Szeresd a családodat, gondoskodj azokról, akiket rád bíztak, soha ne add fel, és soha ne szűnj meg játszani - íme néhány dolog, amit a farkasoktól eltanulhatunk. Olvass bele!
A farkasok együttérzően törődnek öreg és sérült társaikkal, szeretetteljesen nevelgetik az utódaikat, és képesek mindenről megfeledkezve játszani. Gondolkodnak, terveznek, és intelligensen kommunikálnak egymással. Elli H. Radinger, népszerű német farkasszakértő izgalmas történeteket mesél róluk, amelyekben olyan értékek jutnak központi szerephez, mint a családközpontúság, a bizalom, a türelem, a vezetői képességek vagy a tudatos figyelem. A farkasok bölcsessége inspiráló könyv az erdeinkbe lassan visszatérő négylábúakról.
Elli H. Radinger (1951) Németország legnevesebb farkasszakértője, 1990-ben megalapítja a Wolf Magazint, tudását könyvekben, workshopokon és előadásokon adja tovább. Ma Shira nevű kutyájával a hesseni Wetzlarban él, de az év nagy részét az amerikai Yellowstone Nemzeti Parkban tölti, ahol közelről figyeli a vadon élő farkasokat.
Elli H. Radinger: A farkasok bölcsessége (részlet)
Mindig felelős leszel azért, amit megszelídítettél.
Antoine de Saint-Exupéry
Bevezető
Hogyan csókoltam meg egy farkast és váltam farkasfüggővé
Mindig van egy első alkalom. A farkasokhoz fűződő különleges kapcsolatomban egyenesen három „első alkalom” is adódott számomra: az első csók, az első vadon élő farkas és az első német farkas.
Az első csókot az Imbo nevű, hatéves hím keleti erdei farkastól kaptam egy amerikai vadasparkban. Magam mögött hagytam a régi életemet. Egyéni ügyvédként dolgozva egyre inkább belefáradtam a bűnügyekkel, bérleti vitákkal és válásokkal kapcsolatos ügyekbe. Ahelyett, hogy nagy lendülettel harcoltam volna az igazság érvényesüléséért, egyre nehezebb szívvel vonszoltam magam egyik bírósági tárgyalásról a másikra. Hiányzott belőlem a kellő távolságtartás és keménység ahhoz, hogy jó ügyvéd legyek. Nem tudtam és nem is akartam így leélni az életem hátralévő részét. Valóra akartam váltani nagy álmomat: összekötni az írás iránti szenvedélyemet a farkasok iránti rajongásommal.
Biológiai tanulmányok nélkül, de annál nagyobb lelkesedéssel és optimizmussal megpályáztam egy magatartás-kutatási gyakorlatot az amerikai Indiana állambeli Wolf Park farkaskutató vadasparkban. Az előzetes megbeszélésen a kutatás vezetője, dr. Erich Klinghammer professzor közölte, hogy egyes-egyedül a főfalka vezérhímje dönt arról, hogy felvesznek-e valakit gyakornoknak.
De hogyan pályázzon meg egy állást az ember egy farkasnál? Szerencsére nem kellett sem énekelnem, sem táncolnom, sem bármi egyéb mutatványt előadnom, de esküszöm, akkor sem izgulhattam volna jobban, ha az X-Faktorba jelentkezem, noha pontosan ez a lehető leghelytelenebb hozzáállás, ha valaki vadasparkbeli farkassal találkozik – világosított fel Klinghammer professzor.
– Őrizd meg a nyugalmadat! Megérzi, ha ideges vagy.
Őrizzem meg a nyugalmamat, amikor egy ötvenkilós, szőrös izompacsirtával állok szemben, aki sárga szemmel rám meredve fixíroz? Ebben a pillanatban eszembe ötlött a német juhászkutyám, gyermekkorom hűséges társa és bizalmasa. Rendben. Végső soron Imbo is csak egy nagy kutya – na jó, egy nagyon nagy kutya. Egy biztonsági eligazítás keretében felkészítettek a találkozóra, majd a vadaspark üzemeltetői jogilag bebiztosították magukat. Aláírtam egy felelősségmentesítő nyilatkozatot, amelyben ez a kissé ijesztően hangzó mondat állt: „Tudomásul veszem, hogy fennáll a sérülés kockázata, továbbá hogy a sérülések súlyos következményekkel is járhatnak.”
Ezzel a figyelmeztetéssel léptem be két állatgondozó kíséretében a kifutóba. Igyekeztem határozott állást felölteni, és nagy lélegzetet vettem. Ezután minden megszűnt körülöttem, csak a farkasra figyeltem, amint elegáns vágtával közeledett felém. A bundáján húzódó ezüst sávok csillogtak a délutáni napfényben. Fekete orrával mélyen körbeszimatolt, fülét figyelmesen előreszegezte. Szemem sarkából láttam, ahogy Imbo falkájának többi tagja a kerítés mellett várakozik. Nyilvánvalóan kíváncsian lesték, hogy kiállom-e a vizsgát, és elfogad-e a főnökük. Én is, hiszen csak akkor vesznek fel gyakornoknak. Most azonban csak annyi volt a feladatom, hogy az elkövetkező néhány másodpercet túléljem.
A fejemben pergő film lassított felvételre váltott. A farkas erős hátsó lábai enyhén a földbe süllyedtek, és felkészültek az ugrásra. Amikor repülni kezdett felém, én pedig teljes erőmből nekifeszültem, már nem volt többé visszaút. A tenyér nagyságú mancsok a vállamra ereszkedtek, impozáns tépőfogai csak pár centiméterre voltak az arcomtól. A világ megszűnt forogni. Aztán – érdes nyelvével többször is végignyalta az arcomat. Ez a „csók” pecsételte meg a sorsomat: így lettem a farkas nevű „kábítószer” rabja.
Miután Imbo a bizalmába fogadott, elkezdhettem gyakorlatomat a Wolf Park farkasainál. Megtanultam mindent a kifutóbeli farkasok viselkedéséről, tartásáról, cumisüvegből neveltem farkaskölyköket, és a rá következő hónapokban számos nyálas szerelmi vallomásban részesülhettem Imbo és a falka többi tagja részéről.
Rengeteget tanultam, és amikor fél évvel később a minnesotai vadonba költöztem, úgy éreztem, mindent tudok a farkasokról.
Ekkor találkoztam életem első vadon élő farkasával.
A rönkfa házikó, amelyben éltem, egy civilizációtól távol eső farkas- és medveterület kellős közepén, egy tó partján állt. Újév reggelén, mínusz 30 fokos hidegben felhúztam a hótalpamat és elindultam, hogy felkutassam a farkasok nyomát. Korábban még nem volt szerencsém szürke bundás szomszédjaimhoz, csak az üvöltésükből tudtam, hogy a közelemben vannak. Ám előző éjjel, amikor a farkasok kórusától kísérve épp az északi fényt csodáltam, és hosszasan ácsorogtam kint a kunyhóm előtt, a tavon mozgó alakok terelték el figyelmemet az égi látványosságról. Négy farkas szaladt át valamire vadászva a fénylő jégen, mielőtt eltűntek volna a láthatáron. Hogy mit üldöztek, nem tudtam kivenni.
Másnap reggel korán útra keltem, hogy megkeressem őket. Óvatosan követtem a nyomukat az erdőben. A sűrűbe vezettek, fatuskókon és köveken át, bokrokon keresztül, sziklák és nagy kődarabok mellett, hófödte területek mentén. Nehezen haladtam előre. Itt-ott láttam egy kör alakú bemélyedést, valószínűleg egy szarvas pihenőhelye lehetett. Bőséges sárga jelek a hóban mutatták, hogy a farkasok is megtalálták a helyet. Egyórás nyomkeresés után friss vérnyomra bukkantam, nem sokkal később pedig egy halott fiatal fehérfarkú szarvast fedeztem fel. Letérdeltem mellé és megérintettem. Még meleg volt. A hasa fel volt tépve, és hiányzott az egyik hátsó lába. A gyomra mellette hevert, a szíve és a mája már nem volt ott. A torkán és a lábain látható harapásnyomok arra engedtek következtetni, hogy nem szenvedhetett sokáig.
Farkasoknak közel-távol nyoma sem volt, de hirtelen azt éreztem, hogy valaki figyel. Még mindig a hóban térdepeltem. Ami azt illeti, nem éppen a legjobb pozíció, ha egy éhes farkas áll mögötted. Lassan felemelkedtem és megfordultam. Ott állt, csupán néhány méterre tőlem. Egy szürke farkas. A nyakán felállt a szőre, mintha csak átfutott volna egy elektromos mezőn, és a fülét hegyezte. A fejét kissé oldalra billentette, úgy méregetett. Orrlebenyei remegtek, amint megpróbált szimatot venni rólam, de a szél a másik irányból jött. Láttam rajta: a fiatal állatnak halványlila fogalma sem volt, ki vagy mi vagyok. Visszafojtottam a lélegzetemet. Természetesen a vadon élő farkasok nem támadnak emberre, de vajon ő is tudja ezt? Éhes volt, és közte meg a kemény munkával kiharcolt zsákmánya között ott álltam én.
– Helló, farkas!
Belőlem jött ez a károgó hang?
Az állat összerezzent és egy lépésnyit hátraugrott, közben a hasa alá húzta félig felemelt farkát. Kíváncsisága félelemmé változott. Hátsó lábain leírt egy fél piruettet, majd eliszkolt az erdő irányába. Hosszan, lenyűgözve néztem utána, a fák felé, amelyek mögött eltűnt.
Az elkövetkező hónapokban az észak-minnesotai Elyben található farkaskutató központ, az International Wolf Center biológusaitól és a lakhelyem környékén kószáló farkasoktól rengeteget tanultam a vadon élő farkasok életéről és viselkedéséről, a kutatásról, telemetriáról és monitorozásról.
A következő „farkasos” életszakaszom akkor vette kezdetét, amikor 1995-ben betelepítették az első kanadai keleti erdei farkasokat az amerikai Yellowstone Nemzeti Parkba: önkéntesként vettem részt a Yellowstone-farkasprojektben, és támogattam a biológusok terepmunkáját. Többnyire Lamar Valley-ben tartózkodtam, egy széles völgyben a nemzeti park északi részén, 2500 méter magasságban. Megfigyeltem az ott élő farkascsaládokat, és beszámoltam tapasztalataimról a biológusoknak.
Azóta több mint húsz év telt el.
Időközben jóval több, mint tízezerszer láttam farkast.
Néha csak pár méter választott el bennünket egymástól. Soha nem éreztem fenyegetettséget vagy félelmet. Óriási kiváltság volt számomra, hogy szinte mindennap láthattam farkast. Hogy átélhessem ezt az élményt, évente többször is tízezer kilométert repültem az Atlanti-óceánon át, mert Németországban hivatalosan még nem voltak farkasok. Amikor 2000-ben itt is megjelentek ezek a félős állatok, nem reménykedtem benne, hogy valaha is látni fogom őket.