Brené Brown Magyarországon is ismert szerző, több könyvét kiadták magyarul. Népszerűsége nagyban az egyszerre lefegyverzően őszinte, mégis önkritkusan vicces TED Talk videójával kezdődött, melyben a sebezhetőség erejéről beszélt.
Ebben a jól sikerült videóban mesélt a kutatási eredményeiről, de saját, a sebezhetőséggel vívott küzdelméről is, amelyből végül – „egy évig tartó utcai harc” után – nem ő került ki győztesen. Egy mindent rendszerező, mérőszalaggal megmérő, problémamegoldó kutató valódi kínlódása lehetett ez saját sebezhetőségével is – de nem csak az övével, hiszen más emberek tapasztalatait adatszerűen megvizsgálva sok tanulságot vont le.
Ezek közül az első, hogy emberségünk egyik legfontosabb alapja a kapcsolat, a kapcsolódás és a vágy, hogy kapcsolódjunk. Ehhez azonban szégyen és félelem társul: félünk a sebezhetőségtől, mert nem akarunk igazán, őszintén megnyílni sem magunk, sem mások előtt. Félünk attól, hogy megsérülhetünk. Ám meglepő és sajnálatos módon mégis – és ez a felismerés az, ami kutatása során Brownt is a padlóra küldte:
a sebezhetőség az a hely, ahol az öröm, a kreativitás, az összetartozás, a szeretet is megszületik.
Kutatóként ugyanis azt találta, hogy azok az emberek, akik „teljes szívvel élik az életüket” csupán néhány dologban különböznek azoktól, akik úgy érzik, hogy valami nem kerek, valamiben hiányt szenvednek, egyszóval elégedetlenek az életükkel. Az egyik: „azok, akik úgy érezték, hogy szeretik őket és tartoznak valahová, elhitték, hogy érdemesek arra, hogy szeressék őket és tartozzanak valahová. Ennyi. Elhitték.”
A kiégés társadalma és A föld dicsérete szerzője első magyarországi látogatásán arról beszélt, hogy a fogyasztói társadalom és a digitalizáció hatására az ember egyre inkább önmagába zárul, a Másik eltűnése miatt pedig az emberiség kollektív nárcisztikus depresszióban szenved.
Brownt ezután az foglalkoztatta, vajon mégis mi lehet az, ami ellehetetleníti, hogy kapcsolatokat alakítsunk ki? És arra jutott: egyedül a félelem, hogy érdemtelenek vagyunk rá. Azt próbálta megtalálni, mi a közös „a teljes szívvel élőkben” vagyis azokban, akik hisznek abban, hogy szeretetre és kapcsolódásra érdemesek. Három dolgot talált:
- van bennük bátorság,
- képesek együttérezni – önmagukkal – és ez teszi lehetővé, hogy másokkal is együttérezzenek,
- és tudnak kapcsolódni. Képesek elengedni azt a képet, hogy milyennek kellene lenniük, azért cserébe, hogy valóban önmaguk lehessenek – ami egy kapcsolathoz (legalábbis egy őszinte kapcsolathoz) elengedhetetlen.
A legfontosabb tényező, ami közös volt az elégedettek csoportjának tagjaiban, hogy elfogadták a saját sebezhetőségüket.
„Arról beszéltek, hogy szeretik először kimondani: szeretlek, szeretnek olyan dolgokat tenni, ahol nincs garancia a végkifejletre, hogy akkor is energiát fektetnek egy kapcsolatba, ha nem tudhatják, hogyan alakul a továbbiakban, működik-e majd vagy sem. És úgy gondolták, ez igazán alapvető, lényeges dolog.”
Míg a másik csoport nem tudott a sebezhetőséggel mit kezdeni. El akarták nyomni az érzelmeiket, mert sebezhetőnek lenni kellemetlen, miközben rendkívül sebezhető korban élünk. Szerinte ez is az oka, hogy az amerikai társadalom most a leginkább elmagányosodott, túlsúlyos, alkohol-, gyógyszer- és drogfüggő. Csakhogy – hívja fel a figyelmet Brown – nem lehet a rossz érzéseket „két sörrel és egy banános muffinnal elnyomni”.
Az érzéseink egy csomagban vannak, ha valamelyiket kikapcsoljuk, elnyomjuk az összeset. Lehet, hogy megússzuk a szomorúságot, fájdalmat, de akkor az örömöt sem leszünk képesek megélni.
Ugyanakkor nemcsak függőségekkel tudjuk tompítani tökéletlenség- és sebezhetőség-érzésünket, hanem például azzal is, ha „elkezdünk bizonytalan dolgokat abszolút biztosnak látni. A vallás régen a természetfelettibe vetett hitről szólt, mára abszolút bizonyosságok hangoztatása. Nekem igazad van, neked nincs – fogd be. Így néz ki a mai politika is: nincsenek többé viták, nincsenek párbeszédek, csak bűnbakképzés” – mondja a kutató.
„Minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk, és minél jobban félünk, annál sebezhetőbbek vagyunk.”
Brené Brown úgy véli, az egyik legveszélyesebb megküzdési stratégiánk mind közül mégis a tökéletesség hajszolása. Tökéletesnek akarunk látszani, és ami még ennél is veszélyesebb, tökéletesnek akarjuk látni és láttatni a gyerekeinket. Pedig Brown szerint nem ez a feladatunk. „Hanem az, hogy ránézünk a gyerekünkre, és azt mondjuk: nem vagy tökéletes, sok küzdelem vár még rád, de érdemes vagy a szeretetre és a kapcsolatra. Mutassatok nekem egy generációt, akit így neveltek fel, és az összes mai problémának vége szakad.”
Ahhoz, hogy azt érezzük: élünk, hagynunk kell, hogy lássanak minket, méghozzá mélyen, és sebezhetőnek lássanak. Szeressünk teljes szívünkből, még akkor is, ha nincs rá garancia, hogy örökké fog tartani. Gyakoroljuk a hálát és az örömöt a félelem pillanataiban. És ami talán a legfontosabb: higgyük el magunkról, hogy elegek, elegendőek vagyunk. Mert amikor ki tudjuk mondani: „Elég vagyok”. Akkor nem kiabálunk, hanem elkezdünk figyelni, kedvesebbek és szelídebbek leszünk a körülöttünk lévő emberekhez, és kedvesebbek és szelídebbek leszünk önmagunkhoz is.