Beleolvasó 2008 kalligram gombrowicz

Witold Gombrowicz: Megszállottak - részlet

Könyves Magazin | 2008. szeptember 26. |

Witold Gombrowicz: Megszállottak, Kalligram, 2008, 405 oldal, 2800 Ft

Jó éjszakát kívánt, és kiment. Walczak az ablakhoz lépett, és megpróbálta kinyitni, de nem sikerült – ezért csak a szellőzőablakot nyitotta ki. A park öreg fái halkan suhogtak; közvetlenül mögöttük némán, süketen állt az erdő. Megint nyugtalanság fogta el. Úgy érezte, feleslegesen utazott ide, jobban tenné, ha még most, akár gyalogszerrel visszaszökne. Persze hova menne? Eddigi élete teljesen véletlenszerűen alakult.
Tíz évesen véletlenül lett labdaszedő a lublini klubnál. Apja, aki hivatására nézve lakatos volt, szívesen vette fia „állását”, annál is inkább, mivel a fiú nemegyszer több borravalót hozott haza, mint amennyit ő az egész napos, nehéz munkával megkeresett. A labdaszedők ugyan filléres fix óradíjat kaptak a klubnál, de a fiú ezen felül gyakran kapott 50 groszt vagy akár egy egész złotyt egyik-másik gazdagabb játékostól. Igaz, Marian végül megtanulta, hogyan tartsa meg magának ezt a kis mellékest.
Apja észrevette a bevételcsökkenést, de mivek nem állt módjában ellenőrizni a fiút, verni kezdte, ami csak még inkább megerősítette Mariant abban, hogy megtartsa a pénzt. Gyűlölte apját, akkor sem adott volna neki egy groszt sem, ha agyonveréssel fenyegeti. Évről évre romlott köztük a viszony, a fiú ugyanis lassan felcseperedett. Megtanulta, hogy ne menjen haza éjszakára, barátaival aludt, csak napokkal később került elő, és ilyenkor rendszerint jött a verés.


A klubban bezzeg – vörös salakos, sima pályák, napfény, fehér ruhás hölgyek-urak, tréfa, kiáltozás, vidámság. Ó! Marian egyre otthonosabban mozgott itt, jó csibész módjára megtanulta furfangosan és pimaszul kicsalni a pénzt, a játszmák közti szünetekben meg kölcsönkérte a játékosoktól az ütőt, és a klasszikus ütéseket próbálgatta. Mieczkowski, az idősödő edző és egy személyben a klub vezetője felfigyelt a fiú kivételes képességeire, és úgy döntött, edzőt farag belőle. Hosszabb időre kölcsönadott neki egy használt ütőt.
Tizenhat évesen Walczak már szabályszerűen tudott adogatni a fehér sport kezdő híveinek, és több órás edzéseket tartott középiskolás diákoknak és diáklányoknak. Nemcsak az ejtést sajátította el, de – ennél is magasabb fokon – a kuncsaftok átejtését is, akikkel elhitette: különleges tehetségek.
Ekkoriban történt még egy szerencsés véletlen: apja vidékre ment dolgozni, s a fiú szabályosan odaköltözött Mieczkowskihoz. Ezenkívül a klub éttermében is keresett egy kis pénzt – igazából étkezde volt, amit Mieczkowski fokozatosan és észrevétlenül „étteremmé” fejlesztett fel, számítva az utcáról betérő vendégekre is.
Csakhogy Walczak a pályán és az étteremben is elkényelmesedett. Untatta a dilettánsok edzése, játszani szeretett volna – kezdett többet törődni a saját játékával, mint a partnerekével, könyörtelen pörgetéssel ölte meg a labdákat, ahelyett hogy szépen a partnere ütőjére adta volna; azonkívül dacos lett, csökönyös, engedetlen, rosszkedvű, elégedetlen, lázadó. Moziba járt, olcsó ponyvaregényeket olvasott, és egy más élet után vágyakozott. Úgy érezte, elvesztegetett idő minden itt töltött óra: ahelyett hogy Mieczkowskinál csücsül, csinálhatna valamit – elutazhatna valahova – valamihez kezdhetne – kitalálhatna valamit, hogy végre kikaparja a gesztenyét…
Esténként néha olyan kétségbeesés vett erőt rajta, hogy végleg le akart számolni magával. Eltékozolja az életét. Ezt érezte: eltékozolja az életét, és teljesen elkallódik. Olvasta a Sportszemlét, fejből fújta az összes komolyabb játékos nevét, elképzelte külföldi útjaikat, meccseiket, sikereiket, az ovációt… A fenébe, miért kell itt csücsülnie egy provinciális kisvárosban, egy vacak klubnál, ahelyett hogy utazgatna és győzelmet győzelemre halmozna, mint azok? Na persze, ők tehetségesek – igazi játékosok… Ő meg igaz, hogy ha akarja, elveri az összes helyi kétbalkezest, de nem is látott még élőben jó játékot.
Annyira elege lett az egészből, hogy amikor egy mérnök ismerőse megkérdezte tőle, nem tudna-e pár hétre Połykába utazni, rögtön beleegyezett, és könyörgött Mieczkowskinak, hogy engedje el. Ochołowska kisasszonyról már többször olvasott a Sportszemlében mint az egyik legígéretesebb fiatal teniszezőnőről.
– Hadd menjek el! – könyörgött Mieczkowskinak. – Az a lány kénytelen vidéken gubbasztani, sehol a közelben egy teniszező – nincs kivel játszania! Edzek vele, megjavítom az ütőit, cserébe ellátást kapok. Mieczkowski úr nélkülem is elboldogul ez alatt a két nyavalyás hét alatt! Csak egy kis kiruccanás!
És kiruccant… De most, hogy az ablakból nézte a mozdulatlan vidéki hársfákat, kezdte bánni, hogy kiruccant. Talán a régi udvarház, talán az isten háta mögötti vidék szomorúsága volt az oka nyugtalanságának és valahogy különös mélabújának. Eszébe jutott mindaz, ami útközben történt – a herceg rejtélyes kiáltása, a levél, amit elolvasott, Ochołowska kisasszony alvása, nevetése, pillantása, a pénz, ami itt van valahol egy szekrényben – maga sem tudta, mi izgathatta fel úgy az egészben.
Élvezettel nyújtózkodott, hogy ropogtak a csontjai. Ááá! – és a gondolatra, hogy mennyi váratlan esemény vár még rá az életben, halkan, könnyedén felnevetett.
Eközben a félig már levetkőzött Ochołowska kisasszony ugyanígy nyújtózkodott a szobájában, ugyanilyen mosollyal az ajkán – bizonyos, a nem túl távoli jövőre vonatkozó elképzeléseire és terveire gondolva. Könnyű szellő kerekedett, susogtak a hársfák az ablakban.
Másnap reggel Walczak és Maja fehér ruhában lassan ballagott a gyepen át a teniszpálya felé, ahonnan már hallatszott az összekürtölt labdaszedő gyerekek hangja. Gyönyörű, szélcsendes napra virradtak, csak fehér bárányfelhők szaladtak a halványkék égen.
A fiú és a lány hóna alatt is két-két ütő volt.
Walczak, aki járatos volt a fehér sport berkeiben, tudta, hogy Ochołowska kisasszony (bár nagyobb meccsen még nem indult) nemhivatalosan többször is győzött élvonalbeli teniszezők, köztük férfiak ellen is. Szakértők nemegyszer hangsúlyozták rendkívül sokoldalú játékstílusát, mely a legszebb reményekre jogosította fel és nagy külföldi sikerekre tette hivatottá.
Ami Walczakot illeti, ugyan senki sem akadt a klubnál, aki arról álmodhatott volna, hogy szettet nyer vele, de olyan sem akadt, aki magasabb színvonalat képviselt volna. Ezért úgy döntött, kizárólag adogatásra és egy-egy ütés gyakorlására fog szorítkozni. Különben Ochołowska kisasszony nyilván nem számított különösebb izgalmakra. Némán lépkedett, és láthatóan valami más járt az eszében – gondokba merülve bámulta a földet. A pályára érve – tökéletes teniszpálya volt, amint azt Walczak rögtön megállapította –, egy szót se szólt, csak gyorsan az alapvonal mögé húzódott.
– Tenyeres! – kiáltotta.
A fiú első ütése a hálóba talált. A második out volt. A harmadik végre sikerült, de Majának oda kellett futnia, hogy elérje az ütővel. Az ez után következő labdák összevissza estek le, hol túl közel, hol meg túl messze. A lány végül kiabálni kezdett:
– De hát magának fogalma sincs az egészről!
A fiú gondolkodás nélkül felelt:
– Mindenki úgy csinálja, ahogy tudja.
Maja megtorpant. – Kár, hogy nem tudja jobban – vonta meg a vállát. A fiú újabb sorozatot ütött, amit Maja szép, gyakorlott mozdulattal küldött vissza.
Walczak megfogadta, egy labdát sem üt vissza; alapjában véve igencsak sértette az önbecsülését a lány lekezelő viselkedése.
Ochołowska kisasszony most a fonákot kezdte gyakorolni, főleg a magas labdát, amit teljes törzsfordítással ütött vissza, szinte a hátából húzva vissza két kézzel az ütőt. Az alapvonalról küldött ütései olyan nagyszerűek voltak, hogy Walczak mégsem bírta megállni: amikor egyszer az ütőjére keveredett a labda, visszaütötte. A labda egy hüvelykre repült el a háló fölött. Partnere behajlította a térdét, jól hátrahúzta az ütőt, és villámgyors cross-szal ütötte vissza, keresztbe a pályán.
A fiú szinte még azelőtt ugrott a labda után, hogy a lány visszaütötte volna, csak ennek köszönhette, hogy egyáltalán elérte.
Visszaütötte.
– Mi a szösz?! – kiáltotta Maja már futás közben, lehajolva.
Éles keresztütés-sorozat következett, fonákból – ütemesen, gyorsan puffogtak az ütők. Maja kisasszony maga sem tudta, mikor szorították ki a pályáról partnere hosszú, könyörtelen ütései. Walczak közben a hálóhoz futott, s mikor a lány egy magas átemeléssel akart kitérni előle, jött a könyörtelen lecsapás, amellyel szemben Maja teljesen tehetetlen volt.
– Játsszunk egy szettet! – kiáltotta a lány.
Walczak maga is meglepődött a sikertől. Tisztában volt vele, hogy kivételesen jól sikerült ez a labdamenet, de hátha – micsoda meglepetés! – nagyobb a különbség köztük a képességeiket illetően? Koncentrált, és fogadta a lány mintaszerűen éles, pontos adogatását. Újra puffogni kezdtek az ütők. Az első tizenöt pont Walczaké volt!
„Vagy ő játszik rosszabbul, mint gondoltam – futott át a fiún –, vagy én jobban…”
S egyszeriben lénye legmélyén valamiféle, szinte misztikus szövetséget érzett a természettel, azt a csalhatatlan bizonyosságot, ami néha hatalmába keríti a játékosokat a sportban vagy a kártyában. Látta, hogy tényleg tökéletes formában van. Összehúzta a szemét, és tévedhetetlen, pontosan sarokra ütött pörgetéssel „ölte meg” a lány szerváját – amivel a maga javára döntötte el a gémet.
A következő gémben Maja óvatosabban kezdett játszani – a labda váltakozó szerencsével, sokáig keringett a háló fölött. Közben a pálya szélén álló padokon feltünedeztek a panzióvendégek, akiket idecsaltak a játék hangjai.
A nézők jelenléte csak még jobban feltüzelte őket; a parti észrevétlenül átalakult olyan páratlan, elemi erejű mérkőzéssé, amely egyformán megrészegíti a játékosokat és a nézőket. Ami Walczakot illeti, nemcsak hogy teljesen belefeledkezett a játékba, de mámorához hozzájött a tehetség felfedésének, megmutatásának rettentő öröme is – semmi kétség, minden ütés megerősítette az igazságot: jobb ennél a teniszezőnél, „klasszis”, egyenes úton halad a bajnoki cím felé! S mindehhez valamilyen jóleső érzés társult, hogy épp a lányt veri meg „ahogy akarja”.
Valamiért borzasztó ellenszenvet érzett partnere iránt – összeszorított foggal csapkodta a labdát, mintha Maját csapkodná, feszült tekintettel leste a lány minden kis mozdulatát, egy vadállat éberségével látta előre a mozgását.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Mi az oka, hogy rengeteg gyerek unatkozik, feszeng, retteg az órákon, és alig tanul valamit? Mi történik valójában az osz­tályteremben? Hogy lesz az egyik gyerekből „jó”, a másikból pedig „rossz tanuló”? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről.