Wolf Haas: Halottak feltámadása, Fordította: Bán Zoltán András, szerkesztette: Nádori Lídia, felelős szerkesztő: Illés Andrea, 192 oldal, 1950 Ft
Részlet:
Első fejezet
Amerikából nézve Zell parányi pont csupán. Valahol Európa közepén. De pinzgaui szemmel Pinzgau fővárosa. Tízezer lakos, harminc háromezres hegycsúcs, ötvennyolc sílift, egy tó. Akár hiszed, akár nem. Mármint, hogy két amerikait megöltek Zellben, tavaly decemberben. De most fi gyelj. A háború után a síturizmus hozta meg a jólétet Zellbe. Amint leesett a hó, a pénz is ott hevert a földön. De persze mit se markolsz, ha lusta vagy lehajolni érte. Nézd meg például a síliftkezelőket. Egész nap csak azt bambulják, hogy nekik aztán nehogy kiessen valaki a liftből. Naphosszat siklanak el mellettük a síelők ezrei. Általában persze senki sem esik ki a liftből, de ha mégis, akkor sincs nagy baj. Csak oda kell ballagni a vészhelyzetkapcsolóhoz, és leállítani a liftet. És ennek dacára mégsem könnyű meló. Úgy néz ki, hogy könnyű, de mégsem olyan könnyű, ahogy kinéz. Már a hideg miatt sem, hiába hozott neked egy klassz termo- dzsekit a Jézuska. Hosszú távon mit sem ér. Ezért ismered meg rögtön a lifthajcsárokat az egész országban, a vörösre fagyott orrukról, onnan. Már azt hinné az ember, nem is liftesek, hanem titkos bohócok, akik azon a majomcirkuszon szórakoznak, amit ők űznek a környéken, ha esik, ha fúj. De a Liftes Lojzi, akiről azt beszélik, hogy régebben néha ingyen lifteztette a helybéli gyerekeket, december huszonkettedikén reggel, az év leghosszabb éjszakája után valami egészen más miatt szitkozódott. Nem a tetű egy idő miatt, noha tetű egy idő volt. Mint mindig, most is eldöcögött a Wörgötterrel a lánctalpason a panorámalift alsó végállomásához. Ott aztán a Wörgötter kitette a reggeli szürkületbe, a Lojzi meg beugrott egyenesen a liftes kunyhójába, hogy ott, mint minden reggel, bekapcsolja előbb a radiátort, aztán meg a rádiót. Mint minden reggel, a taknyosok közül valaki előző este az Ö3-ra állította az adót, mi sem természetesebb, hogy arra a csatornára, melyet a Lojzi csak „Négerkanális”-nak nevezett. Mint minden reggel, most is nagyon lassan tekeri balra az állomáskeresőt, mivel ez még amolyan régi rádió. Aligha találsz még egy fazont, aki olyan lassan tekeri az állomáskeresőt, mint a Lojzi. Mintha bombát hatástalanítana, akár hiszed, akár nem. Vedd még hozzá, hogy a Lojzi kisujja úgy eláll, mint egy száraz faág. Még gyerekkorában metélte meg a körfűrésszel. Na, végül eljut az adójához. Ahol, mint mindig, a régi szép időkről folyik a szó. És régi szép muzsika szól. Félórája a Lojzi még aludt, mint a bot. Így hát most, a termoszkávéja mellé szívesen falja ezeket a régi történeteket. Például a hóról. Folyvást csak azt nyomatják, hogy régebben, húsz éve, sőt még pár éve is, sokkal több hó esett. És a Liftes Lojzi persze tökéletesen tudta, hogy ebből a költészetből mi a valóság: egy vak hang, annyi sem. Ezeket a pletykákat a liftgazdák és a szállodások pusztán azért kürtölik szét a világba, mert a karácsonyi ünnepek alatt csak minden második vagy harmadik télen havazott becsületesen. És a síturisták korántsem elégedettek, mi sem természetesebb – spóroltak egész évben valahol a Ruhr-vidéken, és aztán ülhetnek a szállodai szobában egész nap. Vagy lecsúsznak az épp csak frissen cukrozott pályákon, és tönkrevágják az új sífelszerelésüket már az első nap. Akkor aztán a vendéglátósok feltálalják nekik a klímaváltozásról szóló történeteket. Mert ilyen az ember: azt még lenyeli, hogy a Föld elpusztul, de azt már kevésbé, ha az új sícucca tönkremegy. És legyél bárhol is, turistaként manapság örülsz, ha egy helybéli szóba elegyedik veled. A német vagy holland turisták már ősidők óta ezért tálaltatják fel maguknak minden pincérrel és benzinkutassal, hogy régebben minden, különösen a hó, sokkal jobb volt. És türelmesen várnak a januárra, mivel januárban tutira havazik, gyakran olyan hevesen, hogy akkor meg a lavinák miatt nem lehet síelni. De tavaly decemberben minden másképp volt. Annyi hó esett, hogy a Liftes Lojzi ki sem látott a liftkunyhóból, amelyben éppen az első slukk termoszkávéját nyelte. A rádióban valaki azt mesélte, hogy mikor esett utoljára ennyi hó. Hát a háború előtt – akár hiszed, akár nem. Ahogy a Lojzi a kunyhóból kiballag, hogy az előírás szerinti első próbamenetet megcsinálja a lifttel, azt látja, hogy a Wörgötter alig tudja beindítani a lánctalpasát a hóban. „Fehér arany”, ez a szójárás, ha nagy a hójárás Zellben. A lánctalpas dübörgésén és az ülőlift zaján kívül e pillanatban semmit sem hallott a Liftes Lojzi. És bár csak két liftmenetnyi távolságra volt a falutól, de a Lojzi a falut sem látta, mivel húsz méterre sem látott el a sűrű hófüggönyben. És már a lánctalpast sem látta, de ekkor a Wörgötter bekapcsolja mind a nyolc fényszóróját, és tessék. Egy csapásra nappali fényben úszik a hegyoldal ezen az év leghosszabb éjszakájára virradó sötét reggelen. A csomagot a lassan közeledő liftben a Liftes Lojzi még mindig nem képes rendesen felismerni. Na persze leesett az álla, hogy mit keres egyáltalán valami az ülésen. A lifttel minden este kötelező egy ellenőrző menet, hátha valaki benne felejtett valamit. Ez a legöregebb lift Zellben, együléses, még csak hírét sem hallotta a kétülésesnek. De amennyire a Liftes Lojzi emlékszik, pedig ő a második legrégibb a helyi lifthuszárok közül, még sosem fordult elő, hogy reggel valami lett volna az ülésen.
