A gyerekek élete éppolyan nehéz, mint a miénk: nemcsak az iskolában kell teljesíteniük, de azt is meg kell tanulniuk, hogyan igazodjanak el az emberi kapcsolatok szövevényes világában, és miképp kezeljenek érthetetlen, elszomorító vagy ijesztő helyzeteket – például amikor mi, szülők a fejük fölött ordítozunk egymással, ők pedig nem tehetnek semmit. Az érzelmi intelligencia az a képesség, amely segít élhetőbbé tenni az életünket és helytállni a legemberpróbálóbb helyzetekben is. Az érzelmileg intelligens ember magabiztos, teljesítőképessége, sőt egészsége szempontjából is jelentős előnyt élvez. Ki ne vágyna rá, hogy a gyereke ilyen felnőtté váljon? A jó hír, hogy ez a képesség tanulható és tanítható!
A Gyerekek érzelmi intelligenciája átfogó kézikönyv, amely a csecsemőkortól a kamaszkorig tekinti át az érzelmi fejlesztés lehetőségeit és stratégiáit. Szemléletes példái érthető és hasznos olvasmánnyá teszik minden olyan szülő számára, aki hisz benne, hogy a problémák közösen oldhatók meg.
John Gottman, Joan DeClaire: Gyerekek érzelmi intelligenciája – Nevelés szívvel-lélekkel (részlet)
Fordította Illés Róbert
Diane már késésben van a munkahelyéről, miközben próbálja beleimádkozni a hároméves Joshuát a kabátjába, hogy el tudja vinni az óvodába. A kapkodva elfogyasztott reggeli és egy kisebb veszekedés után, hogy melyik cipőt vegye föl, Joshua is feszült. Nem igazán érdekli, hogy anyjának alig egy óra múlva megbeszélése lesz. Otthon akar maradni és játszani, közli az anyjával. Amikor Diane azt feleli, hogy ez nem lehetséges, Joshua a padlóra veti magát. Szomorú és dühös, sírni kezd.
A hétéves Emily könnyes szemmel fordul a szüleihez mindössze öt perccel az előtt, hogy megérkezne a babysitter. „Nem igazság, hogy itt hagytok valakivel, akit nem is ismerek” – zokogja. „De Emily, ez a néni anya barátnője. Ráadásul hetekkel ezelőtt megvettük a jegyet a koncertre” – magyarázza az apja. „Akkor se akarom, hogy elmenjetek” – sírja a kislány.
A tizennégy éves Matt elmondja az anyjának, hogy kizárták az iskolai zenekarból, mert a tanár megérezte, hogy valaki füvet szívott a buszon. „Esküszöm, hogy nem én voltam” – bizonygatja Matt. De a fiú osztályzatai romlanak, és új társaságba keveredett. „Nem hiszek neked, Matt” – feleli az anyja. „És amíg nem javítasz a jegyeiden, nem mehetsz el esténként.” A dühös és sértett Matt szó nélkül kiviharzik az ajtón.
Három család. Három konfliktus. Három különböző fejlődési szakaszban lévő gyerek. Szüleiknek mégis ugyanazzal a problémával kell megbirkózniuk –
hogyan bánjanak velük, amikor elszabadulnak az érzelmek.
A legtöbb szülőhöz hasonlóan ők is igazságosan akarnak viselkedni, türelemmel és tisztelettel szeretnék kezelni a helyzetet. Tudják, hogy a világ számtalan kihívás elé állítja a gyerekeket, és ott akarnak lenni mellettük, hogy támogatást és tanácsot adjanak nekik. Meg akarják tanítani a gyerekeiknek, hogyan kezeljék hatékonyan a problémákat, és hogyan alakítsanak ki erős, egészséges kapcsolatokat. De óriási különbség van a jót akarás és a között, amikor valaki tényleg rendelkezik az ahhoz szükséges képességekkel.
Ennek az az oka, hogy jó szülőnek lenni nem pusztán intelligencia kérdése. A személyiségnek egy olyan dimenzióját érinti, amelyet a szülőknek adott tanácsok figyelmen kívül hagytak az elmúlt harminc évben. Az érzelmeket.
Az elmúlt évtized során a tudomány sok felfedezést tett azzal kapcsolatban, mekkora szerepet játszanak életünkben az érzelmek. A kutatók megállapították, hogy az érzelmi tudatosság és az érzelmek kezelésének képessége az IQ-nál is nagyobb mértékben befolyásolja sikerességünket és boldogságunkat az élet minden területén, beleértve a családi kapcsolatainkat is. A szülő számára ez az érzelmi intelligencia azt jelenti, hogy tisztában van gyermeke érzéseivel, és képes együtt érezni vele, vigasztalni vagy irányítani őt. A gyerekek számára, akik az érzelmeket elsősorban a szüleiktől tanulják meg, ez azt jelenti, hogy képesek uralkodni az indulataikon, tudják késleltetni a vágyaikat, motiválják önmagukat, megértik a más emberek által adott szociális jelzéseket, valamint kezelni tudják az élet hullámvölgyeit.
„A családi élet ez érzelmi tanulás első iskolája”
– írja Daniel Goleman pszichológus, az Érzelmi intelligencia című könyv szerzője, amelyben részletesen bemutatja azt a tudományos kutatást, ami elvezetett ennek a területnek a minél teljesebb megértéséhez. „Ebben a bizalmas körben tanuljuk meg, hogyan érezzük magunkat, és mások hogyan fognak reagálni az érzéseinkre; mit gondoljunk ezekről az érzésekről, és milyen lehetséges reakciók közül választhatunk; hogyan ismerjük fel a remény vagy a félelem megnyilvánulásait. Ez az érzelmi oktatás nem csak azokon a dolgokon keresztül működik, amiket a szülők közvetlenül a gyerekeknek mondanak vagy tesznek, hanem a saját érzelmeik kezelésében mutatott példán, illetve a férj és a feleség viszonyán keresztül is. Bizonyos szülők tehetséges érzelmi tanárok, mások csapnivalóak.”
Milyen szülői viselkedésformák jelentik a különbséget? Szülő-gyerek interakciókat vizsgáló kutató pszichológusként az elmúlt húsz év jelentős részét ennek a kérdésnek a megválaszolásával töltöttem. Az Illinois-i és a Washingtoni Egyetem kutatócsoportjaival dolgozva összesen 119 családdal folytattam mélyreható vizsgálatot azzal kapcsolatban, hogyan viselkednek egymással szülők és gyerekek az érzelmileg túlfűtött szituációkban. A gyerekeket négy éves kortól követtük kamaszkorukig. Ezen kívül folyamatban van 130 frissen házasodott pár megfigyelése, akik újszülöttnek adtak életet. Vizsgálataink hosszú interjúkat is tartalmaznak a szülőkkel, akik beszélnek házasságukról, saját reakciójukról gyermekeik érzelmeire, és arról is, mennyire vannak tisztában az érzelmek szerepével a saját életükben. Megfigyeltük a gyerekek fiziológiai reakcióit a stresszhelyzetet kiváltó szülő-gyerek interakciók során. Figyelmesen tanulmányoztuk és analizáltuk a szülők érzelmi reakcióit gyerekeik dühére vagy szomorúságára. Azután folyamatosan ellenőriztük ezeket a családokat, hogy lássuk, hogyan fejlődnek a gyerekeik egészségileg, iskolai előmenetel szempontjából, érzelmileg és társas kapcsolataikban.
Eredményeink egyszerű, mégis rendkívül érdekes történetet mesélnek el. Azt állapítottuk meg, hogy a legtöbb szülő az alábbi két kategória egyikébe esik:
akik adnak érzelmi útmutatást a gyerekeiknek, és akik nem.
Azok a szülők, akik foglalkoznak gyerekeik érzelmeivel, a mi definíciónk szerint „érzelmi fejlesztést” hajtanak végre. Akárcsak a különböző sportágak edzői, stratégiákat tanítanak gyerekeiknek, hogyan birkózzanak meg az élet nehézségeivel. Nem tiltakoznak az ellen, hogy gyerekeik kifejezzék dühüket, szomorúságukat vagy félelmüket. És nem is hagyják őket figyelmen kívül. Ehelyett elfogadják az élet óhatatlan velejárójaként ezeket a negatív érzelmeket, és lehetőséget látnak bennük, hogy fontos tanításokat adjanak át gyerekeiknek az életről, valamint szorosabb kapcsolatot alakítsanak ki velük.
„Amikor Jennifer szomorú, az egy fontos lehetőség a kettőnk közötti kötelék megerősítésére” – mondja Maria, a kutatásunkban szereplő egyik ötéves kislány anyukája. „Ilyenkor leülök vele beszélgetni, mert tudni akarom, hogyan érzi magát.”
Sok érzelmi fejlesztést alkalmazó szülőhöz hasonlóan Jennifer apja, Dan is úgy látja, hogy amikor a lánya szomorú vagy dühös, akkor van a legnagyobb szüksége az apjára. Ilyenkor minden más helyzetnél jobban érzi, hogy lánya megnyugtatása teszi igazi apává.
„Ott kell lennem számára” – mondja Dan. „Meg kell nyugtatnom, hogy minden rendben van. Túl fog jutni ezen a problémán, és valószínűleg még sok másikon is.”
Az érzelmi fejlesztést alkalmazó szülők, mint Maria és Dan lányuk iránt tanúsított magatartása talán a „szeretetteljes” és a „pozitív” szavakkal írható le, és valóban az is. De önmagában a szeretetteljes, pozitív szülői magatartás nem tanít érzelmi intelligenciára. Sőt, igen gyakori, hogy szerető és figyelmes szülők képtelenek hatékonyan kezelni gyerekeik negatív érzelmeit. Azokat a szülőket, akik nem tudják érzelmi intelligenciára tanítani gyerekeiket, az alábbi három csoportba soroltam:
- Elutasító szülők, akik semmibe veszik, figyelmen kívül hagyják vagy elbagatellizálják gyerekeik negatív érzelmeit;
- Helytelenítő szülők, akik nem nézik jó szemmel, ha gyerekeik kifejezésre juttatják negatív érzelmeiket, és ezért összeszidják vagy megbüntetik őket;
- Engedékeny szülők, akik elfogadják gyermekeik érzelmeit, és együtt éreznek velük, de semmilyen útmutatást nem kínálnak, és a gyerek viselkedésének sem szabnak határokat.
Hogy képet kapjunk arról, mennyire különbözik egy érzelmi fejlesztést alkalmazó szülő a fent említett három típustól, képzeljük el a kisfiával óvodába igyekvő Diane-t mindhárom szerepben.
Ha elutasító szülő lenne, azt mondaná neki, hogy „butaság”, amit csinál, és semmi oka szomorúnak lenni amiatt, hogy el kell mennie otthonról. Azután megpróbálná elvonni a figyelmét a szomorú gondolatokról, esetleg megvesztegetné valami édességgel, vagy arról kezdene beszélni, milyen mókás dolgokat fognak csinálni az óvónénivel.
Helytelenítő szülőként Diane összeszidná Joshuát, amiért nem hajlandó együttműködni vele, azt mondaná neki, hogy elege van már a hisztijéből, és megfenyegetné, hogy elfenekeli.
Az engedékeny szülő átölelné a dühös és szomorú Joshuát, együtt érezne vele, azt mondaná neki, hogy teljesen természetes, hogy otthon akar maradni. De aztán nem tudná, mi legyen a következő lépés. Nem akarja összeszidni, elfenekelni vagy megvesztegetni a fiát, ugyanakkor otthon sem maradhatnak. Végül talán egyezséget kötne vele: játsszunk még tíz percig, azután elindulunk sírás nélkül. Ezzel megoldaná a problémát, de csak másnap reggelig.