamarabb is! – jelentette ki a bíró végszóként, olyan magabiztossággal, hogy Áron meglepetten nézett a pocakos, ősz hajú férfira. A nyomozó kizártnak tartotta, hogy bárkit Szegedre küldenének közülük, főleg, ha már most az a valószínű, hogy a professzor baleset áldozata lett.
Laczkfy azonban nem kötötte Domonkos százados orrára, hogy az ösztönei az ellenkezőjét súgják. Elszánt, mindentudó félmosollyal viszonozta Áron tekintetét, aztán felkiáltott.
– És ki az az ügyész ott fenn? Csak nem a bájos Margarétát látom az Egri doktor társaságában? – Azzal választ sem várva magára hagyta Áront.
Laczkfy már nem jutott fel olyan könnyen a folyómeder meredek partján, mint a hasadék oldalán, de a fönt ácsorgók mutattak neki egy földbe vájt, kezdetleges lépcsőt. Mire a bíró kis kerülővel felért a peremre, alaposan összepiszkolta az öltönynadrágját.
A juhász csakugyan csillagszemű volt, fekete, széles karimájú kalapja alatt villogott aranyszínű, barátságtalan és metsző tekintete. Ha a bíró hitt volna a másélőkben, azt gondolta volna, ilyen kinézettel akár a juhász is az lehetne, de Laczkfy idestova harmincéves bírói pályafutása alatt annyi furcsa embert látott, hogy aligha ismerte volna fel, ha tényleg másélővel találkozik. Míg a néhai Hámori Béla egy képzeletbeli bárddal védte elméjét, a bíró egy vaskos törvénykönyvvel, csak Laczkfy ennek nem volt tudatában.
A juhász egyébként ember volt, nem másélő.
Cserzett bőre és a szeme körüli mély ráncok elárulták, hogy a nap perzselő sugarai elől nem keres menedéket. A bíró azon se csodálkozott volna, ha a vastag suba alatt lőfegyver vagy éles kés lapul, de senkinek semmi oka nem volt rá, hogy átkutassa. A pusztában élők e jogát a hatóságok igyekeztek tiszteletben tartani.
A három nyomozó és a két ügyész helyet szorított a bírónak, a jegyzőkönyvet vezető főtörzsőrmester feljegyezte az érkezését és az időpontot. Laczkfynak arcizma se rezdült, de örömmel konstatálta, hogy az emberölési ügyekben tapasztalatlan Margaréta mellett az instruktora, a vén róka Egri Ádám megyei ügyész is ott állt. Úgy látszik, az ügyészség nagy fogásként tekint Hámori hullájára, és bizonyára nem törték volna magukat, hogy kézre kerítsék a gyilkost, aki tulajdonképpen szívességet tett a fél országnak (és még másik kettőnek), csakhogy a szegedi történész holtteste csavart egyet a dolgok állásán. Laczkfy remélte, hogy a professzor halála nemcsak az ő lelkét, de a szegedi felsővárosi levegőt is felkavarja, és lesznek mások is, akik tudni akarják, mi történt.
– Van-e még bármi, amit elmondana? – kérdezte a főnyomozó, Sinka Gyöngyi őrnagy a juhászt, mert éppen a vallomásfelvétel végére értek, legalábbis szerintük. Laczkfy régről ismerte az őrnagyot, a főnyomozó csapatának munkájával szinte mindig elégedett volt.
A juhász egyenes beszédű ember volt, csak arra válaszolt, amit kérdeztek.
– Nincs.
– Bíró úr, kíván kérdést feltenni? – fordult a bíró felé Egri Ádám.
Laczkfy átfutotta a vallomás leiratát a tableten, aztán a juhászra nézett.
– Milyen közel ment a holttestekhez?
A juhász tekintete a vizsgálóbíróra vetült.
– Elég közel.
– Mihez elég közel?
– Hogy lássam, hogy halottak.
– Felismerte őket?
– Az egyiket.
Egri megköszörülte a torkát, de Laczkfy egy pillantással az ügyészbe fojtotta a szót. Tudta, hogy Egri menne már vissza Szolnokra, diktálni a jelentést meg a sajtóközleményt, és nem tetszik neki, hogy felteszi ugyanazokat a kérdéseket, amiken már túl voltak. A bíró azonban szerette volna látni a juhász arcát, és hogy vajon eltérő választ ad-e.
– Melyiket ismerte fel?
– Amelyik a hasadék aljában feküdt.
– És meg is tudja nevezni őt?
– A Bán – mondta a juhász a temesvári születésű Hámori bánsági alvilági nevét.
– És a másik? – kérdezte a bíró a professzorra utalva. A tanúk szerettek az elhallgatott, utóbb mégis napvilágra kerülő tényekről úgy beszélni, hogy azokat azért nem említették, mert nem kérdezték.
– Sose láttam – tárta szét a kezét a férfi. A juhász a bíró nézése láttán megérezte, hogy ez talán nem elég, ezért hozzátette: – Nem tudok róla semmit. Nem ismerem. Csak itt, és holtában láttam.
– Hozzányúlt bármelyik testhez?
– Isten bizony, hogy nem – felelte a juhász.
– Miért esküdözik? – kapta fel a fejét Laczkfy.
– Nem nyúltam hozzájuk – húzta ki magát dacosan a subás férfi, és az arca megkeményedett, mintha sértésnek vette volna a feltételezést is.
A bíró lassan bólintott.
– És azt tudja, mekkora vérdíjat tűztek a Bán fejére?
– Igen.
– Akkor miért nem vitte a hullát a törvényszék elé? Maga erős, vannak fiai, biztosan el tudták volna vinni Szolnokra. Annyi pénz ütötte volna a markát, talán soha többé nem kellett volna a pusztában dolgoznia, és a gyerekeit is pesti egyetemeken, de legalábbis Szegeden taníttathatná.
A juhász színtelen hangon válaszolt a túlzásokra.
– Hát aztán. Nekünk így jó.
– Legyen tisztelettel – szólt közbe Sinka őrnagy. – Laczkfy vizsgálóbíró úr kérdezi magát.
A juhász az őrnagyról ismét a bíróra nézett, de szeme ezúttal nem tükrözött semmi változást. Őt nem érdekelte a szolnoki törvényszék, sem a rendőrség, sem a sok hivatalnok, akik estére visszahúzódnak a biztonságosnak vélt városi házaikba, míg ő itt marad kint, a szabad ég alatt, őrizni a nyájat akár olyan ellenséggel szemben is, aki Hámorinál is rosszabb.
– Lenyilazták – mondta a juhász, és most először tűnt enyhén rekedtnek a hangja.
– Igen, látom, hogy ezt mondta fél órával ezelőtt is a jegyzőkönyvbe. De miért nem vitte be Szolnokra a hullát?
A juhász egyik lábáról a másikra nehezedett. Válla felett hátranézett: két fiú, egy csenevész termetű tíz, és egy magasabb, szikár, tizenöt év körüli gyerek várt rá egy cédrus árnyékában.
– Nem vittem be. Itt a nyáj. Itt van dolgom.
Laczkfy összenézett Egrivel. A bíró úgy döntött, ő sem erőlteti tovább. Már az is kész szívesség volt a férfitól, hogy elküldte a nagyobbik fiút bejelentést tenni. Feljegyezték a juhász címét – az asszony mindig otthon van a Martfű közeli tanyán, majd ő szól neki, ha be kell menni Szolnokra újabb kihallgatásra –, aztán a bíró az ügyészekkel együtt a rendőrségi terepjáró felé vette az irányt. Sinka őrnagy elkísérte őket.
– A professzor halála miatt kapcsolatba kell lépni a szegediekkel – közölte Laczkfy, és ebből mindenki tudta, hogy nem hagyhatják annyiban az ügyet.
Szeged, sóhajtott magában Sinka őrnagy és Egri doktor. Szóba se fognak állni velünk.
A képlet egyszerű volt: a szegedieknek annyira jól állt a szénájuk az országos vezetésnél, hogy bármit kértek, azt megkapták, csak védjék meg az országot és az Európai Uniót a világ minden más tájáról érkező menekültáradattal és bűnözőkkel szemben. A szolnokiak akkor sem lettek volna versenyben, ha egy olyan haramiát kapnak el, mint Lóta, az összes csatlósával együtt. Szolnok felderítési mutatója az alföldi megyék közül az utolsók közé süllyedt, hiába dolgoztak megfeszítve.
Volt is mire büszkének lenniük a szegedieknek: csak a tavasz folyamán felszámoltak három kiterjedt kannabiszültetvényt, súlyos csapást mértek egy víztolvajlásra szakosodott, szerb és román szervezett bűnözői csoport legfelsőbb köreire, a pénzügyőrökkel közösen felgöngyöltek egy klímaforgalmazó cég képében működő, milliárdos kárt okozó számlagyárat. Egy hete azzal kerültek a hírekbe, hogy bilincsbe vertek három, hatvanas éveikben járó német férfit, akik afgán gyerekeket vásároltak volna a röszkei sátorvárosban.
Eközben a szolnokiak még mindig a kispadon ültek, mivel Lóta és bandája szabadon garázdálkodott, és a helyi vízlopásokat sem tudták visszaszorítani, nemhogy kábszeresek, pedofilok vagy számlagyárosok után vetni magukat.
Az eddig hallgatag Margaréta Szeged hallatán arra gondolt, hogy a felettese, Ádám zabos lesz, ha oda kell utaznia, miközben Margaréta bizonyosan maradhat a hivatal hűvösében, az ügyiratok társaságában. Az ügyésznő, ha valamire, arra biztosan nem vágyott, hogy megint betegye a lábát abba a városba. Kirázta a hideg, mert az utóbbi időben ismét sokszor álmodta, hogy Szegeden jár, a jogi kar környéki utcák porában gázol, amikor váratlanul lecsap a szárazvihar, amit csak úgy él túl, hogy a Dugonics téren József Attila szobrába kapaszkodik.
Mielőtt beszálltak a páncélozott terepjárműbe, Sinka őrnagy és Egri Ádám még egyszer átbeszélték, amit megtudtak, és ösztönösen a juhász után néztek. A nagydarab, subás alak óvón a fiai vállára tette kezét, ahogy gyalogosan távolodtak a poros úton Martfű felé. Beljebb, a pusztaságban két fekete, csapzott mudi irányította a gyér számú nyájat, arra, amerre a gazdájuk haladt. Még távolabb felsejlett az egykori gabonasiló pusztuló betonmonstruma.
A törvény emberei arra gondoltak, a férfi valamit titkol a subája alatt.
Sinka őrnagy sok ilyet látott. A juhásznak nem hozott megnyugvást, hogy egy útonállóval kevesebb lett a vidéken. Egy nem akármilyen törvényen kívülivel.
– Mintha valami sokkal rosszabbtól tartana, mint Hámori volt – közölte Margaréta. Minden szem a fiatal ügyésznőre szegeződött.
– Igen, de mi lehet még a Hámorinál is rosszabb? – kérdezte Sinka őrnagy. Nem várt választ, de Margaréta ezt nem vette észre a hangsúlyából.
– A másélők – mondta az ügyész magától értetődően.
Laczkfy és Egri megint összenéztek, de nem szólaltak meg.
– Na, ezt biztos nem írom a jelentésbe, a bűnügyi igazgató a szabálysértésiekhez helyeztetne fegyelmivel – nevetett fel Sinka őrnagy. – Ha statisztikát vezetnénk róla, hány bűncselekményt követtek el az úgynevezett másélők, és nem a valódi emberek, kisülne, hogy nincs is bűnözés. De eddig valahogy mindig kiderült, hogy ember lopta el a disznót az ólból, és ember verte meg a másik embert a szandai Porfogóban!
– Az ifjú ügyésznő bizonyára nem úgy értette, hogy tényleg ez volna a magyarázat – mondta Laczkfy, hogy elvegye Sinka őrnagy talán túl erősre sikerült megjegyzésének élét –, ám aki hisz ebben, mint talán ez a juhász is, annak a másélők léte éppoly valóságos, mint egy emberé. Talán szégyelli a babonaságot, és úgy érzi, nem helyénvaló egy hivatalos jegyzőkönyvben emlegetni őket. Így aztán inkább hallgat, nehogy megsértse a képzeletbeli rossz szellemeket.
Egri Ádám Margarétára nézett. A lánynak az instruktora pillantása nélkül is volt annyi esze, hogy ezúttal csöndben maradjon, pedig nem úgy értette, ahogy a bíró megmagyarázta. Mindenki csak addig nem hisz a másélők létezésében, amíg nem látja őket a saját szemével.
Már majdnem beszálltak a terepjáróba, amikor megjelent a hasadékban helyszínelő Domonkos Áron, és messziről integetett, hogy várjanak. Amikor a százados odaért hozzájuk, Sinka őrnagy jelentést kért.
– Találtunk valamit a hasadékban, Hámori hullája mellett.
– Micsodát? – vonta össze a szemöldökét az őrnagy.
– Egy sírhelyet – szólalt meg Margaréta, és úgy csillogott a szeme, hogy attól Laczkfy bíró egész testében megborzongott, Domonkos századosnak pedig a kijelentés hallatán tátva maradt a szája.
A fogoly az utolsó kilométert már nem a saját lábán tette meg,
a lovasok vonszolták végig a tűző napon, véres árkot vájva a szikes talajba. Amikor megérkeztek a medvetalpkaktuszok és a kiszáradt olajfák gyér árnyékába, a vezér intésére a foglyot lelocsolták jéghideg kútvízzel.
A fiatal férfi felnyögött, néhány másodpercre felült, aztán visszahanyatlott. Az egyik betyár egy rönknek támasztotta, hogy a vezér megnézhesse.
– Mit műveltél vele, Mátyás, élve kell nekünk a tolvaj cigány – feddte meg színtelen hangon a hajcsárt a fekete kalapos, gyűrött, fehér inget viselő férfi, akit Losonczi Gáspár néven anyakönyveztek Békéscsabán negyvenhét évvel korábban. A szolnoki és a békési rendőrök kartotékjában a „Lóta” nevet is feljegyezték a gúnynév rubrikában. Ölésért egyszer ült öt évet a rá szabott nyolcból, tizennégy éves korától, Aszódon. Előbb elengedték, mert még szinte gyerek volt. Utána felnőttkorában még egyszer hatot lehúzott a szegedi Csillagban rablásért, de azóta, immár tizenöt éve hiába próbálták megfogni a szolnoki és a Bács megyei rendőrök. Lóta és csatlósai maguk is lidércekké, másélőkké váltak, arctalan fosztogatókká, akik soha nem hagynak maguk után elektronikus nyomokat, és gyors lovaikon felszívódnak, mire odaérnek a pandúrok.
Egy teljes éven át a túlságosan büszke budapesti rendőrök a drónjaikkal és a terepjáróikkal próbálták elkapni őket, miután Lóta és bandája sikerrel támadta meg és rabolta ki a Cegléd–Szeged vonalon közlekedő értékszállító szerelvényt. Hiszen még csak nem is motorizáltak, ezek a vademberek lovakon közlekednek! Ráadásul az Alföldön nincs hova rejtőzni, gondolták a pesti nyomozók, és azzal hencegtek két pálinka között a szolnoki felderítőknek, hogy három éve a Bakony és a Vértes kísérteties erdeiből hogyan füstölték ki a fenyőfői és a bodajki motoros bandákat.
A helyiek azonban jól tudták, hogy a Lóta-félék az egész életüket a kietlenség szívében töltötték, szinte megtanultak lélegezni a szárazviharban, rejtekeik, mint az ürgelyukak, lovaikkal együtt szempillantás alatt tűntek el még a Hortobágy sivatagában is, ahol látszólag semmi fedezék nem kínálkozott. (A Kilenclyukú híd alatt sosem aludtak, az túl kézenfekvő lett volna.) Mivel nem volt vesztenivalójuk, Rózsa Sándor távoli utódai sem féltek semmitől.
Nem használtak telefont, tabletet, éjjellátót, sem okosórát, vagy bármi más készüléket, amely elektronikus jeleket küld, ám ezek nélkül is mindig megtalálták egymást. Sehol nem időztek túl soká, szinte folyamatosan mozgásban voltak. Az összes vízgyűjtőt ismerték kétszáz kilométeres körzetben, így lovaik és ők maguk sohasem szomjaztak. Az Alföld megannyi elnéptelenedett falvában mindig találtak hajlékot, de ha nem tudtak behúzódni egy düledező házba a májusi özönvízzel járó viharok elől, akkor a pusztán, akár nyeregben ülve aludtak. Ha zsákmányoltak, elosztották egymás közt és felélték, soha nem tartalékoltak, és soha nem ültek rajta sokáig. Vevő pedig mindig akadt az áron aluli holmikra.
Lóta mindig mindenről értesült. Bárhol járt, tudta, kit kell kérdezni, és az emberek – a kocsmárosok, a bordélyok, vegyesboltok üzletvezetői (orgazdák) – mind tartoztak neki, és nem mertek elhallgatni vagy elferdíteni semmit abból, ami tudomásukra jutott. Lóta hamarabb tudta, hogy a budapesti törvényőrök jönnek a skalpjáért, semmint a rendőrpalotában aláírták volna a vezénylési parancsot.
Még azt is megtudta, hol vetik be a testhőt figyelő drónokat.
Ám a vezér azzal is tisztában volt, hogy a szerencse forgandó, és ha új rendőrkapitány jön, ha új főügyész jön, ha új polgármester jön, ha új vizsgálóbíró jön, az addigi csatornák információfolyása még a véletlen áthelyezésekkel is elapadhat. Sikere azon múlt, hogy az utóbbi években megtanulta nem túlfeszíteni a húrt. Célpontjai olykor éppen azok voltak, akiket a pandúrok maguk is kerestek; ha pedig elvett egy falutól, hagyott is, így sokszor fel sem jelentették (mondván, úgysem kapnák el, ellenben visszatér és megbosszulja, hogy kézre akarták adni); a zsákmányból mindig adakozott azoknak is, akiktől később szívességet kérhetett. A nagy cégek az útonállók okozta veszteséget már eleve bekalkulálták a szállítmány árába. Ha elég sok karaván, vonat, konvoj megy, a legtöbb úgyis odaér.
Lóta a legsikeresebb portyáit Kecskemét és Pest között vezette (beleértve a lassú szerelvények háromszori kirablását is, mígnem automata fegyveres őrökkel látták el a járatokat). Miután kiismerték, és a szállítmányokat megvédték – bizonyos esetekben az Európai Felsőbb Szövetségi Állam adott keretet rá, főleg, ha fegyvert szállítottak a röszkei határsávhoz –, áthelyezte a hadjáratokat Szolnoktól délre és keletre.
Így aztán a pesti rendőrök csúfos kudarca után – egy terepjáró elsüllyedt a Kunhegyes környéki időszaki mocsárban, három drónt örökre beszippantott a látszólag semmiből érkező szárazvihar, amelyet mintha a betyárok idéztek volna meg, a parancsnoknak lába tört, mert megcsúszott a Zagyva-parton, amikor az újszászi cigánytelepről kirohanó két betyárt üldözték – alábbhagyott a Lóta elfogása iránti lelkesedés.
A betyárvezér nem volt kegyes férfi, ellenben következetes. Bár megbocsátott azoknak, akik tőle loptak vagy elárulták, de mindig csak az után, hogy végzett velük.
Kardos Palkó – akit eredetileg Kalányosnak hívtak, csak névváltoztatást kért a gyulai hivatalban mivel azt hitte, így a priusza is törlődik – rosszul döntött, amikor egy rozoga, lopott (Palkó szerint: talált) autóba tett egy nagy teljesítményű mobil vízszivattyút és egy klímaberendezést, abban a reményben, hogy a románok sok száz eurót fizetnek majd értük. Lóta zsákmányából még néhány elemlámpát, páragyűjtőt és tíz tekercs izolációs fóliát is elemelt.
Mezőtúrról eljutott egészen Mezőberényig, de a város határában felforrt a hűtővíz, és kénytelen volt félreállni. Az első arra járó csabai járőrpáros bevitte orgazdaságért, mivel Palkó nem rendelkezett sem jogosítvánnyal, sem a kocsi papírjaival, vagy legalább egy hamis szállítólevéllel.
Palkót már másnap bíróság elé állították Csabán, és az ügyész közmunkát kért rá. Ezen Palkó meglepődött, mivel Szolnokon függőben maradt egy sorozatlopás miatti hat hónap börtöne, de a bíró csak gondolatban vállat vont; hogyha az ügyésznek ez elég, neki is az lesz, és kihirdette a vád szerinti ítéletet. A bilincs rögtön lekerült, és Kardos Palkó (sz. Kalányos Pál János) tíz perc múlva nincstelenül találta magát Békéscsaba főterén. Lóta betyárjai már figyelték a szemközti búfelejtő teraszáról, és még aznap este visszakísérték Kunszentmárton környékére, ahol a vezér éppen táborozott.
– Egy kicsit megfuttattam – vont vállat Jólesz Mátyás, Lóta alig harmincéves fogdmegje, aki arról volt híres, hogy tizennégy éves kora óta az Alföld összes büntetés-végrehajtási intézetét megjárta, és egyikbe se szándékozott visszatérni. Eltökélte, hogy a haláláig harcol, ha egy szép napon sarokba szorítják, ami hamarabb fog megtörténni, mint azt bármelyikük ekkor gondolta volna.
– Itassátok meg – rendelkezett Lóta.
Egy vizelettel teli vödörbe nyomták Palkó fejét. A víz túl értékes lett volna erre a célra,
és már így is éppen eleget pazaroltak arra, hogy magához térítsék a foglyot.
A művelet vezénylését ezúttal is Eszterre bízták, egy barnára sült, szalmaszőke, szabadkai nőre, aki mindig megpaskolta Mátyás vállát, ha úgy látta, túl sok lenne a fogolynak a fullasztás. A fiatal nő ezenkívül értett a drogokhoz és az újraélesztéshez, és az orvosi holmijait egy hűtésre alkalmas hátizsákban tárolta. Eszter eredetileg gyógyszerésznek tanult Szegeden, de négy évvel ezelőtt rajtakapták, hogy az orvosi karon különféle tudatmódosító szereket árusít. Két és fél évet ült kábítószer-kereskedelem miatt Gyulán, ahonnan kijövet megismerkedett Lóta egyik portyázó informátorával, aki hamar felfedezte a lány előnyös tudását (és másbéli tehetségét is). Eszter alig egy hónap múlva már Lóta bandájában (és sátrában) találta magát.
Eszter próbálta kitalálni, mit akar a vezér. Csak kínozni, és tartson sokáig, vagy valamiről hallani akar Palkótól. Így vagy úgy, neki egy feladata volt: életben tartani a foglyot, míg Lóta az ellenkezőjéről nem dönt.
A lány megütögette Mátyás izzadt, vörösre égett vállát, mire a betyár kirántotta Palkó fejét a bűzös folyadékból. Palkó zihált, hörgött és hányt, aztán kezdték elölről. Lóta közben egy szalmaszálat rágcsált. Eszter időnként egy pillantást vetett a vezérre, de nem tudott olvasni Lóta fekete szeméből. A többi betyár, valamivel több, mint egy tucat férfi, a maguk választotta gyér árnyékfoltok hűsében ült vagy állt egykedvűen, némán. Akadt köztük több cigány is, de semmi jelét nem mutatták a részvétnek vagy dühnek, vagy bármi kételynek a vezér iránt, és senki nem próbálta megakadályozni a kínzást.
A nő megint megérintette Mátyás vállát, de a férfi néhány másodpercig tovább tartotta lent a fiút, így Palkó most alig tért magához. Mielőtt harmadjára is belenyomták volna a fejét a vödörbe, erőtlenül feltartotta a mutatóujját, és ezt látva Lóta annyit mondott:
– Beszélj.
– Van… egy juhász… egy juhász Mart… fűn. Nála van… nála van egy…
– Mi van nála? – dörrent rá Lóta, mert a fiú elhallgatott.
– Arany… – suttogta Palkó. – Arany.
Lóta lassan nevetni kezdett. A férfiakban felengedett a feszültség, és hamarosan mindenki egyre hangosabban hahotázott. Amikor Lóta elhallgatott, a többiek is elcsendesültek. Ismét csak Palkó zihálása és a kabócák zaja hallatszott. A levegőben émelyítően terjengett a hányás, a vér és a vizelet szaga. Eszter az orra elé húzta a japán macska rajzfilmfigurás, koszfoltos kendőjét.
– Biztos napszúrást kapott – szabadkozott Mátyás.
– Arany… – zihálta ismét a fiú, és zokogni kezdett, amikor Mátyás rántott rajta egyet, hogy megint a vizeletbe nyomja a fejét. – Láttam… találkoztam valakivel… aki… a telefonján mutatta… egy fotót. El… elvezetlek hozzá… csak… hagyj… hagyj futni…
– Napszúrás lesz ez, most már biztos – morogta ismét Mátyás, de Lóta megálljt parancsolt, mielőtt a férfi lendületet vett volna, hogy Palkó fejét a vödörbe nyomja.
A betyárok vezére a fiú elé guggolt. Eszter azon töprengett, Lóta érez-e szagokat. Nem tudta, de a vezér valóban elvesztette a szaglását: amikor az első börtönéveit töltötte, úgy betörték az orrát, hogy többé nem jött helyre.
– Ha hazudsz nekem, Palkó, megismertetlek a tűzzel. Az elejétől akarom hallani.
A fiú egész testében remegni kezdett, hevesen bólogatott. Eszter megitatta, és letörölte az arcáról a váladék barnás elegyét. Palkó fél perc múlva beszélni kezdett, miközben három betyár – ismervén már a vezérüket –, arrébb ment, hogy fát és más éghetőt gyűjtsenek.