„A hagyománytisztelet egy iszonyú gyorsan változó világban öngyilkos stratégia” – mondta interjúnkban Jordán Ferenc, amikor könyve megjelenésekor beszélgettünk vele, most pedig a biológus Litkai Gergely podcastsorozatának vendége lesz.
Az ember vége a természet esélye, így szól a cím, és persze nem mindegy, hogy teszünk-e például bele vesszőt. Jordán a kötetben a tudományos alapokat érthetően elmagyarázva ír arról, mit rontottunk el ahhoz, hogy az emberiség számára is élhető maradjon a bolygó, és milyen feladataink vannak most. Mutatunk egy részletet a könyvből.
Jordán Ferenc: Az ember vége a természet esélye (részlet)
Rugalmasság
Egy gyorsan változó világban előjelet válthatnak a dolgok. A korábban célravezető kulturális, vallási értékrend, a társadalmi normák kritikátlan követése nem feltétlenül jó stratégia. Ugyanazok a szabályok, amelyek százmillió ember esetén még jól működnek, egymilliárdnál talán már nem mutatnak feltétlenül előre, nyolcmilliárdos humán populációban pedig esetleg már öngyilkos döntéseket alapozhatnak meg. Miért is gondolnánk, hogy önmagában a változatlanság érték? Ha csak egyetlen dolgot leshetnénk el a természet működéséből, az a változatosságból fakadó alkalmazkodási képesség lehetne. Mi viszont, miközben mindent radikálisan megváltoztatunk magunk körül,
gúzsba kötjük magunkat saját szabályainkkal, saját alkalmazkodási képességeinket csökkentjük le.
Nagyon régi szokások és tabuk átgondolása is indokolt lehet, ha komoly tudósok is az emberi civilizáció végét vizionálják. Temetkezési szokásaink (csak Magyarországon 1490 temető területét foglalják el az elhunytak maradványai) vagy a karácsonyfa-állítás (csak Magyarországon évente másfél millió fenyőt vágnak ki karácsonyfának) egyre több ember számára tűnnek visszásnak, de elképesztően erős kulturális tabukat nehéz kikezdeni: nemhogy megváltoztatni, hanem akár szóba hozni is. Az emberölés, a kannibalizmus, a párválasztás vagy éppen a szaporodási szokások megítélése, törvényei, mint ahogyan semmi egyéb, sincsenek kőbe vésve. Voltak idők és társadalmak, amikor a kannibalizmus gyakori volt. Nem javasolnám, hogy mindenki egye meg a barátait, de legyünk tudatában annak, hogy minél nagyobbak a kihívások, annál nehezebb a megoldás, és annál nagyobb változtatásokra lehet szükségünk. A legalapvetőbb tabuk sincsenek kőbe vésve. Ha éppen nem is esszük meg egymást, de egyre többen választanak természetközelibb temetést (hamvaikat például egy folyóba szórva) és képesek élvezni a karácsonyi ünnepet is anélkül, hogy egy halott növény alá pakolnák az ajándékokat.
A mi találmányunk a szaporodáshoz való jog is.
Ha nincs elég táplálék, egyetlen baktérium sem veri az asztalt, hogy márpedig neki joga lenne osztódni. A természetben nincsenek jogok, amit mi találtunk ki, azt pedig tetszés szerint felül is vizsgálhatjuk. A magunk számára delegálhatunk jogot arra, hogy felszabadítsunk egy rabszolgát vagy lemásoljunk egy CD-t, de a szaporodáshoz vagy a levegővételhez fűződő jogunk értelmezhetetlen. Különösen, ha ezt más fajokra igyekszünk kiterjeszteni. Ezek a mi játékszabályaink, változtassuk meg azokat, ne legyünk a rabjai. Miközben attól félünk, hogy a robotok átveszik a hatalmat, már régóta és sok szempontból a saját kulturális szokásaink rabjai vagyunk. Azt viszont el kell döntenünk, hogy a ciprusi törpe elefánt vagy a vaddisznó a példaképünk: inkább bele akarunk fagyni az evolúciós tehetetlenségbe, és a kihalás felé tartunk, vagy pedig okosan és rugalmasan alkalmazkodunk. A vaddisznók körében pár száz éve valószínűleg még szentségtörésnek számított volna városi parkokban heverészni, a betonon nyargalászni és kertvárosi ölebeket cukkolni.
Nyomaink
Túl vagyunk már azon, hogy Gerald Durrell Amatőr természetbúvárjának útmutatása alapján visszategyük a helyére a kirándulás közben helyéből kiforgatott sziklát, megsimogassuk rajta a mohapárnát, és boldogan térjünk haza azzal a tudattal, hogy mindent érintetlenül hagytunk magunk után. Ez a fajta naivitás nem vezet sehova, még önámításnak is kevés. Ha lehet választani, inkább rúgjunk odébb néhány követ, mint hogy kiirtsuk az indonéz esőerdőt az olajpálma-ültetvények létesítése érdekében.
A bioszférával kialakított viszonyunkat részben új alapokra kell helyezni. Az első kérdés, nyolcmilliárdnyian van-e erre egyáltalán esélyünk. Nézzük meg, hogyan lehetne okosan és fenntarthatóan átállni a csökkenő népesség pályájára. Kiskertünkben, városunk parkjaiban, a közeli tavakban és a trópusi őserdőkben is van teendő. Azonnal és sürgősen. A kérdés nem anyagi, nem technológiai, és nem energetikai természetű. Legelőször új alapokra kell helyeznünk a természethez fűződő viszonyunkat. A társadalomnak kell megváltoznia, a természetet nem tudjuk betörni, eddig is csak nyomokban sikerült. A társadalmi normákat, a kultúránkat lehetne inkább finomra hangolni. Nem megy tovább, hogy a szépen nyírt gyep a menő, a diverz rét pedig rendetlen. És nem érdemes sípályát építeni a sivatag közepén, még ha a mérnököknek ez csodálatos kihívást jelent is, a turisztikai szakemberek pedig tapsikolnak ehhez.
Kicsit vissza kell vennünk az arcunkból, mert egyre kevésbé illünk bele a bioszférába, egyre inkább elefántként viselkedünk a porcelánboltban.
Szerencsére már maguk az idegenforgalmi szakemberek is felismerik a nyüzsgő tömegek árnyoldalát, és egyre több helyen a mennyiség helyett a minőség kerül előtérbe. Thaiföldtől Dél-Tirolig korlátozzák a turisták számát és viselkedését. Aki a homokon fetrengve szeretne sörözni, annak valóban kár emiatt kerozint égetnie, ezt megteheti egy elegáns tetőteraszon is. De nem csak a napsütötte strandokon van tömeg, a Mount Everesten is úgy állnak sorban az emberek, mint régebben a Vidámparkban, az afrikai nemzeti parkokban pedig egymást érik a dzsipek. És nem vesszük észre, hogy zavarunk, hiszen minden értünk van, minden a miénk, gondoljuk.
Persze dübörög még a múltat idéző szemlélet is, miszerint pénzt nem sajnálva szabaduljunk ki a természetbe, és rohanjuk le azt, teljes letámadással. Mutassuk meg, kik vagyunk. A városi irodákból kiszabadult embereket egyre gyakrabban csábítják a vadonba, úttalan utakon dzsippel száguldva a kazah sivatagban, hogy megcsodáljuk az érintetlen vadont, ahol nincsenek tömegek, csak ők és a természet. Meg persze térerő, azonnali helikopteres orvosi ellátás, túravezető, gyorsétterem és cigiautomata. A bolygó minden zugát benyüzsögjük, és magunkat ettől tartjuk természetszerető embernek. Aki jót akar a magányos őzikének, az nem simogatja meg, és követve ezt a mintát, ha szerintünk fontos Patagónia vagy Belső-Ázsia érintetlensége, akkor ne érintsük meg mi sem. Végtelenül önző és buta hozzáállás, amikor ugyan nem akarunk senkit sem látni magunk körül, de mi azért feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy odatoljuk a képünket. A túrázó ember ne érezze egy percig sem, hogy valami csodálatos harmónia jött létre közte és az Anyatermészet között. Ez nem szimbiózis, nem mutualista, nyertes-nyertes helyzet. Sokkal inkább gazda-parazita viszony, ami nekünk jó (tiszta levegő, nyugalom, csönd, zümmögő méhecskék), de
a természetnek az égvilágon semmi előnye sem származik a kirándulókból.
Csak az otthagyott szemét, a zaj és az emberszag.
Szegényebb országok azzal érvelnek, hogy a turizmusból befolyt pénzből aztán majd megmentik a természetet. Ezt az érvelést csak azok hiszik el, akik erkölcsi alibit keresnek arra, hogy egy hétig Afrikában száguldozzanak egy dzsippel. És ezzel, közvetlenül ugyebár, de megmentsék a természetet. Attól a pénztől néhány egyszerű látszatcselekvésen kívül főleg a helyi kiskirályok zsebe dagad, akiknek a természet pont addig fontos, amíg megkapják a részüket a trófeakereskedelemből. A nemzeti parkok elsősorban profittermelő intézmények, Európától Afrikáig. Az élővilág sokkal jobban jár, ha nem megyünk oda, mint ha odaözönlik egy rakás turista, és a bevétel 1 százalékából megetetnek néhány árva párduckölyköt cumisüvegből. Netán lombkoronaösvényt építenek egy előtte alaposan szétbarmolt helyen (mert a természetvédelem Magyarországon is fontos ügy).
Érdemes elgondolni, hogy ha a Mount Everesten egy négyéves program során nyolc és fél tonna szemetet szedtek össze a Clean Everest (Tiszta Everest) tagjai, és ha a Csendes-óceánon két, nagy foltban összesen nyolcvanezer tonna műanyag úszik, akkor hogy nézhet ki közvetlen környezetünk. Ezek ugyanis a világ legeldugottabb helyei. Elvben. A csúcstartó New York évi tizennégymillió tonnát termel, Mexikóváros tizenkétmilliót. A nyolc legnagyobb szeméttermelő város között nincs európai (Isztambul igen, de az – ugyebár – határeset), így a legendás nápolyi szeméthelyzet csak karikatúrája annak, ami a nagyvilágban történik. Ahogyan az a szeméttel kapcsolatban lenni szokott, egy európai ember nem látja, nem szagolja, és így nem is érzi át a téma fontosságát. Magyarországon nincsenek akkora hegyek, mint a Himalájában, de azért a Kékes vagy a Bükk területén is egyre nagyobb gond a szemét (Budapest pedig évi nyolcszázezer tonnányit termel). Nem tesz rosszat persze a fiataloknak, ha megérzik egy virágos rét illatát, majd hazaérve kiszedegetik a zoknijukból a beleragadt tüskéket. Kérdés viszont, a zavarásért cserébe elég hatékony-e ez a fajta nevelés. Vajon ellensúlyozza-e a környezeti nevelés hatása a sok odahordott szemetet?
Fotó: Fotó: Dragos Gontariu / Unsplash