Kleinheincz Csilla, az Ólomerdő-trilógia szerzőjének régóta várt új regénye nagyszabású fantasy, amelyben az ember csak egy a természet élőlényei között, a merev gondolkodásmód visszafordíthatatlan károkat okoz, az együttélésért pedig korábban elképzelhetetlen árat kell fizetni. Olvass bele!
A könyvről ebben a podcastban beszélgettünk Kleinheincz Csillával.
Cseregő, a hagyományokat büszkén őrző hegyi falu és Kísértó, az iparosodásának köszönhetően egyre messzebbre terjeszkedő város között évszázadokra nyúlik vissza a szembenállás. Nemcsak szokásaik választják el őket egymástól, hanem Mikosz, a rettegve csodált isten is, aki hívei testében él, és akitől a falusiak mindenáron távol akarják tartani magukat. A közösségek békés távolságtartással élnek egymás mellett, ezt azonban egyre több feszültség fenyegeti. Gerlére cseregői közösségében fényes jövő vár: az érzékeny, de robbanékony kertészlány hamarosan megörökli édesapjától a kertvezetői munkát és egybekel gyerekkori szerelmével. Miután azonban egy nap valami rettenetes történik vele a közeli erdőben, nem csak az ő élete fordul fel gyökerestül: olyan folyamat veszi kezdetét, amelynek során földalatti és emberfeletti erők lépnek működésbe, a tét pedig nem kisebb, mint a jelenleg ismert világ fennmaradása.
Kleinheincz Csilla: Alvilági szövedék (részlet)
Mindenki Tisztának születik, és mindenki esélyt érdemel, hogy az is maradhasson.
Ezért volt a falunkat körülölelő kettős deszkafal külső körébe vágva egy ablak, és abba illesztve egy fonott kosár, épp csecsemőnyi széles és hosszú. Azon keresztül érkeztem Cseregőbe húsz évvel ezelőtt. Egy kísértói betett a kosárba, betakart, még utoljára megcsókolt – ebben nem lehettem biztos, de amikor egyáltalán gondoltam a valódi szüleimre, akkor így képzeltem –, és megszólaltatta a kolompokat. Talán megvárta, míg valaki a túloldalról eljön értem, talán még váltottak is néhány szót, de épp ilyen könnyen lehet, hogy éjjel hozott, és úgy surrant el, szégyenkezve a kényszerű bűntől, mint egy raktárakat dézsmáló remete. Annyi biztos, hogy a szüleim nem jöttek vissza értem. Nem gondolták meg magukat, és nem adtak át mégis Mikosznak.
Hogy mi lett velük, azt nem tudhattam. Egyik vigaszgyerek sem tudta, és a cseregői szüleink sem bátorítottak, hogy ábrándozzunk róluk. Amúgy is elragadta már őket Mikosz, mondták. Mire elég idős lettem, hogy a falubeli apám Kísértóba vigyen, már nem is vágytam megkeresni őket.
Aztán eljött egy tavaszi nap, és én voltam az, aki a cseregői oldalon várt, amikor a kolompok megszólaltak, és én néztem át a nyíláson az éjszakába. A frissen feltöltött gombalámpás fénye nem ért el messzire, csak az égen világító Szem mutatta, hogy a kísértói egyedül érkezett. Mögötte egy háromkerekű körvonalait vettem ki az úton.
– Ki van odakint, és mit akar? – kiáltottam ki.
Közelebb jött, és lehajolt. A deszkafalba illesztett kosár két végéből néztük egymást: két homályos, fénytől és árnyékoktól szabdalt, fiatal női arc. Semmi nem utalt arra, hogy kísértói, a fejébe húzott kendő egy falusié is lehetett volna. A csecsemőt a mellkasához ölelte, de őt nem láttam, csak az anya kezét, ahogy fehér pókként szétterül a bebugyolált csomagon.
– Én… – kezdte.
– Egy gyereket hoztam. Azt hallottam, hogy itt befogadják.
A negyedik alkalom volt, hogy egyedül őrködtem a kapunál, de eddig még nem kongatott be senki. Kísértó többnyire igyekezett tudomást sem venni rólunk, és amikor mégis érintkezett velünk, csak üzleti keretek között tette, a kellő távolságtartással. Napvilágnál.
– Mikor született? – kérdeztem.
– Két… két napja – mondta a nő, aztán azt hadarta: – Nincs valaki más odaát? Valaki idősebb?
– Húszéves vagyok – válaszoltam, és lejjebb engedtem a gombalámpást. – És maga sem lehet idősebb.
Idegesen megrebbentek az ujjai.
– A kertvezető lánya vagyok – jelentettem ki. – Ismerem az eljárást. És ha átvesszük a gyereket, azonnal egy szoptatós anyához viszem, nem kell aggódnia emiatt. Kérem, tegye a kosárba a kicsit.
Igyekeztem határozottan beszélni, mint aki számtalanszor állt már itt, a kapunál, de a szívem hevesen vert, és az a képtelen gondolatom támadt, hogy a kísértói nő meghallja.
Végül vonakodva lefektette a kosárba a bebugyolált csecsemőt – fejjel előre, ezért ki kellett emelnem, hogy megfordítsam, és a lába legyen felém. A gyerek meleg volt és könnyű, nyekeregni kezdett, amikor ismét letettem, de finoman, körkörösen megsimítottam a takarón keresztül a hasát, és ettől megnyugodott. Nem sokáig. Látnom kellett, megvizsgálni minden porcikáját, ahogyan anyám és a többi tanítóm megmutatta, mert
nem engedhettük be a falunkba Mikoszt.
A gombalámpást a kosár fölé akasztottam, és sárgás-zölden derengő fényénél kibontottam a takarót.
– Mit csinál? – kérdezte a kísértói nő. A keze a gyerek koponyájára simult.
– Ellenőriznem kell, hogy nem látom-e rajta Mikosz jelét.
– Nem, nem lehet rajta, vigyáztam! Nem mentünk ki az utcára, azt akartam, hogy… hogy ő ne…
A lámpás túl magasan volt, ezért kiemeltem az üvegből egy nyirkos gombát, és azt húztam végig a csecsemő fölött. Láttam, hogy felébredt: szeme fókuszálni képtelenül is követte a fényt.
– Jó helye lesz nálunk – mondtam az anyának. – Szeretni fogjuk. Lesznek szülei, testvérei… – Egy pillanatra elakadt a hangom. – Én is így kerültem ide.
– És… jó élete van? – kérdezte reménykedve. Elmosolyodtam a sötétben.
– A kertvezető lánya vagyok, és magam is kertész – mondtam. – Amikor az apám öreg lesz, megörökölöm a helyét a tanácsban, és én is egyike leszek azoknak, akik meghozzák a falu döntéseit. Ez fontos munka, és én szeretem is. Van vőlegényem, hamarosan talán gyerekeim is lesznek. Talán lesz köztük olyan, aki szintén Kísértóból menekült át. Ez… jó élet. Tiszta élet.
Hallgatott, de a légzésén érzékeltem, hogy eleredt a könnye. Nem bírta elvenni a kezét a csecsemő fejétől. Én közben a gomba fényénél egyesével megvizsgáltam az apró lábujjakat, belestem közéjük, de nem láttam árnyékot a kisfiú világos bőrén.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Úgy tűnik, tiszta.
A nő nem válaszolt rögtön, csak nedves zihálását hallottam.
– Most kell döntenem, ugye? – kérdezte végül.
– Asszonyom – mondtam szelíden –, az éjszaka kellős közepén elkerekezett idáig a városból. Már döntött.
Megfogta a takaró szélét, hogy ismét ráhajtsa a csecsemőre, de megállítottam. Összeért a bőrünk, és hirtelen mindketten visszarántottuk a kezünket,
mintha megégettük volna egymást.
– Mit is mondott… mikor szült?
– Két napja.
A csecsemő fehér hasát néztem, a teljesen ép köldököt, amelyről rég leszáradt a csonk. Nyilvánvaló volt, hogy a nő hazudik.
– Legalább egy fél heghónap eltelt már – mondtam.
– Nem. Mondom, hogy csak két nap volt! – emelte fel a hangját az anya, de én már számoltam. Mikor is hallottam legutóbb a város kürtriadóját? Amióta ez a gyerek született, legalább kétszer felharsant a messzeségben. – Mindvégig bent voltunk egy anyaszobában – váltott a hangja könyörgőre. – Nagyon vigyáztam. És azt mondta az imént, hogy minden rendben. Mit számít még néhány nap?
Gombócot éreztem a torkomban. Nem láttam Mikosz jeleit, de már nem lehettem biztos abban, hogy a kisfiú Tiszta még. Túl sok idő telt el. Ugyanakkor, ha még nem lett Mikoszé, és én mégis visszaküldöm az anyjával Kísértóba, akkor biztosan elvész a Tiszták számára.
Szerettem volna, ha valaki más áll itt, a kapunál, vagy ha nem egyedül kell döntenem – de én voltam azon az éjjelen a kapuőr, és rajtam múlt, mit teszek. Olyan súlyú döntés volt, amilyet később számtalanszor meg kell majd hoznom. Így is túl gyakran éreztem, hogy a faluban csak azért számolnak velem leendő kertvezetőként, mert a bátyám elvesztése után apám ezt erőltette, és nem azért, mert érzékem van a növényekhez. Nem, most nekem kell döntenem, különben sosem vesznek komolyan. Ha a szívemre hallgatok, akkor befogadom a csecsemőt, ahogyan engem is befogadott régen valaki. Megadom neki az esélyt, hogy megmeneküljön Kísértótól. De épp ebben állt a csapda is: nem láthattam benne saját magamat. Úgy kellett döntenem, ahogyan a falunak jó. A falu sorsát pedig nem tehettem kockára egy vigaszgyerekért.
Betakartam a kisfiút, és visszahúztam a kezemet.
– Sajnálom – mondtam. – Nem fogadhatjuk be.
– De… de eljöttem idáig! – kiáltotta az anya.
– Sajnálom – ismételtem.
– Vállaltam a szövetkezetem, az ismerőseim megvetését, a Tanács megalázó kérdéseit, csak hogy elhozhassam ide a fiamat, és maga azt mondja, hogy hiába? – kérdezte élesen, és rácsapott a falra. A csecsemő felsírt a kosárban.
– Hamarabb kellett volna elhoznia – mondtam őszintén.
– Azt hiszi, hogy maguk jobbak? Az elmaradott életmódjukkal, a kórságaikkal? Azt gondolja, hogy eldöntheti, mi legyen a fiammal? Azt hiszi, könnyű volt idehoznom?
– Nekem sem könnyű – feleltem erre. Szerettem volna megérinteni a bömbölő gyereket, hogy elcsitítsam, de már nem mertem.
A kísértói nő most már dühében sírt. Örültem, hogy nem látom az arcát a falon keresztül.
– És ha itt hagyom mégis? – ívelt fel a hangja. – Ha megfordulok és elhajtok?
Nyugalmat erőltettem a hangomra.
– Akkor itt marad. Nem a faluban, csak a falnál. Reggel pedig valaki elviszi Kísértóba, és átadja az első szövetkezetnek.
Álltunk a fal két oldalán, és vártuk, hogy a másik megtörjön.
De mögöttem ott volt egész Cseregő, a családom, a szomszédaim, a barátaim, a vőlegényem biztonsága, amit mind kockára tennék azzal, ha átvenném a gyereket. Talán nem történne semmi. De ugyanígy lehetséges, hogy Kísértóban sem történik majd vele semmi: felnő, megöregszik, saját gyerekei lesznek. Nem szükségszerűen válik istenné.
Nem rajtam múlik, gondoltam, és reméltem, hogy igazam van. Végül az anya tört meg. Indulatosan kiragadta a csecsemőt a kosárból, aztán már csak távolodó lépteit és a gyereksírást hallottam. És bár tudtam, hogy helyesen döntöttem, csak arra tudtam gondolni, hogy elszalasztottam egy lehetőséget.
Mert ugyan mi voltunk a Tiszták, a régi utak, a régi hitek őrzői, és kezdetben még mi voltunk többen, három évszázaddal ezelőtt, Mikosz érkezésekor nagyot fordult a világ. Még én is, aki csak húsz éve éltem, láttam a változást, amely az elmúlt évtizedekben felgyorsult. Erdőkertjeinken és a hagyományok szerint élő falvakon túl a fennsík tövében elterülő Kísértó egyre növekedett, a városfalakat kitágították a délről érkező kereskedőhajókról származó kincsek, körülötte a dombokra zöld és sárga, szabályos szántóföldek kúsztak fel, ahol olyan sűrűségben termett a rókafarkköles és a csumiz, mintha nem is kalász, hanem pénz hullámzott volna a szárakon. A városi gépbivalyok hat, kerekes lábukon úgy siklottak fel-alá, egyenes vonalakat húzva a földre, akár a molnárkák a tavon.
Kísértó alattomosan kúszott egyre közelebb, apránként hódítva el területeket és gondolatokat. Birodalmának lakói egyre többen voltak.
Most még egy gyerekkel többen, mert én így döntöttem. Amikor lassan visszasétáltam a belső kerítés mellé, az őrházhoz, ahol a fertőtlenítéshez használt kékkövet és meszet tartottuk, a tornácra kitett székben az anyámat találtam.
– Miért nem alszol? – kérdeztem. Legalább az ott hagyott takarómat magára terítette, de görnyedt alakja, a gombalámpás fényében sápadt és beesett arca láttán legszívesebben azonnal hazaküldtem volna.
– Nehezen alszom mostanában – mondta. – És hallottam a kolompokat, tudtam, hogy ma te vagy idekint. Derkó nincs veled? Elpirultam a sötétben. Valóban el akartam hívni a vőlegényemet, hogy ne egyedül őrködjek, de az utóbbi időben úgy éreztem, egész Cseregő minket figyel – mikor szökünk ki az erdőbe, mikor találkozunk éjjel, mikor tűzzük ki végre az esküvő időpontját, hiszen Derkó bekerült végre a falutanácsba, most már családot alapíthat. Ha egész éjjelre bebújnánk az őrházba, másnap mindenki sokat tudó mosollyal fogadna minket. De még én magam sem tudtam, mit gondoljak arról, hogy a jegyességünk egyre véglegesebb.
– Derkó pihen, ahogy neked is kellene.
– Nem akartam, hogy egyedül legyél – mondta az anyám. – Tudtam, hogy felkavarhat egy kísértói csecsemő érkezése.
Ellágyultam, aztán felütötte bennem a fejét a gyanakvás.
– Azért jöttél, hogy beleszólj a döntésembe, ha szerinted tévedek?
Anyám hallgatott.
– Ismerem a törvényeinket – mondtam önérzetesen. – Bízhattál volna bennem.
– Végül is helyesen döntöttél, nem? – kérdezte.
– Nem vagyok olyan gyenge szívű, mint gondolod. Anyám nehézkesen felkelt a székből.
– Nem tudhatom, Gerle – mondta. – Sosem beszélünk arról, akit elvesztettünk. Ha úgy érezted volna, hogy az a csecsemő, akit most elküldtél, vigaszt jelenthet… Larkón helyett… megértettem volna. Jó éjt, jó őrködést!
Azzal fájdalomtól görnyedten elindult a belső kapu felé, és alakját hamarosan elnyelték az árnyékok.
Vigasz, gondoltam, és összeszorult a gyomrom. Vigaszgyerekeknek neveztük azokat a csecsemőket, akik Kísértóból érkeztek a falba vágott nyíláson keresztül, velük pótoltuk azokat, akik elvesztek a Tiszták számára.
Amikor engem befogadtak, a szüleimnek volt már egy vér szerinti fia: Larkón, nálam öt évvel idősebb, alacsony, és sötét bőrű, mint ők, de soha nem tettek különbséget köztünk a származásunk alapján.
Miután Larkón elveszett – ezt a szót használtuk arra, ami történt, holott ő nem egyszerűen átköltözött Kísértóba, vagy elhajózott messzi földekre, hanem rettenetes kínhalállal távozott közülünk –, sokáig nem tudtam mivel betölteni az űrt, amit maga után hagyott. Amikor barackot szedtem, félre akartam tenni neki a legérettebbet, és amikor valami buta megjegyzés szaladt ki a számon, vártam, hogy az orromra koppintson. Aztán mindig eszméltem, de egy-két pillanatig Larkón újra élt. És amikor eszembe jutott, mi történt, újra meg újra meghalt, a düh pedig fellobbant bennem, ahogyan az emlékeimben a lángok, amelyek hólyagosra, majd szénfeketére égették a bőrét. Ilyenkor megint magamra maradtam az üszkös képekkel. A gyerekcsapat ugyanúgy játszott, kertészkedett, szertelenkedett, mint korábban, mintha nem égett volna ki belőle egy fontos rész. Az csak belőlem hiányzott.
A csapat Larkón elvesztését követően néhány napnyi hallgatás után összezárt a rés fölött, és ismét épnek tűnt.
Így mentek a dolgok Cseregőben, és gyanítom, így mentek Kísértóban is, ahol a vigaszcsecsemők anyái talán hasonlóképpen próbálták betemetni magukban a hiányt, beültetni azzal a megnyugvással, hogy akiről lemondtak, most ott van, ahol lennie kell. Reméltük, hogy így van. Reméltem, hogy az az anya, akit az imént küldtem el, nagylelkűbbnek bizonyul majd, mint én.
De Larkónt nem fogadta senki. Ő nem volt olyan szerencsés, mint a többiek.
Megborzongtam az éjszakában, és leültem a székbe, a takaróra, amely még őrizte anyám testének melegét. Beleburkolóztam, mintha ölelne, és igyekeztem kerülni a gondolatot, hogy hamarosan őt is elveszítem.
A szék támlájára hajtva a fejemet a kapu felé néztem. Azon túl széles út kanyargott, szabályos szántóföldek terültek el, még messzebb pedig idegen házak magasodtak, bennük szorgos és merev arcú kísértóiakkal, akik mind egyazon istent szolgálták.
Utáltam Kísértót a szomszédban. Nem tetszett az, ahogyan a hosszú, emeletes házak körülölelték, mintha be akarnák kebelezni, akár a névadó tavat, ahogyan az ott élők ránéztek a viaszos szélkabátunkra, a fülünkről fityegő maszkra, a szoros sapkára, és a tekintetükből csak úgy sütött a lenézés.
Valahányszor hazaértünk Kísértóból, bekapcsoltam a vízforralót, és olyan forró vízzel, ami már vörösre marta a bőrömet, lefürödtem tetőtől talpig, a hajgyökerekig bedörzsöltem a szappant. Rettegtem attól, hogy egyszer csak meglátom a bőröm alatt azokat a szerteágazó, finom vonalakat.
De nemcsak mi féltünk a kísértóiaktól, hanem ők is tőlünk. A terményeinket elfogadták, vonakodva megadták az árat, amit kértünk, de a piacra érkező déli kereskedőktől és a szövetkezeti termelőktől eltérően velünk nem évődtek, nem osztottak meg pletykákat, csak viszolyogtató mosollyal minél gyorsabban lebonyolították a vásárlást, aztán sietve odébb is álltak, mintha fertőzőek lennénk. Aztán ott voltak a finom lökdösések, a véletlenül leejtett pénzkarika, hogy hajolgatnunk kelljen, a félhangosan elmormolt „istentagadók” és „szennyimádók”. A kísértóiak szemében mi voltunk mocskosak, hiába neveztük magunkat Tisztáknak. Mi voltunk az eltévelyedettek, csak mert megőriztük a testünket – és a lelkünket – magunknak.