„Kilencvennégy éves vagyok. Rendkívüli élet jutott osztályrészemül; csak most kezdem felismerni, hogy mennyire rendkívüli. Fiatalkoromban úgy éreztem, hogy odakint a szabadban az érintetlen, őseredeti természet vesz körül – ez azonban nem volt egyéb, mint illúzió. Korunk nagy tragédiája – az érintetlen természeti környezet folyamatos zsugorodása és a biológiai sokféleség, a biodiverzitás csökkenése - alig észrevehetően nap mint nap itt zajlik körülöttünk. Tanúja voltam ennek a hanyatlásnak. Az Egy élet a bolygónkon a tanúvallomásom, egyben a látomásom is. Történet arról, miként követtük el a leghatalmasabb tévedésünket, és annak felvázolása, hogy ha haladéktalanul cselekszünk, hogyan tudjuk helyrehozni ezt a tévedést. Ma még – utoljára – van esélyünk arra, hogy tökéletes otthont teremtsünk magunknak, és helyreállítsuk az épségét annak a csodálatos világnak, amelyet örököltünk. Csak akarnunk kell.”
Sir David Attenborough (1926) a világ legismertebb és legnépszerűbb brit természetfilmese. Olyan legendás, mára klasszikussá vált BBC-filmsorozatokat készítése fűződik a nevéhez, mint az Élet a Földön (1979), Az élő bolygó (1984), Az élet megpróbáltatásai (1990), A növények magánélete (1995), A madarak élete (1998), A kék bolygó (2001), Az emlősök élete (2002), a Bolygónk, a Föld (2006) és az Élet hidegvérrel (2008). 1985-ben II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte. Sir David Attenborough a Royal Society tagja, és fáradhatatlan képviselője a természetvédelemmel kapcsolatos kezdeményezéseknek.
David Attenborough: Egy élet a bolygónkon (részlet)
Az asztalunkra kerülő hús előállításához hatalmas földterületre van szükség. Ma a hús- és tejipar szolgálatában áll a mezőgazdasági művelésbe vett területek 80%-a: az ötmilliárd hektárból négy, vagyis akkora terület, mint egész Észak- és Dél-Amerika. E roppant terület nagy részén meglepő módon egyáltalán nincsenek állatok; itt csak olyan növényeket termesztünk, például szóját, amikkel gyakran más, távoli országokban tartott szarvasmarhákat, disznókat és csirkéket táplálunk. Gyakran tehát nem is vagyunk tisztában az állatállomány számára szükséges terület valódi nagyságával. A gazdagabb országok polgárai rendelhetnek hazai állatokból származó húst, de a táp, amivel azokat az állatokat etették, nagy valószínűséggel más országokból származik; az ottani esőerdőket irtották ki, az ottani szavannákat szántották fel azért, hogy takarmányt termeljenek. Nagyrészt a trópusi országokban folyik ma is a művelésbe vett terület terjeszkedése, a legfőbb ok pedig az, hogy
a világ egyre több húst akar fogyasztani.
A húsféleségek közül a marhahús előállítása terheli meg legjobban a természetes környezetet. Ez teszi ki az általunk elfogyasztott hús egynegyedét és a szervezetünkbe jutó kalóriák mindössze 2%-át, mégis a természettől elvont földterület 60%-át fordítjuk az előállítására. Egy kilogramm marhahúshoz tizenötször akkora földterületre van szükség, mint ugyanannyi sertés- vagy csirkehúshoz. Lehetetlenség, hogy a jövőben minden ember annyi marhahúst fogyasszon, amennyit ma a legjobb módú országok polgárai. Ehhez egyszerűen nem elég nagy a Föld.
A kutatók komoly erőfeszítésekkel régóta igyekeznek meghatározni, milyen étrend lenne megfelelő, egészséges és fenntartható az ember és a bolygó számára is. Az elterjedt vélekedés szerint a jövőben jórészt növényi alapú étrendre kell majd áttérnünk, vagyis sokkal kevesebb húst és kiváltképp kevés vörös húst kell fogyasztanunk. Ezzel nemcsak a mezőgazdasági művelés alá vont területeket és a légkörbe bocsátott szén-dioxid mennyiségét csökkenthetjük, de a táplálkozásunk is sokkal egészségesebb lesz. A kutatások szerint ha elkezdenénk kevesebb húst enni, 2050-re 20%-kal csökkenhetne az elhízás, a szívbetegségek és bizonyos rákfajták okozta halálesetek száma, amivel világszerte hozzávetőlegesen egytrillió dollárnyi egészségügyi kiadást takaríthatnánk meg.
Az állattartás és húsevés azonban fontos eleme számos embercsoport kultúrájának, hagyományainak és társadalmi életének. A hústermelés világszerte sok százezer embernek ad munkát, és jelenleg igen sok országban nem is kínálkozik számukra más munkalehetőség. Hogyan üssük nyélbe a mostani helyzetből a túlnyomórészt növényi táplálkozáshoz vezető átmenetet? Úgy vélem, ez a második legnagyobb társadalmi változás, amit az elkövetkező évtizedekben meg kell valósítanunk. A fosszilis energiahordozók használatáról való lemondással párhuzamosan hús- és tejtermékfogyasztásunkat is csökkentenünk kell. A folyamat valójában már meg is kezdődött. A legújabb felmérések szerint a britek egyharmada máris részben vagy teljesen felhagyott a húsevéssel, az amerikaiak 39%-a pedig kifejezetten törekszik arra, hogy több növényi eredetű táplálékot fogyasszon. Hasonló változások tapinthatók ki más országokban is. Az elmúlt években én magam is észrevettem, hogy – anélkül, hogy valamiféle nagy, hirtelen elhatározást tettem volna –
szép lassan egyre inkább elfordultam a húsevéstől.
Nem akarok úgy tenni, mintha a váltás különösebben céltudatos lett volna, és még csak büszke sem vagyok arra, hogy így történt – csodálkozva vettem észre, hogy egyszerűen nem kívánom a húst. Jelenleg az élelmiszeripar azon munkálkodik, hogy olyan eljárásokat fejlesszen ki, melyek ezt az irányzatot szolgálják.
A legnagyobb gyorsétteremláncok és szupermarketek ma olyan alternatív fehérjék előállításával kísérleteznek, amelyek szemre és ízre is pontosan olyanok, mint a hús vagy a tejtermékek, de elkészítésükhöz nem ölnek le állatokat, és semmi módon nem fűződik hozzájuk az állattartás által okozott környezetterhelés. Ma már sok helyen megvásárolhatjuk a tej, a tejszín, a csirkehús és a hamburgerhez való sertés- vagy marhahúspogácsa növényi alapanyagokból készült helyettesítőit, amelyek figyelemre méltó tökéletességgel közelítik meg az eredetit, és tartalmazzák a számunkra szükséges tápanyagokat is. Ezeknek a termékeknek egyik fontos összetevője a szója, így amikor ilyesmit eszünk, nem ragadozók vagyunk, hanem növényevők, és sokkal kevésbé ártunk a természeti környezetnek, mint ha a szóján nevelt állatok húsát fogyasztanánk.
Eljön majd az idő, amikor tiszta húst találunk az üzletek polcain. Ezeket a termékeket valódi állati szövetek sejtjeiből tenyésztik, s minthogy az ilyen sejtkultúrák nagyarányú szaporításához nincs szükség élő állatokra, az eljárás igen magas hatékonyságú. A legfontosabb tápanyagokat tartalmazó táptalajon növesztik őket; nem igényelnek sok vizet, energiát és életteret, és velük kapcsolatban nemigen merülnek fel kényelmetlen állatjóléti kérdések sem.
A még távolabbi jövőben elérkezhet az a biotechnológiai bravúr, hogy mikroorganizmusokat késztetünk tetszésünk szerinti fehérjék vagy más bonyolult szerves molekulák előállítására. Ezek némelyikéhez nem is igen lesz szükség másra, mint vízre és levegőre, meg energiára, amit megújuló forrásból nyerünk.
Az alternatív fehérjék ma még igen drágák, mert a technológia korántsem kiforrott, emberi fogyasztásra való alkalmasságuk nem is mindig bizonyított, egyes esetekben pedig azt kifogásolják, hogy a feldolgozottság elégtelen, felületes. Vannak azonban, akik szerint ha az előállított termékek árát sikerül olyan alacsonyra szorítani, hogy versenyképesek legyenek a marha-, sertés- és csirkehússal, a tejtermékekkel és akár még a hallal is, valódi élelmiszeripari forradalmat is előidézhetnek. A könnyen helyettesíthető élelmiszer-féleségeket, mint például a darált marhahúst, a kolbásznak való sertéshúst, a csirkemellet vagy a tejtermékeket, néhány évtizeden belül már alternatív fehérjék válthatják fel. Még ha a különleges csemegéket: a legjobb minőségű sztéket, a finom, érlelt sajtokat vagy a füstölt, fűszerezett finomságokat továbbra is a hagyományos módszerekkel állítják is elő, az emberiségnek jóval kisebb földterületet kell felhasználnia arra, hogy előállítsa a mindennapi táplálékát, és sokkal kevesebb üvegházhatású gázt fog kibocsátani.
Az alternatív fehérjék forradalma jelentősen hozzájárulhat a fenntartható életforma kialakítását célzó erőfeszítéseinkhez.
Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) a mezőgazdasági termelés hatékonyságának jelenlegi növekedési tempója alapján felvázolt becslése szerint körülbelül 2040-re eljutunk arra a pontra, amikor a mezőgazdasági művelésbe vett terület már nem növekszik tovább. Akkor – először azóta, hogy vagy tízezer évvel ezelőtt megszületett a mezőgazdálkodás – nem fogunk több földet elhódítani a természettől. Amikor majd egyre több táplálékot állítunk elő fenntartható módszerekkel, új életre támasztjuk a kizsigerelt, terméketlen földeket, új területeken folytatjuk a gazdálkodást, egyre kevesebb húst fogyasztunk és mind nagyobb mértékben használjuk fel az alternatívfehérje-készítményeket, megtehetjük a következő lépést: elkezdhetjük visszaadni a természetnek, amit mindeddig elvettünk tőle. A legfrissebb számítások szerint az emberiség képes lenne elegendő táplálékot előállítani a jelenleg megművelt terület felén is – vagyis akkorán, mint Észak-Amerika. Ez már csak azért is nagyon fontos lenne, mert óriási szükségünk van azokra a felszabadított, visszavadított területekre; azok lehetnek a színterei a legjelentősebb erőfeszítéseinknek: hogy elősegítsük a biodiverzitás növekedését és a légköri szén-dioxid megkötését. A zöld forradalom által leginkább érintett gazdálkodók pedig kulcsszerepet játszhatnak a folyamatban.