Guinea, Mauritánia, Líbia, Türkmenisztán, Afganisztán, Kiribati, Nauru, Sao Tomé és Principe vagy Dél-Jemen - helyek, ahová az egyszeri turista nem jut el, a szerző mégis bejárta őket. Olvass bele!
Milyenek a mindennapok, hogyan élnek a hétköznapi emberek a Föld legeldugottabb vidékein, legyenek azok anarchiába süllyedt, állam nélküli államok, őrült diktatúrák, vagy egyszerűen csak alig megközelíthető apró szigetek? A norvég világutazó saját fotóival gazdagon illusztrált, élvezetes stílusban megírt műve elrepít oda, ahol tényleg csak a madár jár.
Gunnar Garfors (1975) médiaszakember, író és világutazó. Ez utóbbi minőségben több világrekord is fűződik a nevéhez, amelyeket persze nem tekint valódi utazásnak, "logisztikai" rekordoknak nevezi őket: 2012. június 18-án a brit Adrian Butterworth-szel együtt Guinness-rekordot állított fel azzal, hogy elsőként járt öt kontinensen ugyanazon a napon. Egy másik világrekordot 2014 szeptemberében döntött meg barátaival, Oystein Djupvikkal és Tay-young Pakkal, amikor 24 óra alatt 19 országot látogattak meg.
Gunnar Garfors: Ahol csak a madár jár
Fordította Patat Bence
Marshall-szigetek, Óceánia
John vezeti a Marshall Arts Tataut, és bár a hagyományos motívumokat kedveli, ha emberi bőrről van szó, bármit és bárhová megrajzol. Akár az arcra is, ősi maori hagyomány szerint. – De az utóbbi időben abból kevesebb készült. Az emberek nyámnyilábbak – jelentette ki John, és megkérdezte, lenne-e kedvem egy arctetováláshoz. – Talán holnap – haboztam. Néha kell nyerni némi gondolkodási időt. Ennél többet nem is tudtam kiszedni Johnból, mert egy fizető vendég lépett be. Egyértelmű volt, hogy a lófarkas férfi máskor is járt már nála. Odakint a napon annyira nagy volt a meleg, hogy muszáj volt lehűtenem magam a rendkívül tiszta vízben. Polan kellemes fürdőzést kívánt – tovább kellett indulnia. A szállodában kölcsönöztem búvármaszkot meg búvárpipát, és egy közeli stégről beugrottam a vízbe.
A Marshall-szigetek 29 atollból állnak, amelyek összesen 1225 szigetet számlálnak. Atollok csak a trópusi tengeri régiókban léteznek, és a felszín alatti vulkáni tevékenység révén jönnek létre. Nagy és akár magas szigetek keletkeznek, de évmilliók alatt fokozatosan lekopnak, és a mai szintre „süllyednek”, néhány méterrel a tengerszint fölé emelkedve. A jelenlegi atollok hosszú távon zátonyokká válnak, amennyiben a természetes fejlődésük folytatódik. Nem tévedés tehát, ha a helyi lakosság szerint süllyednek, bár rövid távon inkább a tengerszint emelkedése ad okot aggodalmakra. Ahogy a hőmérséklet emelkedése is.
Korallok csak ott nőnek, ahol a víz középhőmérséklete 23–25ºC között alakul.
Ez a globális felmelegedés miatt rossz hír az embereknek és a halaknak is. Ám a Marshall-szigetek egyelőre 870 zátonyrendszerrel és 160 korallfajjal büszkélkedhet, és 1059 nyilvántartott tengeri halfajjal a világ halban leggazdagabb országa. A fajok zöme a parttól távolabb él, ennek ellenére ritkán láttam egyszerre ennyi eleven színt. Hemzsegett a színpompás élet, mintha multikulturális felvonulást láttam volna pompomlányokkal, fúvószenekarral és zászlók tengerével. Szinte bűn, hogy nem vittem magammal víz alatti fényképezőgépet. Egy ilyen országban a tengeri közlekedés létfontosságú, és a szigetlakóknak hajóépítési és hajózási szakértőknek kell lenniük. Azok is. Bár igazából kenukat tudnak jól építeni, azon belül is az oldalúszós típust. Ez egy „támasztókerékkel” ellátott kenu. Az aerodinamikai szakértők még ma is az itt nagyjából 2000 éve használatban lévő kenukból merítenek ihletet. Az atollok közötti jelentős távolságok miatt a helyieknek akár 800 km-t is meg kellett tenniük a nyílt tengeren, a nyitott kenukon, hogy eljussanak egyiktől a másikig. Földrajzi értelemben az ország két fő részből áll. Északról délre két atoll-lánc fut egymással szinte párhuzamosan. A Ratak, azaz a napkelte lánca keleten, a Ralik, a napnyugta lánca pedig természetesen nyugaton helyezkedik el. De az ország összterülete még a több mint 1000 szigettel együtt is viszonylag kicsi, mindössze 181 km2, európai mércével egy kisváros területe. Hogy ez mennyire kevés, azt talán akkor láthatjuk a legjobban, amikor a Majuro-atoll felől érkezve madártávlatból pillantjuk meg a rendkívül keskeny, de 50 km hosszú szigetláncot. A szigetek két oldala között nem sok helyen nagyobb a távolság 100 méternél, és a szélességük legfeljebb néhány száz méter. Összességében alig 10 km2 -nyi szárazföldről beszélhetünk.
Ez a világ mindössze négy atollországának egyike.
A többi három Kiribati, Tuvalu és a Maldív-szigetek, amelyek közül csak utóbbi fekszik a Csendes-óceánon – az e könyvben említetteken kívül. Szárazföldi területük nem igazán jelentős, ám annál nagyobb a tengeri területük. A hatalmas távolságok miatt az oldalúszós kenu nélkülözhetetlen közlekedési eszköz volt. Az egyedülálló, kecses kenutípus évezredeken át szelte a kékeszöld, ragyogó tenger hullámait, de a nyugatiak nagyon hosszú ideig nem figyeltek fel rá. A helyiek nagyjából háborítatlanul élhettek egészen 1816-ig, amikor a balti német Otto von Kotzebue kapitány a Rurik nevű briggen ellátogatott ide Oroszországból. Útjára elkísérte Adelbert von Chamisso is, aki elsőként írta le részletesen az oldalúszós kenut, és az inspirációt magával vitte a nyugati hajóépítőkhöz is. „Lenyűgözött, mennyire gyorsan haladt ez a fajta hajójuk a szélben. Aránytalanul nagy volt a vitorlája, amely finom szövésű anyagból készült, és hegyes háromszöget formázott. Az, ahogy széllel szemben haladtak, minden tengerész csodálatát kiváltotta. Azonnal parancsot adtam, hogy állítsák meg a Rurikot, és horgonyozzunk le egy oldalúszós kenu mellé, hogy megvizsgálhassuk zseniális szerkezetét és a meglepően hatékony vitorlázási technikát. A szégyenlős és készséges szigetlakók ámulatba ejtettek bennünket: nem számítottunk rá, hogy ilyesmit láthatunk a déli tengeren, egy szigeten, ahol azelőtt senki sem járt. Fegyvere senkinek sem volt, a törzsfőnök a színes szőnyegekkel díszített oldalúszós kenu bal oldalán ült, a lábát maga alá húzva. A nyakában virágok és kagylóhéjak lógtak. Feldobáltak nekünk pár gyümölcsöt és egy pompás szőnyeget.
Az első találkozástól kezdve nyilvánvaló volt, hogy rendkívül barátságos néppel van dolgunk”
– írta Kotzebue később, az 1821-ben kiadott könyvében, amely a déli tengerek és a Bering-szorosban egy északkeleti átjáró felfedezéséről szól. Ám nem Otto von Kotzebue volt az első európai, aki saját szemével látta a Marshall-szigeteket. Magellán 1521-ben áthajózott ezen a területen, ahogy a 16. században állítólag még öt másik spanyol hajó is. A látogatások azonban rövidek voltak, és vélhetőleg víz- és kókuszdió-felvételre korlátozódtak. A helyiekkel csak minimális mértékben érintkezhettek, ha egyáltalán találkoztak velük. Ezután 1788-ig csend következett, amikor is messzi földről két brit kapitány érkezett. John Marshall a Scarborough-t, kapitánykollégája, Thomas Gilbert pedig a Charlotte-ot irányította.