Wolf Haas: Csontdaráló - Brenner nyomozó történetei, Fordította: Bán Zoltán András, Szerkesztette: Nádori Lídia, 200 oldal, 1950 Ft, megjelenés: augusztus 18.
Most már megint mi történt.
Pedig tavasszal ugye csodás az idő, erről dalolnak a versek meg minden, és mindenki tudja, hogy tavasszal újraéled az élet. És ezért eleinte senki sem akarta elhinni, hogy egyszer majd fordítva is lehet.
Na de változnak az idők. Mert a végén sokat adtunk volna érte, ha csak annyira lett volna rossz, mint ahogy kezdetben kinézett. És közben csak három hét telt el, és még mindig tavasz volt, nyáron rettenetesen zuhogott, a júliust totál elfelejtheted, de a tavasznak csillagos ötös, nem kérdés.
És ha az ember elnézte a Brennert, ahogy ott ült a Löschenkohl-féle grillvendéglőben, aligha találhatta volna ki, hogy a rossz sorsa mi a bánatnak sodorta oda az asztalához. Inkább amolyan kirándulónak nézett ki, aki kihasználja a tavaszt, hogy átruccanjon Kelet-Stájerországba.
És tényleg okosabban tette volna, ha kiruccan egy kicsit a szunnyadó borvidékre. Egy kicsit élvezi a tájat, egy kicsit belekortyol a borba, egy kicsit belekóstol a sült csirkébe. És akkor aztán elfogja az embert az érzés, hogy a világ egy kicsit azért rendben van.
De hogy ilyen ügy előadódhatott ezen a tájon, na, ezt még a ravatalon sem fogom megérteni. Ugyanakkor olyan bivalyerős a tavasz, hogy egyszerűen érzed a természetet, és bár térdig gázolsz a vérben, egyszerre csak mégis a szerelem villan az eszedbe. És noha a Brenner éppen a Löschenkohl-féle grillvendéglőben várt a csirkéjére, a gondolatai egészen máshol jártak. Mert éppen azt számolgatta, mennyi idő telt el azóta, hogy a menyasszonya lelépett. Két és fél év. Akár hiszed, akár nem.
Persze nem csak a tavasz miatt villant most az eszébe. Hanem azért is, mert ha a Brenner csirkét evett, akkor automatikusan a Finire kellett gondolnia. Josefine voltaképpen, de mindenki Fininek szólította, mi sem természetesebb.
Nehezen találsz még egy embert, aki akkora élvezettel csirkefalatozott, mint a Fini. Mert hetente két vagy három csirkét is becsókolt – egy csirkemegszállott, gyakorlatilag. És ha elnézted, hogyan szopogatja le a Fini a csontokat! Tömör gyönyör. Egy kannibál tisztára répareklám a Finihez képest. És amint a Brenner belépett a Löschenkohl- féle grillcsirkézőbe, azonnal a Finit látta maga előtt, mi sem természetesebb. Mert a Löschenkohl, az egy ilyen ipari méretű csirkéző, képzeld el, mondjuk, egy bútoráruház raktárát vagy egy ilyen garázst, ahol a Jumbo Jeteket tárolják. És ez az egész repülőgéphangár zsúfolásig tele csirkét szopogató emberekkel.
De most a Brenner elakadt, és immár nem gondolt a Finire. És miért is gondolt volna rá oly sokat. Mert egyet azért ne felejts el: csak két hétig voltak jegyesek. És más nemigen jutott róla az eszébe a Brennernek, hacsak az nem, hogy állandóan csirkét evett, meg persze az, nem kérdés, hogy micsoda hatalmas kebleket hurcolt a Fini. Ez azért van, mondta a Fini, mert a csirkéket teletömik hormonokkal.
De most már aztán elég legyen a Finiből, mivel az öreg Löschenkohl meghozta a Brennernek a csirkéjét, és persze most rögtön felteszed a kérdést, hogy hogyan is van az, hogy az öreg Löschenkohl saját kezűleg tálalja a Brennernek a csirkét. De figyelj csak, mert ez érdekes lesz. Az öreg Löschenkohl kezet nyújt a Brennernek, és azt mondja: – Löschenkohl.
És a Brenner fél milliméterrel megemeli a hátsóját a fapadon, és azt mondja: – Brenner.
Az öreg Löschenkohl meg letelepedik a Brenner mellé az asztalhoz. Igen ám, de ha ketten ülnek egy asztalnál, és mindegyik a másikra vár, hogy mondjon valamit, akkor elég nehezen indul a csevegés, mi sem természetesebb.
– Jó étvágyat! – mondta még az öreg Löschenkohl, és ettől fogva aztán csukanémán ült a Brenner mellett, míg az meg nem ette az első csirkedarabot.
De egyet azért el ne felejts. Egy Löschenkohlcsirke négy darabból áll, és ha kettőt megettél belőle, már padlót fogsz, majdnem. Fizetéskor ezért a pincérnő automatikusan hoz neked egy alufóliát, és aztán otthon még csaphatsz egy finom csirkeuzsonnát, hát ezért olyan híres a Löschenkohl Stájerországban, egészen Grazig. Sőt hétvégén még a bécsiek is leruccannak ide, ha már végképp nem tudják, hogyan verhetnék el a gyermekeik csillapíthatatlan éhét. Szóval most itt ül a Brenner a maga fél csirkéjével és a sörével, vele szemben meg az öreg Löschenkohl a maga két deci Löschenkohl-borával, mert neki saját szőlője is van a ház mögött. És most a Brenner egyszerűen arra vár, hogy vajon az öreg Löschenkohl elkezd-e magától beszélni.
De az öreg Löschenkohl egy vak hangot sem szólt, csak némán nézi, hogyan szopogatják a vendégei a csontokat. Az öreg arca annyira lilában játszott, hogy egyenként megszámolhattad volna az ereit, és olyan nehezen lélegzett, mint egy elaggott postabusz. Amint a Brenner az első darabot megette, és a csontot a csonttányérjára tette, megszólal a gazda: – Rendben van?
Na most a csirkére értette vagy arra, hogy rendben van-e a szerződés. Mert ez olyan szerződés volt, hogy háromszor is meg kellett gondolnod, hogy elfogadd. Viszont, hogy „ja, rendben van”, azt a Brenner egyik kérdésre sem válaszolhatta, mivel a csirkét centiméter vastag panír borította, és ennek mindenféle íze volt, kivéve a csirkehúsét.
– Nem csoda, hogy magának országos híre van – mondja a Brenner.
– Egy kissé kevesebb hírnév azért nem ártana. A Löschenkohl olyan nagyra nőtt, hogy még ültében is fél fejjel verte a Brennert. Manapság már elég sok az ilyen magas ember, és a Brenner már egészen megszokta, hogy fel kellett néznie, ha a fiatalabbakkal beszélt. De régebben alacsonyabbak voltak az emberek. És a Brennernek most eszébe jut, hogy a rendőriskolában egy tanulmányi kiránduláson meglátogattak egy kastélyt, minden pompázatosan príma, de a várúr fekhelye nem volt nagyobb, mint egy gyermekágy.
Talán azért jutott eszébe mindez, mert az öreg Löschenkohl tartásában is volt valami, hát odáig nem mennék, hogy fenséges, de mindenképpen valami nemes vonás, maga a megtestesült öreg csirkecsászár.
– Miért akarja még egyszer felmelegíteni a történetet? – kérdi a Brenner, noha az embernek tele szájjal voltaképpen nem kéne beszélnie.
– Tisztára szeretnénk söpörni az asztalt.
– De az üzlet jól megy.
– Az üzlet megy, az megy.
– Hány csirkét adnak el hetente?
– Tízezret egy jó héten, ötöt egy rosszabb héten.
– És gondja van a csontokkal?
– Nemnemnem. Már nincs velük semmi gondunk.
– De régebben.
– Régebben, na ja. Míg elő nem jött ez az ügy, addig volt gondunk a csontokkal. De szép bírságot fizettünk.
– Tízezer csirkénél mennyi a csont?
– Hát, mondjuk, negyven százalék. Mondjuk, négy tonna egy jó héten.
– Vagyis csaknem egy tonna naponta.
– Egy jó héten. Mondjuk.
– És aztán a fejére nőttek a csontok?
– Na ja, régebben. Túl gyorsan nőtt az üzlet, minden évben bővíteni kell, nehogy fölzabáljon az adó. És aztán persze a fejünkre nőttek a csontok.
– És most?
– Most már régóta megvan az új csontdaráló a pincében. Nincs már ott semmi.
– De azért akkor is volt csontdarálójuk, nem?
– Na ja, de túlságosan kicsi volt a gép. Mert az üzem csak nőtt és nőtt, de a csontdaráló nem nőtt vele. A Brenner még mindig a panírozott csirkemellel küszködött, ami csak úgy csöpögött a zsírtól, hát nem egy vegetáriánus paradicsom, megmondom őszintén.
– És ki kezelte akkoriban a gépet?
– A jugó.
– És a jugónak feltűntek a túl nagy csontok a csirkecsontok között.
– Ugyan már, a jugónak semmi sem tűnt fel. Mert nem csak csirkét tartunk. Tartunk mindenféle mást is. Például egy csülökcsont éppen olyan nagy, szóval a jugónak egyáltalán semmi nem tűnt fel.
– De hát akkor ki vette észre?
– Na ja, hát amikor kijött az élelmiszer-rendőrség. Mert mi már nem bírtunk a csontokkal. Minden nappal több lett a kuncsaft, és persze minden nappal több lett a csont, és a jugó minden nappal egyre jobban lemaradt a darálással. Na most, hogy ne legyen annyira büdös, a csontokat beraktuk a hűtőházba. És akkor ránk jött az élelmiszer-rendőrség, természetesen.
– És ők fedezték fel?
– Mi az, hogy felfedezték? Ha egyszer az élelmiszer- rendőrség betette a lábát a házadba, biztos is, hogy talál valamit. A végén még azt hinné az ember, hogy ő a legelvetemültebb bűnöző a vidéken, csupáncsak mert van egy csirkevendéglője. A Brenner most a panírozott csirkelábat vette kezelésbe, mert ha a gazda az asztalodnál ül, nem jól néz ki, ha több mint a felét otthagyod.
– Grillvendéglője – javította ki magát az öreg Löschenkohl.
– Van nálunk minden, csülök satöbbi, anyám tyúkja. Minden. Persze a 90 százalék csirke. De csak a csirkecsontokkal ne lenne ekkora cirkusz. Arra csak beszerzünk a jugónak egy új csontdaráló gépet, modern, amit akarsz, tízszeres kapacitás, és a jugónak csak meg kell nyomni egy gombot, azt annyi. Vegye nyugodtan kézbe. Ez a Brenner csirkéjének szólt. Mert az öreg Löschenkohl látta, hogy a Brenner egy kicsit ügyetlenül farigcsálja a csirkecombot.
– Egy valódi csirkerajongó mindenképpen kézbe veszi – mondja az öreg Löschenkohl. De a Brenner voltaképpen nem számított valódi csirkerajongónak, és a zsíros csirkeszárnyat szívesebben ette volna a tányérjáról. De a gazda nem hagyta nyugton:
– A legjobb házakban is kézbe veszi az ember. Erre föl, mielőtt az öreg Löschenkohl leszállna a főtémáról, a Brenner inkább kézbe veszi a combot, és azt mondja:
– És aztán?
– És aztán jöttek az emberi csontok, mi sem természetesebb.
– Ezt az élelmiszer-rendőrség állapította meg?
– Ugyan már, az élelmiszer-rendőrség! Azok egyenesen a bűnügyet küldték a nyakunkra. – Hm.
– Hülye azért nem volt, aki az emberi csontokat belekeverte a csonthegyünkbe. Mert köztünk szólva, akkor már tisztára csonthegy nőtt nálunk, mert a jugó nem bírta a tempót azzal a kis csontdaráló géppel.
– De kiderült, mégis.
– Ugyan már, semmi sem derült ki, abszolúte semmi. A bűnügy semmit sem talált mind a mai napig. Még azt sem tudják, kinek a csontjairól van szó. Az élelmiszer-rendőrség, na ja, őket aztán nem kell félteni, ők mindig találnak valamit. De a bűnügy, azok fele annyit sem találnak, mint az élelmiszer-rendőrség. A Brennernek minden harapással jobban ízlett a csirke. Eleinte meg kell szokni, de aztán tényleg ropogós, és ez a lényeg. Mert olyan vérbeli ínyenc nem volt a Brenner, nem kérdés. De aztán, a második rész közepe táján, kénytelen volt feladni, és a harmadik vagy negyedik darab – na, azt totál elfelejtheted.
– Nem ízlik? – kérdezi sértődötten az öreg Löschenkohl. De rögtön látod, hogy ez csak amolyan megjátszott sértődöttség. Mert ha manapság a gazda akkora adagokat ad, hogy a vendég félig se képes megbirkózni vele, akkor persze büszke magára, mi sem természetesebb. – Túl sok – szuszogja a Brenner.
– Na, alufóliát most nem adunk. Mert este kap friss adagot – mondja az öreg Löschenkohl. – Hiszen amúgy is itt marad velünk. De hát a Brennernek egy kicsit most túl gyors lett ez a tempó. Még nem is találkozott a főnöknővel, aki tegnap este kétségbeesetten hívta fel a Brennert.
– Először a főnöknővel kellene beszélnem.
– Miféle főnöknővel? – kérdi az öreg Löschenkohl, mintha még sosem hallott volna semmiféle főnöknőről.
– Azzal, aki tegnap felhívott.
– Ahá, szóval a menyemre gondol. Na ja. Vele még beszélnie kellene. Rögtön idehozom. Az öreg felállt, és a Brenner félig telt tányérjával elindult a konyhába. De a főnöknő pillanatnyilag nem volt ott.
