Kovács Róbert könyve még épp a boldogabb, Covid előtti időkben jelent meg: a Klímaváltozás – Pánik és tagadás között érvekkel, érthetően magyarázza el mindazt, amit ma az éghajlati, azaz klímakérdésekben tudni érdemes. A meteorológus-éghajlatkutató végzettségű szerző könyvében az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) 2014-es, több mint 1500 oldalas jelentését foglalja össze. Beszélgettünk a járvány és a háború hatásáról, rögzült tévhitekről, az emberek világvége-imádatáról és arról is, miért van értelme bringával járni.
A Kurzgesagt csatorna egy videójában amellett érvelt, hogy ugyan a klímaváltozás komoly problémákat okozhat a jövőben, világvégéről nincs szó. Ez a Don’t panic hozzáállás jellemzi a te munkádat is.
Az elsők között írtam a globális felmelegedésről a Magyar Hírlapba még a kilencvenes évek második felében. Veregették a vállam, de inkább nevettek: ez még nem volt téma. Egy idő után viszont azt vettem észre, tendenciózus és pánikkeltő módon kezdenek írni róla. Valami nem stimmelt.
Hangsúlyosan jelenik meg nálad, hogy az emberek fejében alapvető félreértések élnek a témával kapcsolatban. Mik ezek pontosan?
Tévhit például, hogy változik az éghajlat. Mindig is változott és mindig is változni fog. Nem alapvető, hogy olyannak kell lennie, mint amilyennek mi megszoktuk. Tízezer éve kiegyensúlyozott az éghajlat, ki is alakult a civilizáció. De emberek sokkal régebben vannak a Földön, belénk vannak kódolva a kilengések is. A klímával nincs gond, az emberiség alkalmazkodó.
Ha távolabb lépünk, látjuk, milyen abszurd a pánik.
A média és a tudomány nem kompatibilis egymással: a tudomány feltételes módokkal, valószínűségekkel dolgozik, a média pedig olyan, amit az átlagolvasó interpretálni tud: fekete-fehér és sokszor hat érzelmekre. Yuval Noah Harari a Sapiensben beszél arról, hogy az ember mindig kíváncsi a veszélyforrásokra: mi hozza majd el a világvégét? Ha tömegek sokat foglalkoznak megszállottan egy témával, könnyen pszichózis alakulhat ki. Ezért is döntöttem úgy, hogy tisztázok pár kérdést egy könyvben. Olyan módon szerettem volna írni a klímaváltozásról, ahogyan én is szívesen olvastam volna róla. A litániát például el szerettem volna kerülni.
A zöld újságírás egyik alapproblémája, hogy komplex, hosszútávú, egyszerre lokális és globális problémáról kell beszámolnia, miközben a hírértéket jellemzően az itt és most történő események adják.
Tömegektől nem is lehet elvárni, hogy megértsenek egy ilyen összetett kérdést, a politikusok pedig ráéreztek erre. A szén-dioxid és a globális felmelegedés kapcsolatáról először Margaret Thatcher brit miniszterelnök beszélt, ő hozta be a köztudatba. A szén-dioxid csak egy dolog a sok közül, nem a világ gonosza, egy politikusnak viszont mindig fel kell tudnia mutatni egy problémát, hogy utána azt mondhassa: itt vagyok és megoldom. Az emberiség nevében megmentő szerepet játszanak, miközben nehezen lehet őket felelősségre vonni valamiért, ami majd csak ötven év múlva fejti ki a hatását. A klíma így a legjobb téma lehet: távoli, de mindenkire hat és az emberek imádnak róla beszélni, miközben jellemzően csak morzsák jutnak el hozzájuk.
Magyarul is megjelent az elmúlt évek egyik legfontosabb regénye, Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériuma című cli-fije. A közeljövőben játszódó anti-disztópia tudósokat és politikusokat inspirál, Barack Obama is a kedvencei közé választotta, Robinson pedig előadóként vett részt az ENSZ éghajlatváltozási konferenciáján. 
Mit értesz morzsák alatt?
Önmagában az, hogy leszakadt egy jéghegy az Antarktiszon, nem jelent semmit. Egy ilyen információt egy cikkben be kell tudni helyezni a nagyobb képbe. Fontos lenne az is, hogy az újságírók leírják, mi az, amit nem tudunk. Az, hogy a címek a legextrémebb verziót hangsúlyozzák, biztosan félrevisz. Ha történelmi távlatokat nézünk, látjuk, hogy a civilizációs csúcsok mindig a melegebb időszakokban jöttek el. Miért 1000 körül alakultak államok Európában, miért nem 700 körül? Mert akkor érett be a szőlő és a búza. A sötét középkorban viszont épp alacsonyabb volt az átlaghőmérséklet. A klíma mindig változott, az ember pedig nem halt ki, hanem alkalmazkodott.
Az ipari forradalom viszont addig nem tapasztalt kilengést hozott.
Igen, az ember talált egy olyan energiaforrást, amit korábban soha: a szenet. Ennek köszönhetünk viszont rengeteg civilizációs lépést. Az, hogy te most felveszed a hangom ezzel a készülékkel, olyan innováció, ami egészen őrületes. Emberek hosszú élete van benne, csak erre már nem szoktunk gondolni. De a szén-dioxid önmagában nem feltétlenül hibás. A politikusok óriási terelésben vannak, mikor a klímaváltozásra hivatkoznak.
Mi akkor a tudományos újságírás felelőssége?
Hogy ne ismételje, amit a politikusok mondanak, hogy nézzen a dolgok mögé és helyezze azokat keretbe. Ha nagy a szárazság, mondja meg, mihez képest az. Vagy itt van például a hurrikánok esete: száz éve még nem voltak olyan eszközeink, mint ma, nem tudjuk pontosan, mi volt akkor. Így azt sem mondhatjuk, hogy most vannak a legnagyobb hurrikánok. Azt mondhatjuk, hogy x éve többet észlelünk, és szélsőségesebb időjárási jelenségek jelentek meg: de megint csak, mihez képest és miért?
Emellett te is írsz klímamenekültekről, például arról, ahogyan a csapadékmennyiség csökkenése Szíriában hozzájárult az ISIS erősödéséhez. A klímaváltozás okozta valós társadalmi problémákkal már találkozunk ma is, sokan szenvednek tőle a globális délen.
A probléma természetesen létezik, de az emberek okozzák. Lépjünk hátra még egyet:
a Föld annyi embert, amennyi ma él rajta, képes eltartani. Szegénységnek, éhezésnek viszont nem szabadna léteznie.
A túlnépesedés is tévhit. Nem az emberek számával, a klíma változásával vagy a szén-dioxiddal van a gond: a probléma az elosztással van, és ez rendszerhiba.
Vagyis a globális kapitalizmus működésével?
Jobbat én sem tudok ennél, de az biztos, hogy nem működik jól. Szuper, hogy multik támogatják Afrikát ilyen-olyan programokkal. De ez hosszú távon megold bármit is? Nem.
A nagy cégeknek, globális multiknak kiemelten fontos témája lett a fenntarthatóság. Az ő vállalásaikról mit gondolsz?
Egy cég profitorientált, ez a működésének az alapja, csodát nem kell várni tőle. Ha kénytelen változtatni, különben az emberek elküldik a francba, akkor változtatni fog.
Jó, hogy az emberek kikényszerítették a változást. Ez egy hosszabb folyamat, és jó irányba tart.
Mi a helyzet a személyes felelősséggel? Gyakori érv, hogy amit mi tehetünk, semmit nem számít a multik vagy politikusok döntéseihez képest.
Aki a megélhetéséért küzd, nem fog nejlonzacskókkal foglalkozni. Sokan kiszámolták már, hogy ha valaki meg is teheti, hogy figyel – például kevesebb műanyag vásárlásával, a hús visszaszorításával vagy biciklizéssel –, összességében elenyésző hatást ér el az ipari működéshez képest. De egyértelműen fontos, hogy létezik ez az irány. Ha a szelektívbe dobom a szemetet, megerősítem, hogy szükség van szelektív szemetesekre. Ha mi változtatunk, a gyerekeink is ebbe a szemléletbe nőnek bele, és az már szemmel látható változásokat fog okozni.
Hogy látod, milyen lesz a világ akár ötven év múlva?
Minden sokkal jobb lesz. Csak a médiatorzítást kellene lejjebb csavarni.
És száz év múlva?
Biztosra veszem, hogy nem lesz baj. De épp a dolgok kellős közepén vagyunk, valójában nem lehet pontosan következtetni. A jövőkutatás a hályogkovács tudományok egyike. Én úgy látom, a kapitalistának sem áll majd érdekében, hogy összeomoljanak a társadalmak. Ő sem szeretne anarchiában élni.
Szenvedélyes beszédet tartott Sir David Attenborough a glasgowi nemzetközi klímacsúcson, a COP26-on.
Tovább olvasokDe a kapitalista rövidtávon figyeli, ami egyedül neki jó, nem?
Ő sem akar ott élni, ahol lázadoznak az emberek.
Nagyon gyorsan változnak a közéleti narratívák. A klímakérdést elsöpörte az amúgy vele összefüggésben kialakuló járvány, a járványt – itthon biztosan – Oroszország inváziója Ukrajnában. Ilyen környezetben hogyan tudunk pozitív irányba haladni?
Egy négyéves politikai ciklus gyorsan fogja pörgetni a témákat. A klímaváltozás ehhez képest sokkal lassabb folyamat, miközben folyamatosan mozdulunk a fenntartható energia felé. A nap süt, a szél fúj, mi pedig Putyinnal tárgyalunk, ez abszurdum. Aki megteheti, már passzív, önfenntartó, független házakat épít. Az elektromos autókkal is mindenki szkeptikus volt pár évvel ezelőtt, de az átállás sokkal gyorsabban zajlik, mint korábban gondoltuk.
2020 őszén írtál cikket azzal a címmel, hogy Hová tűnt Greta Thunberg? Mit gondolsz, visszakapja még azt a figyelmet, amit korábban láttunk?
Ő a klímapánik jelenséget vezeti, jószándékkal, jó irányok felé, de szerintem szélsőségesen, kamaszos daccal a felnőttekkel szemben.
A klímapánik alapjai nem alátámaszhatóak, de jó dolgokat is generál.
Tudományos újságíróként hogy látod: mi újat lehet még írni ebben a témában és zajban?
A fiatalok videókat néznek, a youtuberek pedig nagyon jó anyagokat csinálnak a népszerű ismeretterjesztő műfajban. Mikor egy szuggesztív videós okosan, élvezetesen, netán humorosan elmondja, mi a helyzet, az eszeveszetten jó irány. Semmi litánia. Amit tehetünk, hogy nem pánikolunk. Ez a lényeg.